A T. HÁZBÓL [ápr. 15.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 15.]
– Principális úr! – mondja ma reggel Perl öcsém, az Eötvös segédje. – Rossz álmom volt az éjjel. Balsejtelmeim vannak. Ne tessék ma bemenni a Házba.
Caesar nem hallgatott az intésre, Eötvös Károly ellenben hallgatott. Mert Eötvös okosabb ember Caesarnál.
– Jó, tehát nem megyek, és nem ölök ma minisztereket.
Eötvös Károly otthon maradt, és csodálatos ösztönből otthon maradt gróf Széchenyi Pál is.
Az elunta a beszélést, ez elunta a hallgatást. A tizenkét jámbor szennai meglehetősen árván maradt.
Nem is igen érdekeltek már e jó emberek senkit, legfeljebb Gajári Ödönt, aki nem tud ettől a témától megszabadulni.
Pedig azóta sok víz lefolyt a Dunán, őmaga nemesember lett, a német császár meghalt, Bismarck kancellársága megingott, a bolgár kérdés új alakzatot vett föl, csak a szennai választók nem tágítottak, azok még most is ott dörömbölnek az országház kapuján.
Minthogy már régen nem volt hosszabb ülés, a karzatok a zsúfolásig megteltek, s a tanácsterem is benépesedett. Ragyogó tavaszi verőfény aranyozta be a padokat, s a napfénynél csak a Gromon Dezső arany karperece csillogott élénkebben.
Minthogy Eötvös nem volt jelen, a vezéri szerep Szalay Károlyra szállott volna át, de minthogy Szalay Károly sem volt jelen, Szalay Imre örökölte a szennaiak hazafias felháborodását.
Jól vette ki magát a vezéri szerepben, szép kockás kabátján száz női szem csüggött éldelegve. Ezalatt azonban egy nagy gorombaságot zsugorgatott Uray Károly; egy olyan ötletet, ami egyszerre naggyá teszi, ha elsül. Izgett, mozgolódott, fészkelődött, várta az ajtók nyílását, hogy mikor lép be Széchenyi Pál. Mert az ő diadalához két dolog kellett: az egyik maga az elmésség (de az már megvolt), a másik dolog Széchenyi Pál, és az nem jött.
Mindegy, már csak mégis el kell mondania, mert valószínű ugyan, hogy a szennai választók után még előjönnek a taszári választók is, de hátha addig valami Jókai-féle Lándory ki találja olvasni afejéből ezt a fényes gondolatot.
Elmondta hát imígyen: » – Széchenyi Pál hasonlít, t. Ház, a burgonyához, amelynek java a földben van.«
E krumpli-ötlet (melyet senki sem nevetett meg) arra bátorította fel Farkas Imrét, hogy egy nagy beszédet vágjon ki, belészőve Budai Ézsaiást és a mohácsi veszedelmet.
Olyan kimerítő beszéd volt ez, hogy már csak a népvándorlásról lehetett volna beszélni utána. Mire beadta a kulcsot, a szennai ügy is kimúlt szép csenesen végelgyengülésben.
A holt tetemet még Fabiny szentelte be, és Gajári búcsúztatta el ékesen, már-már rácsattant a koporsófedél, ragyogó aranybetűs »Itt nyugszik a megölt választási jog«, midőn a temetési ceremónia felett vita kerekedett.
Péchy Tamás vérszemet kapván, hogy az egyik fáklyavivő, Bernáth Dezső elállott a szótól, kijelenté, hogy Apponyit sem illeti meg a szólás, noha ő is adott be a vita elején (valamikor húsvét előtt) egy elodázó természetű indítványt, mely azonban nem tekinthető ellenindítványnak, s így a házszabályok szerint nem szólhat.
Apponyi Albertnek esze ágában sem volt beszélni, hanem erre az elnöki kijelentésre felriadt:
– Mit, hogy én nem szólhatok?
– A Ház engedelmével igenis – szól az elnök.
– Én nem fogadok el a Háztól kegyelmet; nekem jogom van szólni.
– Joga van! – kiálták az ellenzéken.
Tisza felállt és az elnök házszabály-magyarázatát támogatta, de kérte a Házat, hogy engedje szólani Apponyit.
– Nem beszélek. Vagy nincs jogom, vagy van.
Az ellenzék zajongni kezdett ingerülten az elnök ellen, míg a többség rábeszélő szíves hangon kérlelte Apponyit:
– Ugyan beszéljen! Halljuk!
Egész mulatságos volt, hogy a kormánypárt maga csábítja az ellenzéki vezért a támadásra.
De az nem beszélt (mert valószínűleg nem is volt semmi mondanivalója), sőt inkább még ráadásul elszenvedett egy kis leckét Horváth Gyulától, ki gyors elmével veszi észre a legfinomabb szubtilitásokat.
Megjegyzé, hogy a Háztól senkinek sem derogálhat a koncesszió. S hogy a Ház e nembeli szívességét már igen sokan vették igénybe (még tán grófok is). Kár most ezeket megszégyeníteni.
Most aztán megtörtént a szavazás, s a tizenkét »szennai« az irattárba került örök nyugalomra.
Az óra már egy felé járt, Rácz Athanáz a déli álmát aludta, Szitányi Bernát a hetedik cukorkát szopogatta, Bossányi Lászlónak (ki a bock szivarok ajándékozgatásával lett népszerűvé) a szivartárcája teljesen kiürült – minden mutatta már, hogy vége az ülésnek, csak még a karzat hölgyei vártak makacsul, s ez mindig jelent valamit.
E jel most sem csalt. Fenyvessy Ferencben duzzadozott még egy interpelláció.
Fenyvessy Ferenc a habarékpárt stréberje.
Persze hogy sovány konyhán sovány pálya a stréberség, de mégis valami. Itt is csak haladhat az ember.
Fenyvessy Ferenc először csak megyei és községi ügyekben interpellált. Ez volt a bronzkor. Később a színházakig vergődött. Azután országos ügyeket bíztak rá. Lassan-lassan annyira vitte isten a sorsát, hogy ma már a külügyekben dolgozik.
Ezúttal kikezdte a derék, becsületes Reuss herceget, aki VII. Henrik a családjában (de azt mondják, minden húsz Henrik után újra kezdi numerizálni a család a Henrikjeit).
Karminpiros száját bájosan összecsucsorítva leperegtette gyorsan forgó nyelvecskéjével a közjogi gravament, hogy VII. Henrik úr a Ház részvételét köszönő iratában nem jelölte meg külön a magyar állam törvényhozását, s ezáltal sértést követett el ellenünk.
Tisza rögtön felállt:
– Felolvasom feleletnek az eredeti okmányt németül.
Madarász József szeme vérbe borult. Felugrott, mint egy hörcsög.
– Micsoda? Németül írnak a magyar minszterelnöknek?
Mire visszavágott a miniszter:
– Már a német nagykövet csakugyan nem írhat senkinek magyarul.
Lőn nagy hahota, alig bírt lecsendesedni; Tisza vette a német szöveget, és hangosan felolvasta… Hát úgy volt biz az megírva, hogyha Madarász bácsi koncipiálja, se lehetett volna jobban, világosabban megjelölni a monarchiabeli két állam parlamentjeinek különállását.
Az ellenzék is nevető kedvre szottyant az interpelláló felsülésén. Általános derültség ragyogott a képviselők arcán. Mindenki nevetett, a karzat, a teremtisztek, az elnök, a jegyzők, a gyorsírók, még a lelkileg jelenlevő tizenkét szennai is kacagott volna, ha még nem lett volna betéve a levéltárba. Csak a habarékok sütötték le a szemeiket röstelkedve. Ábrányi Kornélt pedig konvulzív köhögési rohamok fogták elő.
A diadalmas Tisza nem akarta megvillogtatni most a gúny fegyverét, és csak azt jegyzé meg szelíden:
– Jó volna, ha az interpelláló urak előbb meggyőződnének valamely dologról, mielőtt a Házba hoznák.
A letepert közjogi bajnok visszaszólt dacosan:
– Nem antichambrírozok a minisztereknél.
– Csak mikor egy kis dohányengedély kell! – kiáltá egy rossznyelvű szélsőbali.
