A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
Elhatároztuk, hogy ezt a rovatot folytonosan visszük hétről-hétre, fecsegő hangon beszélve meg vasárnapokon a kidomborodó eseményeket. De sokkal nehezebb a feladat, mint ahogy gondoltuk, eszünkbe nem jutott, hogyha Egyiptomban lehetett hét sovány esztendő, Magyarországon is lehet egy olyan sovány hét, amiből ki nem telik egy egész cikk.
Itt még mindig a Károlyi Pista gróf »per ön«-je dominál. Kávéházakban, a klubban, és a lapokban is szórványosan még mindig erről beszélnek.
A jókedélyű Beöthy Algernon alázatos arccal hajtja meg magát gróf Andrássy Manó előtt, s esengő hangon rimánkodik hozzá:
– Engedje meg, Kegyelmes Uram, hogy minden héten pertu szólíthassam egyszer.
Harkányi Frigyes vagy Szontagh Pál, aki minden dologra tud egy anekdotát, elbeszéli a Károlyi Pista követendő eljárásául a B…cs Pista esetét.
B...cs Pista hatalmas dinaszta Csanád megyében, de nincs annyira bizalmasan önmagával, mint Károlyi Pista (mert ő Istvánnak írja magát), elhatározta, hogy részt vesz az alkotmányos élet tusáiban, s behajtatott pompás négyes fogatán Makóra, a megyegyűlésre.
Minthogy az ellenzékhez számította magát, az ellenzékiek fordulatot vártak megjelenésétől, s Morcsos István uram, nagy ellenzéki parasztkortes (aki azonban sokszor volt már birkalopásért az állam kosztján) széles örömében elsőnek tolakodott a hintóhoz, bizalmasan nyújtva fel tenyerét a kocsin ülő nagyúrhoz, s nyájas, borízű hangon odaszólva:
– Szerbusz, kedves Pista öcsém!
Mire B. István őnagysága arcát elfutotta a vörösség, s izgatottan parancsolta a kocsisának:
– Fordulj meg. Hajts hazafelé!
A csanádi oligarcha belátta, hogy az alkotmányos élet ezzel jár.
S miután az ő természete ezt nem tudta bevenni – kitért az alkotmányos élet előtt.
Körülbelül helyesen cselekedett.
*
Azt a nagy csodát is kár volna megéneklés nélkül hagyni, ami Thurán Annával történt. Ez a szegény, sokat szenvedett bártfai menyecske ugyanis odaállt az Akadémia sorompója elé a nagydíjért.
Hm. Ez nem tréfadolog! Mert könnyebb volt Velitorisznak elhozni a fekete sereget, mint Thurán Annának elvinni innen a sárga csikókat.
Én sehogy sem bíztam a dologban, pedig érdeklődtem iránta, s minden fázisát önmertem, hogy a menyecske ezt-amazt is elbájolta, kit a szép nyelvével, kit a történetével.
De mindég féltem, hogy valami hibáját fogják kisütni, hogy vagy púpos, vagy biceg, vagy a fejkötője áll rosszul. Mert az akadémikus urak nagy selymák; makacsul ülnek az aranyaikon, s ha megtetszik is nekik az asszonyka, bizony be nem vallják. S ha már egyéb hibát nem találnak rajta, akkor az lesz a kifogás, hogy micsoda jusson Thurán Anna ő, mikor voltaképpen »Velitoriszné asszonyság«. Thurán Anna nem kap semmit. Jelentette volna be magát Velitorisznénak.
Volt is tanakodás, tűnődés a vaskalaposok között.
– Milyen a darab?
– Jó. Pompás! – mondá a referens.
– Akkor hát mit tegyünk?
– Akkor hát ne adjuk ki neki a díjat.
– Jó, ne adjuk ki; de lássuk csak, mi fog történni. A darab óriási sikert fog ez esetben aratni, s az Akadémia kompromittálva lesz.
– Az nem baj. Az Akadémia kiállja. Ne adjuk ki.
– Úgy ám, de minthogy tudományosak vagyunk, hát legyünk egészen alaposak. Latoljuk meg azt is, mi lesz akkor, ha kiadjuk a díjat. Ez esetben a darab lesz kompromittálva. És talán ki sem állja.
– Igaz! Úgy van! Adjuk ki neki a díjat.
Így lett megkoszorúzva Thurán Anna, de az Akadémia csalódott, mert kiállta a kitüntetést fényesen, s hosszú életű lesz a földön.
Az Akadémia pedig érzi a mardosó önvádat, hogy helytelenül cselekedett nemes princípiumaihoz képest.
Mert nem lehet azt a mi Akadémiánktól rossz néven venni, hogy eddig csupa bukott darabokat jutalmazott.
Legyünk tárgyilagosak. Nézzük adományainak forrásait.
Holtaktól kapja. Holtaknak kell hogy adja.
*
De most még mondjunk nehány szót a német császár bécsi látogatásáról, mert rossz néven vehetnéd kedves olvasó (te jámbor, te még tűröd, hogy tegezzelek), ha meg sem említeném a legnagyobb eseményt.
Pedig hát mi mondanivaló maradt még? Hiszen az efféle anyagot úgy elkapkodják, kifacsarják a vezércikkírók, hogy könnyebb a kőből vizet csavarni, mint ebből egy új remarque-ot.
Annyi azonban bizonyos, hogy egészen más emberek ezek a császárok, mint mi.
Mi például soha nem híresülünk el azért, amit nem mondunk (még azért is nehezen, amit mondunk), s még kevésbé dicsérnek azért, ha valamit nem cselekszünk, sokkal könnyebben gáncsolnak azért, ha cselekszünk valamit.
A német felség két olyan dolgával tűnt fel, amit nem tett, és nem mondott.
Egyik a »vitéz« epitheton, melyet a hadseregre ivott toasztnál el nem mondott, hanem elvitte az olaszoknak.
A másik dolga: a rendjel, amit Taaffenek nem adott.
Erről a két dologról fecsegnek a politikusok, és igen kevesen vannak, akik ezt a német császár takarékossági hajlamaira vezetnék viasza.
De Magyarország nem búsúl. A császárok barátságával elhalmozott Tisza elhozta a vörös sas mellé még a fekete sast is, amin legfeljebb Csernátony bosszankodhatnék: mert eddig a politikusok közt csak neki magának volt madárgyűjteménye.
