AZ UTOLSÓ GYÜMÖLCS
AZ UTOLSÓ GYÜMÖLCS
Könnyű a Hugo Viktoroknak, Turgenyeveknek örök álomra hajtaniok a fejüket (ámbár ők sem teszik szívesen), mikor már a pálya végén mindazt a kincset kiszórták, amit az őstermészet általuk nekünk szánt.
Ha kidől, elszárad a vén körtefa, azt mondják róla: »megérdemelte a földet, amiben élt, édes gyümölcsöket hozott; sokat hozott, nem volt már benne több erő, mind kiadta. Megszolgált emberül«.
De mikor egy olyan fa vész el, amely még csak most kezdett teremni, az mindég elszomorító. Még meg sem ért rajta a gyümölcs. Fejlődőben van. Talán még zöld is egy kicsit. Hiányzik róla a napfény piros piktúrája, alakja ki nem domborodott, kérge még nem vesztette el durva pihéit, s nem kapta meg kellemes puhaságát. Magja bent meg nem keményedett.
A növendékfa kidőlt. Vihar kitépte. Vége van. Kezünkbe vesszük a gyümölcsét, megilletődve, sajnálattal. S csak akkor bírjuk meghatározni, milyen lehetett volna ennek íze később, ha pomológusok vagyunk, de még akkor is csak hozzávetőleg.
Egy ilyen gyümölcsöt adunk kostolóba az alábbi tárcában az olvasónak, a szegény Mészáros István utolsó munkájában, kinek korai halálát mai lapunkban említettük.
A törekvő fiatal író, hogy családját fenntarthassa, állami hivatala mellett (mely szűkecskén hajt a konyhára) még korrektori állást is vállalt lapunknál. Nagy önmegtagadás kellett hozzá. Korrektor és újságíró közt óriási sorompó van. Az egyik alkotja a cikkeket, a másik csak fésüli. Az egyiké az aranyhaj, a másiké csak a fésű. Az újságíró a hetedik nagyhatalom egyik szuverénje, a korrektor a hetedik nagyhatalomnak egy igénytelen szolgája.
Mészáros már régebben írogatott, sőt lapot is szerkesztett egy ideig, annál férfiasabb volt tőle, hogy mégsem tartotta a munkát lealázónak: aminthogy egy munka sem az.
De gyakran átkacsingatott azon a sorompón. S ha éjjelenkint elvégezte a korrektúrát, mások gondolatainak félreferdült, kificamodott részeit helyreigazítva, hazament, és ott a saját gondolatait öntötte írói formába. Csinos dalt, jóízű novellát nem egyet olvastunk a neve alatt.
Utolsó időkben egy lapot szándékozott kiadni Ábrai Károllyal, melynek ő lett volna a segédszerkesztője.
Ki is bocsátották az előfizetési felhívást, s a törekvő fiatal író lázas reménykedéssel, édes tervezgetések közt várta az eredményt.
Naponkint be-betekintett a szerkesztőségbe, mielőtt lement volna fárasztó munkájához, le az ólombetűk közé, s eldicsekedett vele:
– Megint jött egy prenumeráns.
Másnap megint jött egy. Harmadnap megint.
– Nagyon egyenkint jönnek, kedves Mészáros úr – mondtam egyszer. – Hány van már?
– Hat. De még a mai postát nem láttam.
A következő este tréfálkozva mondá:
– Heten vannak, mint a gonoszok.
Pár napig nem láttam ezután, csak a múlt héten találkoztam vele:
– No, mennyi van már?
– Éppen tizenkettő – szólt mélabúsan. – Vajon ki jön a tizenharmadiknak?
A tizenharmadiknak jött a halál.
