A KEZDET KEZDETE
A KEZDET KEZDETE
Tegnap jelent meg a Deák Ferenc beszédjeiből a III-ik kötet, tele érdekes adatokkal, melyek sok szemünk előtt történt dolognak megvilágítják az indokait. Látjuk, milyen hajszálon függött, hogy valami történjék vagy ne történjék, s ideges remegés fog el, ha olvassuk az aggasztó bizonytalanságot, mely az egész köteten át lebeg Magyarország felett, noha már tudjuk a negyedik kötet végét is, sőt még azontúl is egy jókora darabot.
E könyvet lapozgatva látjuk, mik voltunk és mik vagyunk, s bizonyos megelégedés fog el bennünket, hogy ez a generáció többet csinált, mint akármelyik.
Jól mondá az öreg Paczolay, aki különben ellenfele volt Deáknak:
– Egész Hunyadi Jánosig kell elmennünk a történelemben, míg egy akkora emberre találunk, mint az »öregúr«.
Igaz, de míg egy akkora generációt találunk, mint a Deáké, még hosszabb darabot vándorolhatunk visszafelé. Széchenyi, Kossuth, Eötvös s annyi mások.
A könyv csak a kiegyezésig és a miniszterium kinevezéseig jut el.
De mi volt akkor még ez a kiegyezés! Nem hitt annak tartósságában senki.
Szinte édesdeden emlékszünk vissza némely dolgokra, mikor például Lónyay Menyhért, a kinevezett alkotmányos pénzügyminiszter először ment fel a miniszteriumába. Az magában véve egy egész korrajz. Sokszor elbeszélte ő maga.
Tíz óra felé ment fel az épületbe, üresen álltak a hivatalos szobákban az íróasztalok. Olyan volt az egész palota, mint az elátkozott mesebeli kastélyok. Sehol egy lélek. Csengetett, kiáltott, semmi felelet. Végre előkullogott valahonnan egy kopott kabátú öregember:
– Kicsoda maga, öregúr? – kérdé a miniszter jó kedéllyel.
– Én a hivatalszolga vagyok – szólt az büszkén. – Mi tetszik?
– Hogy van az, hogy a hivatalnok urakat nem találom itt?
– Alkalmasint azért nem találja itt, mert nem jöttek be.
– És miért nem jöttek be?
– Először is mert később szoktak bejönni, másodszor pedig, mert most egy idő óta szabadjára vagyunk. Senki se dolgozik.
– És miért?
– Várjuk, hogy mi lesz.
– Hm. Nem tudna nekem előkeríteni egy tanácsost?
A szolga nagy szemeket meresztett.
– Sokat akar az úr. Mi járatban van?
– Én Lónyay vagyok, a pénzügyminiszter.
– Úgy? – szólt ez elgondolkozva. – A pénzügyminiszter… ami talán azt jelenti, hogy…
– Én vagyok az új főnök.
– Az már más, kérem alássan. Hát tanácsost biz én nemigen tudok keríteni, amíg magától nem jön. Mindössze egy tanácsos lakik itt az épületben, a Bremmel úr.
– Hát menjen el hozzá, hogy kéretem, szíveskedjék idefáradni.
A szolga visszajött kedvetlenül.
– Azt üzente kérem, hogy most nem ér rá, mert reggelizik. Még össze is szidott, minek alkalmatlankodom.
– Mondta ki vagyok?
– Igen, megmondtam, hogy az új főnök.
– Menjen vissza! Itt van a vizitkártyám. Adja át. És mondja meg neki, hogy a reggeli után legyen szíves átjönni.
Újra visszajött a szolga.
– Azt üzeni őnagysága, hogy igen sok dolga van, egész nap nem ér rá.
– Átadta neki a kártyát?
– Át.
– Megnézte?
– Figyelmesen megnézte.
Lónyay Menyhért fejet csóvált.
– Ez furcsa dolog egy kicsit. Menjen csak mégegyszer vissza, barátom, hogy okvetlenül szeretnék vele beszélni. Magam látogatom meg, ha nem leszek alkalmatlan.
De a csökönyös beamter annyira pünkösdinek hitte a magyar világot, hogy kiüzente nagy durván:
– Rosszul érzem magam, ma egész nap nem fogadok.
Délfelé szállingóztak be a volt tisztviselők közül néhányan, inkább kíváncsiságból, mint kötelességérzetből. Lónyay összegyűjtötte őket és bemutatta magát. Nyájas és szívélyes volt, azok pedig mogorván, ellenséges szemekkel néztek.
– Aki tovább is közreműködni akar feladatomban, nagy örömömre fog szolgálni, ha megnyerhetem. Kérem is Önöket mindnyájukat, maradjanak meg és érezzék magukat mellettem otthonosan.
Jéghideg hallgatás volt a felelet. S másnap halomszámra találta asztalán a lemondásokat. Egypár megmaradt, de többnyire az a része, amely senkinek sem kell.
A régi elemhez új kellett. De hol vegyék azt az új elemet? Hát gondolt itt valaki valaha arra, hogy valami reszortra kiképezze magát?
Szinte meseszerű, mint telt meg a »keret«, milyen motívumok döntöttek, s milyen komikus szituációk keletkeztek.
Mondjunk el egyet a sok közül.
Régebben, még a pátens idejében, élt egy szegény tót faluban egy lutheránus iskolamester.
Ennek a jámbor embernek az az ötlete támadt, hogy egy könyvet ír a pátens ellen.
A könyvet meg is írta, de nem nyomatta ki; amire két sarkalatos oka volt.
Első az, hogy a kinyomtatására nem volt pénze.
A második okot úgyszólván el lehetne engedni, pedig az is sarkalatos volt. Ha ugyanis pénze volna és kinyomatná, habár névtelenül, mégis rájönnének a papok, hogy ő írta, és elcsapnák. Tehát azért se merte kinyomatni.
Hanem lakott abban a faluban egy hiú földbirtokos, aki minden restoráción valami akart lenni, de sohasem sikerült neki, mert magunk közt legyen mondva, nagyon üres volt a feje. Az iskolamester ehhez fordult:
– Lássa, a tekintetes úr kinyomathatná azt az én könyvemet és ráírathatná a nevét is. Mert a tekintetes úrnak pénze is van, és el sem csaphatják.
– Hát én bizony ki is nyomatom. Hadd dühösködjenek a papok!
Így jelent meg a munka, s így történt, hogy évek múlva egy nap a hiú falusi nemes sürgönyt kap Budáról. Majd kidülledt a szeme ámultában, mikor elolvasta:
Akar-e miniszteri tanácsos lenni?
Báró Eötvös.
Hogy az ördögbe ne! Hiszen odahaza esküdt sem lehetett.
Húsz esztendeje már ezeknek a dolgoknak.
Csendes pipaszó mellett olvasgatjuk a lapok kritizáló cikkeit, a lendületes frázisokat, hogy minden visszafelé megy, hogy az alkotmány egyre összébb zsugorodik, hogy a hivatalnoki kar egyre rosszabb, hogy nincs semmi komolyság az ország kormányzásában stb.
De ha végignézzük, nemcsak azt, mi van, hanem hogy mi volt a primitív időkben, bizony nagy megelégedéssel verhetjük ki a hamut a panaszkodó újságpapirosokra.
