A MAMELUKOK FÉSZKE
A MAMELUKOK FÉSZKE
Egy képviselő felesége panaszos levelet küldött be hozzánk, hogy a férje későn jár haza éjszakánkint, s mindig azzal menti magát: »A klubban voltam, édesem, fontos tanácskozások folytak stb.«, és, hogy a barátnéja férje, aki szintén képviselő, hasonlóképpen jár el. De a t. hölgynek gyanúja támadt, hogy talán nem is így áll a dolog. Mert a minap egy hosszú sárga hajszálat talált a férje gombján fennakadva, s a következő párbeszéd folyt le köztük:
– Hol voltál ma?
– A klubban.
– Mindig a klubban
– Mindig.
– Egész mostanáig? (Éjjeli két óra volt.)
– Egész mostanáig.
–- Hát ez a hajszál honnan van a kabátodon, amelyet magam keféltem ki, mikor délután a klubba indultál?
A képviselő úr zavarba jött. Makogott, mekegett, s nagy szorultságában azt mondta, hogy az bizonyosan a Herman Ottó haja lesz.
»Én ezt el is hittem, tekintetes szerkesztőség, mert tájékozatlan nő létemre nem tudtam, hogy Herman Ottó nem képviselő, s hogyha képviselő volna is, nem lehetne ott a kormánypárti klubban. De most már mindent sejtek. Kérem a tekintetes szerkesztő urat, szíveskedjék az "üzenetek"-ben tudtomra adni, hogy mit művelnek voltaképpen abban a klubban? Vannak-e ott éji tanácskozások, s vannak-e ott hosszú sárga hajú képviselők?«
*
Erre most már a »Szerkesztői üzenetek«-ben kellett volna válaszolni, hogy: esti tíz órakor vége a klubnak, mindenki elszéled, és hogy hosszú hajú képviselők nincsenek, de a »Szerkesztői üzenetek« annyi tréfálózásnak vannak ez idő szerint kitéve, hogy azokban egy ilyen komoly dolgot tárgyalni nem lehet.
A dolog közérdekű. Lehetséges, hogy még igen sok olyan képviselő-férj van, aki a klubra feni rá minden bűnét.
S utoljára is e rossz emberek Tisza Kálmánt is befeketítik, aki éjszakának idejét se tekintve folyton a haza ügyeivel gyötri a képviselőket. Éjfélig tanácskoznak, égetik az ország gyertyáját, s törik a fejüket új adókon. Pedig elég lehetne annyi terhet rakni a népre, amennyi nappal jut eszükbe.
Lássák, ez mind nem igaz, s engemet arra sarkall, hogy egy ismeretterjesztő hű leírást adjak a klubról, mely sem nem valami titkos boszorkánykonyha, sem nem valami zajos mulatóhely, hanem egy csöndes, szelíd fészek, ahol sok mindenféle rendű és rangú ember összezörög. Nem esnek itt falrengető viták, viharos jelenetek. Palotaforradalmaknak se híre, se hamva. Néha hónapokig nincsen más zaj, csak a gróf Csáky László köhögése.
Garrick, a nagy színész, úgy tudta elmondani az ábécét, hogy mindenki sírt rajta. Ugyanakkor aztán úgy is el tudta mondani, hogy mindenki nevetett rajta.
Nem vagyok Garrick, hanem érzem, hogy a klubot szintén kétféleképpen lehetne megírni; úgyis, hogy nevetnének rajta, úgyis, hogy sírnának rajta.
A pártállásomnál fogva azonban a harmadik metódust választom: nem fognak se sírni, se nevetni.
De úgyis illik, mert a »szabadelvű« klub sem nem valami nagyon mulatságos, sem nem valami nagyon szomorú hely.
Valaha negyvennyolc előtt itt tartották az országgyűlést, majd a Deák-párt uralkodott e helyiségben. A nagy szobában üldögélt a hatalmas öregúr és adomázott. Nincs itt már más belőle, csak az arcképe.
A fúzió után átjött a Tisza-párt is, s akkorról datálódik az Urbanovszky Ernő a klub történetében örökké emlékezetes mondása:
– Én azzal a párttal maradok, amelyik idejön. Nem bánom, jöjjön akármelyik. Én a megszokott dívánomat itt nem hagyom.
S ez fejezi ki azt a sajátszerű vonzalmat, azt a gyöngéd szeretetet, melyet az öreg mamelukok sok esztendei megszokás után a klub iránt éreznek. Ez az ő édes otthonuk. A lelketlen tárgyak, a füstös falak, a barna kártyaasztalok, a kétágú gyertyatartók, a tarkabarka kerevetek elválhatatlan ismerőseikké lesznek. A Tisza iránti ragaszkodás is erős, de a klub iránti ragaszkodás legyőzhetetlen.
Sokan megszűnnek lenni képviselők, elhagyják a politikát, lemondanak a szereplésről, de a klubtól lehetetlen nekik elválni.
Mások ismét, akik párton kívüli állásban tépelődnek, hova álljanak, gyakran gondolkoznak ilyenképpen: »Odamegyek, ahol kellemesebb kompánia van.«
Eddig csak az egy Molnár Józseffel történt meg, hogy mikor átment a konzervatívek közé, azzal motiválta belépését:
– Azért mentem át ezekhez, hogy pertu legyek azzal a gőgös Sennyeivel!
A klub, azt hiszem, most is olyan, mint a Deák idejében volt, és tíz év múlva is olyan lesz, mint most. A személyek változnak, de a kép nem. Az előszobai fogasokon más nevek fognak fehérleni, de az mindegy. Amíg többség lesz, mindig így fog kinézni.
Vannak azok a katonaképek, ahol a ló és a huszár teste meg van festve állandónak. Mármost, ha a huszár haza akarja küldeni a fotográfiáját, hát csak a fejét pingáltatja le, s odailleszti a kész törzsökhöz. Ilyen a többség is. Azelőtt a Deák feje volt rajta, s akkor Deákot ábrázolta minden részeiben, most ugyanezen a testrészeken a Tisza feje van, tehát a Tisza arcképe az egész tábor.
Délelőtt nincsen együtt a kép: csak a ráma áll ott, s benne a Móricz Pál híres aggastyán-gyűjteménye: a körszolgák bóbiskálnak.
Estefelé kezdenek megtelni kalapokkal a fogasok. Jön Dániel Márton és várja a partnereit. Jön Péchy Tamás és várja a partnereit. Becsörtet Darányi Ignác és friss híreket hoz. Megjön Szitányi Bernát is a cukros szelencéjével, Beöthy Algernon új ötleteket szedett össze s azokat kolportálja, vagy pedig felültet valakit komolyra ráncolt képpel.
– Hallatlan az, amiket ez a Baross csinál.
– Mit? Mit? – kérdezik egyszerre tízen is.
– Hétszámra nem néz fel a hivatalába.
– Lehetetlen.
– S ha néha-néha feltéved, cirógatja a hivatalnokait, hízeleg nekik, hogy ne panaszkodjanak.
– Aldzsi, Aldzsi! Hogy beszélhetsz olyanokat, hiszen reggeltől éjfélig ott ül és drákói kordában tartja az egész személyzetet.
Mire elneveti magát a párt »vidám fiú«-ja és más csoporthoz gurul, hol megint új ötlettel próbál szerencsét.
Végre összejönnek itt is, ott is a partnerek. Összeverődik a tarokk, meg a whist. Kigyúlnak a gázok, s ragyogó fényt vetnek a »Borsszem Jankó«-ból és a »Bolond Istók«-ból ismeretes ábrázatokra.
A kedélyesség melege ömlik el szerte. A kibicek is előszállinkóznak, s kiki leül a maga partnere mögé. Barátságos, nyájas hangulat uralkodik, mintha egy család volna valamennyi; csak a dunai szögletszobából hangzik ki néha mogorván:
– Vigyázz, mindjárt elütöm a királyt.
Báró Kemény János, a fejedelem, ijedten kapja el a fejét ettől a forradalmi hangtól, de hamar rájön, hogy az a Tibád fenyegetőzése, aki Lukács Bélával sakkozik odabent.
Az olvasóban néhány literátus képviselő és az öreg Rácz Athanáz turkál a lapokban. Mindössze néha-néha mordul egyet rezes pápaszemét félretolva:
– Hm, ez a Bismarck! Ez a Bismarck! Bizony isten nagy kalefaktor.
Az úgynevezett »politika« a nagy tükörteremben zajlik. Itt van az igazi vásár. Az »aranyásók« gyülekezete. Tarka tömeg. Okos emberek, akik arra játsszák magukat, hogy egy cseppet sem gondolkoznak, és ostoba emberek, akik arra játsszák magukat, hogy ők vezetnek. Gőgösek, akik a szerénység köpönyegében mozognak. Stréberek, akik emelkedni akarnak, de hamar. Sokan protezsálással foglalkoznak passzióból, mások ellenben az intrikálásban élnek. Vannak, akik semmit sem csinálnak, semmit sem szólnak, hanem mindig azon tűnődnek, hogy mit kellene kezdeni. A legérdekesebb, legboldogtalanabb kaszt is itt őgyeleg; azok, a tantaluszi kínokat szenvedők, akik mindég »kombinációban vannak«, de ennél sohasem tovább – tehát örökké szem előtt kell lenniök, hogy feledésbe ne menjenek.
Apródonként előkerülnek a miniszterek: nyájas mosollyal Széchenyi Pál, fáradtan, kiizzadva, mintha kubikolt volna, Fabiny Teofil, szerényen, alázatosan Bedekovics. Mire a hajdani miniszterverő Csernátony kiválaszt közülök egyet, mindennap másikat, akit a biliárdon megverjen. Jó kuruc erkölcseiből öreg napjaira csak ennyi maradt meg.
Végre hat óra táján teremből-terembe, asztaltól-asztalhoz fut a hír:
– Megjött a generális.
A kártyaszobákban a Szontagh Pál ötlete szerint társadalmunk kimagasló alakja, a skíz dominál ilyenkor, de a tükörteremben valóságos sustorgás támad, mint mikor a kukoricaszárakat a szél meglengeti.
Mindenki őt várja, mindenki vele akarna beszélni. Kézről-kézre adják egymásnak az udvaroncok és jóbarátok, rá leső főispánok és idetolakodott ügyesbajosok. A szegény miniszterelnök alig vehet lélegzetet, de nem panaszkodik, s vastürelemmel végzi az ügyeket itt is folyton, ha jár, ha ül, mikor a kabátját húzza fel vagy le, mikor a lépcsőkön megy vagy jön.
Egy-egy bizalmas barátja megkérdezi néha:
– Nem unalmas neked, hogy így zaklatnak örökké?
– Hát erre én csak azt felelem, amit a göthös ember, hogy hagyjátok el, hiszen addig jó, míg köhögök.
De némelykor ő is megunja, s kioson a tükörteremből a kártyásokhoz.
– No, kit túrjak ki a helyéről?
Persze mind engedi, s egy vagy félórára leül a »generális« is.
A tükörterem népe erre oszladozni kezd. »Ma nincsen politika« – dohogják kedvetlenül.
De annál vígabban lobog a gázok fénye a játszó termekben; mindenütt élet-pezsgés. Itt-ott harsogó kacaj hangzik fel. (Elfogták valakinek a pagátját.)
Némely asztalt nagy tömeg fog körül. Érdekfeszítő parti folyik, vagy hogy »vulpes« van a játszó kezében, s most a kétséges kimenetet várják szorongva, aggodalmas arccal a honatyák…
…Talán ugyanazok, akiknek egy elbukott törvényjavaslat miatt a szemöldjük sem rándulna össze.
Künn ezalatt ott ül a csendes éjben ércszékén mozdulatlanul az öreg Deák, háttal a klubnak fordulva.
A laikus járókelők szeme rátéved a komor, méltóságos szobor-alakra, majd annak az izmos vállain keresztül a klub fényárban úszó termeire, s az ellépkedő alakokat árnyékaikból találgatva, nagy áhítattal mondogatják:
– Vajon miről tanácskoznak most odafent?
