EGY ZSENIÁLIS MINISZTER
EGY ZSENIÁLIS MINISZTER
(Hogyan kell kormányozni?)
A minap Bécsben járván, fölkerestem ott jeles hazánkfiát, Kállay Bénit, e tehetséges fiatalembert, akire még szép »jövő« vár. Pedig már olyan csinos »jelen«-je van, hogy bátran el lehetne fogadni múltnak is.
Valaha »kollégák« voltunk Kállay Bénivel. Fájdalom, nem úgy, hogy én lettem volna miniszter, hanem őexcellenciája volt újságíró.
Még abból az időből datálódik ismeretségünk, mikor egy redakcióban dolgoztunk, ama híres szatinírozott papirosra.
Azóta sok víz elfolyt a Dunán, de ő még mindig olyan szívélyesen fogadott engem, mintha most sem volna más válaszfal köztünk, mint éppen az a keskeny vonal, mely a tárcát a vezércikktől különzi el.
– Üljön le, kedves barátom, és gyújtson rá. Reménylem, megbocsát régi barátságunknál fogva, ha az ön jelenlétében tovább végzem a dolgaimat. Azért közbe-közbe fecseghetünk is egyet. Hogy ízlik önnek ez a bosnyák dohány? Jó aromája van, nem igaz? No, hát csak üljön nyugodtan és nézzen bele a lapokba, ha únja magát. Ámbár hiszen nem lesz éppen érdektelen, ha egy kis bepillantást vet a miniszter boszorkánykonyhájába. Talán megtanulja abból, amit már úgyis régen tud, hogy parva sapientia regitur mundus. Most éppen Bosznia dolgai jönnek.
Ez a Bosznia órája. Már többen várakoznak odakünn; kezdődik az előadás. Legelőbb is a Noé szerepében fogom magamat bemutatni.
– Hogyan a Noé szerepében?
– Majd mindjárt meglátja.
Alig egy pillanat múlva belépett Molnár, a budapesti vincellér-képezde igazgatója.
Nagy szívélyességgel fogadta, s hosszasan terveltek, beszélgettek együtt, hogyan kell a szőlőt bevinni Boszniába s amellé nehány magyar vincellért. Molnár van megbízva a feladattal, hogy a kedélyderítő plántát bevigye.
– Micsoda boldogság lesz – szólt a miniszter, midőn elbocsátá Molnárt –, ha majd egypár év múlva megjelennek az európai étlapokon a bosnyák borok. Milyen fölségesen fog hangzani a »banyalyukai aszú«, szarajevói carbenet.
És a miniszter szemei lázas fényben csillogtak erre a gondolatra.
Azután felém fordult.
– A szőlőt csak bevisszük, de hogy rekesztjük künn a filoxérát? Pedig a két feladat együtt jár. No de majd segítünk ezen is.
Majd a bejelentő szolgának mondá:
– Bocsássa be Werner urat.
– Igen, Werner urat. Nos, éppen jókor jött ön – szólt ismét hozzám. – Az imént a Noé szerepét vittem, most újra a régi »skribler« leszek.
Werner úr belépett. Közepes korú, kiborotvált állú úriember.
– Kedvesem – mondá neki a miniszter –, egy népszerűen írott cikkre volna szükségem, miként kell a szilvát termeszteni, feldolgozni és értékesíteni: mert meg vagyok győződve, hogy az én bosnyákjaim a szilvából, melyet óriási mennyiségben termesztenek, kétszer akkora jövedelmet csinálhatnánk, ha a módját tudnák. Hisz elmondtam már önnek más alkalommal a módozatokat.
– Igenis, kegyelmes uram.
– Tehát írja meg ön a cikket ma este nyolc óráig, én még az éjjel lefordítom bosnyák nyelvre, s aztán reggel megy a kalendáriumba. Legyen minél egyszerűbb és világosabb, kedves Werner. Én nagy eredményeket várok ettől a cikktől.
– Hogyan? – szóltam közbe kétkedő hangon. – Egy kalendáriumbeli értekezés olyan hatással lehetne egy országban, ahol nincsenek olvasók? Hiszen nálunk, ahol már ezerszerte fejlettebb az olvasási hajlam, mégis nyomtalanul enyészik el az efféle.
– Hja, az én országom egészen más – felelte mosolyogva a miniszter. – Ott nem jelenik meg egyéb nyomtatvány, csak ez a naptár, s azt minden ember, mikor fizetni jön az adóját, ingyen kapja az adóhivatalban s egész esztendőn át turkál, betűzget benne…
– Nem rossz idea. Adóhivatal, mely naptárokkal kedveskedik az adófizetőknek.
– Higgye meg, bizonyos dolgokat csak némi furfanggal lehet a tömeg közé bevinni. Majd mindjárt meg fogja ön hallani, mi történt a vasekéinkkel!
– Miféle vasekékkel?
– Hát a vasekéket akartam behozni, de egyetlen bosnyák sem volt rávehető, hogy ilyet rendeljen. Akkor aztán azt tettem, hogy minden községnek adattam egy állami vasekét, mely bizonyos hivatalos helyen tartva, bárki által kölcsön kérhető. Éppen künn van az előszobában Stancsevics, aki referálni fog az ekék sorsáról.
Stancsevics megjelent.
– Nos, mi van az ekéinkkel? – kérdé a miniszter mohón.
– Fiadzanak, kegyelmes uram.
– Hogyhogy?
– Hát eleinte bizony lassan ment. Az ekék ott rozsdásodtak a községházán, de biz azokhoz az ördög se nyúlt. Egyszer-kétszer megesett, hogy egy-egy ravasz bosnyák hospodár kedvébe akart járni a hivatalnok uraknak, s hogy behízelegje magát, elkérte kölcsön az ekét. Szántott vele. S csodálkozva látta, hogy a vaseke után szebb vetése lett, mint a szomszédjának. Lehet, hogy véletlen; de a másik évben kisült, hogy egy másik ember is jól járt a vasekével. Kezdték apródonkint belátni, hogy a vaseke mégsem bolondság; könnyebben megy és mélyebben szánt. Nosza megindult a vaseke kölcsönkérése. Néha hatan is kérték egyszerre, de mert csak egy kaphatta, kezdték magukat nekidurálni s most már egyre-másra veszik a vasekéket. Aki nem ilyenen szánt, ma már nevetséges »maradi« embernek tartják.
A miniszter kezeit dörzsölte örömében.
– Bravó, Stancsevics! Ön jó híreket hozott. De most már elbocsátom, mert még sok eligazítanivalóm van délig a szegény bosnyákjaim dolgában. Olyan országot faragunk mi ebből, Stancsevics, hogy gyönyörűség lesz megnézni.
Én pedig nagyot sóhajtottam magamban: hogy éppen azt az emberünket adtuk oda kölcsön másoknak, akire a legnagyobb szükségünk volna odahaza.
