A SZENNAI VÁLASZTÓK
A SZENNAI VÁLASZTÓK
– Perl öcsém – mondá Eötvös reggel a segédjének –, ma megint minisztereket ölök. Végezzen el minden ügyvédi funkciót, aztán jöjjön fel a karzatra.
Valóban, megint az Eötvös témája volt napirenden. Az eset tökéletesen hasonlít a litkei parasztok dolgához, akik bizonyos ügyben hatszor kérvényeztek már őfelségénél, s mindig elutasító választ kaptak. Végre a kabinetirodának is föltűnt a sok alkalmatlankodás, s tudtukra adták, hogy többet ne jöjjenek.
A litkeiek tanácskozván, abban állapodának meg, hogy de bizony azért is beadnak még egy kérvényt. Ha be nem eresztik őket a királyhoz, mint litkeieket, kiadják magukat zegernyegieknek. (Zegernye a szomszéd község.)
Így is lett, őfelsége elé járultak, s miután átadták az instanciát, így szólt a vezetőjük:
– Ami pedig a dolog mibenlétét illeti, alázatosan jelentjük felségednek, hogy mi voltaképpen Litkéről valók vagyunk.
S ezzel, vesd el magad, rohantak ki az ajtón, le a lépcsőn, lóhalálban, maguk is megrestellve a gyerekes csínyt.
Gajári Ödön egy nagy nyaláb írást vitt fel az előadói székre, hogy abban a szennai választók járulnak petícióval a Ház színe elé.
– A szennai választók? – tűnődtek a naivabb képviselők. – Vajon mit akarnak?
Csak miután Gajári kifejtette, hogy mit akarnak, akkor ömlött be minden résen a világosság.
– Hiszen ez a régi kaposvári ügy! Nem a szennai választók ezek, hanem Eötvös Károly és Polónyiék.
A litkeiek legalább elrestellték magukat, mikor a zegernyegieket játszották, a mi ellenzékünk abban a hitben volt, hogy valami nagy virtust csinál; a litkeiek azonfelül együgyűségből kérvényeztek egy olyan ügyben, amely már eldőlt, a mi ellenzékünk malíciából kérvényeztet.
Ez a bolondság (melytől valóságos dégoűt-t kap a jó ízlésű ember) majdnem az egész ülést igénybe vette.
Hiszen az igazat megvallva, talán volt némi szabálytalanság Kaposvárott. Végre is a mandátum olyan, mint a ló; nemcsak azért, mert sok abrakot eszik, hanem mert ritka benne a tökéletesen hibátlan. Majd mindeniket lehetne kifogásolni. S hogy az ellenzék egy kis zajt csinált érte eleinte, egészen rendén való volt. Hadd éljenek ők is szegények.
Hogy a másik két mandátum miatt, ahol a házszabályok ellenére igazolt a bíráló bizottság két ellenzéket, mély hallgatásba burkolóztak, isten neki, még az is rendén való volt. Hiszen a közerkölcsiség fölött őrködő éber honatyai szemek is behunyódhatnak néha-néha.
De hogy unos-untalan bohókás kötekedést játszanak, jukszokat inszceníroznak a törvényhozás komoly termében, az már ízléstelenség.
Ma különben kisegítő hadakkal jövének a küzdelemre, Apponyi tábora képezte a jobbszárnyat.
Bernáth Dezső ugrott be elsőnek a harci tűzbe; Gajári irattárba kívánta elhelyeztetni a szennaiak kérvényét örök emlékül. (Hiszen már jobban nem lehet megbecsülni.) Bernáth Dezső ellenben az illetékes hatósághoz akarja áttétetni.
Felugrik erre Orbán Balázs, s élesen ront rá Széchenyi miniszterre, ki a folyton tüzesedő vitát szelíden hallgatta, mint egy áldozatra szánt húsvéti bárány. Sőt néha mosolygott is. Meglehet, jól esett neki, hogy hosszas betegsége alatt sem felejtették el.
Vissza is vágott derekasan; utána az ékes szavú Hock János tört lándzsát Somogy megye címeréért, majd Horánszky Nándor szavalt el egy prózában írt tankölteményt a közmorálról, s azt ajánlotta Széchenyinek, hogy mondjon le!
– Ohó! – kiáltá közbe a jobboldal. (De legjobban volt kivehető e kiáltásban a Krausz hangja.)
A vita medre egyre szélesbedni kedzett, zajos ingerült zúgás szakította meg a szónokok szavait koronkint. Ekkor állott fel gróf Tisza Lajos (akinek az esze mindig helyén van), s a fölzavart vizeket szépen lecsurgatta a házszabályok csatornáiba. Már-már bevégződni látszott a szélsőbal ezen tápláló témája, midőn abban egy újabb rákos kinövés képződött a Szalay Károly beszédjével.
Eközben új gondolata támad Apponyi Albertnek, hogy miután itt csakugyan bűntény forog fenn, jól van, ne legyen igaza Bernáth Dezsőnek, ne menjen a kérvény a hatósághoz, de ne menjen az irattárba sem, hanem adassék ki az igazságügyi bizottságnak. Így legalább tovább eltart.
Fölcsillogtak erre az Eötvös Károly szemei, s intett a jegyzőnek, hogy ő is szólni fog a szennai választók érdekében. Úgyis e derék emberek vannak hivatva arra, hogy azt az ódiumot szépen lekapargassák róla, amit a szegény néhai Solymosi Eszter reá kent.
A miniszterelnök rövid polemikus felszólalása után felállt hát Eötvös Károly, s erőteljes színekkel festette a szerencsétlen szennaiakon ejtett sérelmet. Hogy mit érezhetnek azok most!
– Ha ugyan tudnak róla – szólt közbe gúnyosan Vizsolyi.
De a jószívű Eötvös azért mégis olyan szépen le tudta festeni őkegyelmeik nehéz bánatát, hogy (a Vay koronaőr stílusát használva) szívszakadtig meghatotta az ellenzék kebleinek érző húrjait. Többen a zsebkendőikhez nyúltak. (Kivált akiknek náthájuk van.) A karzat szép hölgyeinek szemeiben könnyek látszottak csillogni.
– Végre is – mondá önnön tüzétől gyullasztva a szennai szóvivő –, ha sehol semmiképpen sem nyer elégtételt a nép, beáll az ősjog, az önbíráskodás ősjoga…
Az elnök összerezzent. A csöngettyű élesen sírt fel kezében.
– Tiltakozom, hogy e teremből ilyen elv hangoztassék.
– Petróleum! – kiálta egy hang a kormánypártról.
– Nem petróleum az. Tiszta bort öntünk a pohárba – feleselt egy szélsőbali hang.
– Mi az az önbíráskodási ősjog? – zúgtak a középről. – Az anarchia?
– Az, ami negyvennyolcban volt – magyarázta Almássy Sándor, akinekszeme tűzszikrákat hány ilyenkor.
Az idő már ekkor meglehetősen előhaladott, közelgett a két óra, de hogy szónoklat hiányban múljon ki a kaposvári ügy, azt nem engedhette meg a honfiúi kegyelet. Eötvöstől Polónyi vette át a szót, s folytatta azon modorban, olyan veszedelmes rábeszélő képességgel és olyan hatással, hogy már-már azon a ponton volt Széchenyi: »Ej, legyen hát igazuk, lemondok arról a mandátumról; ha már Polónyi is azt tartja.«
De éppen, amint lassan-lassan érlelné magában ez elhatározást, abbahagyta Polónyi a beszédét, s az elnök nagy hirtelen bezárta az ülést.
