A T. HÁZBÓL [márc. 11.]
A T. HÁZBÓL [márc. 11.]
Nagy nyüzsgés, zsibongás volt a folyosókon. Annyian jöttek, mintha szavazás lenne. S valamennyien fekete kabátokba öltözve, mintha valamennyi beszélni akarna.
Pedig dehogy… ma nem is lesz vita. (A halállal nem lehet polemizálni.)
A képviselők a hangulathoz mért komoly arcot vágnak, de legkiváltképp Bánffy Béla, akin rendesen a legjobban tükröződnek vissza az európai konstellációk. (Persze a legnagyobb bánat mégis a Haynald kardinálisé.)
Csak a napfény mosolyog be derülten (annyi hónap óta először), s csak Jókai zsörtöl vidáman a tegnapi darab, a »Constantin abbé« ellen:
– Némely darabot azért szidnak, hogy nem lehet belevinni a tizennyolc éven alóli nemzedéket. No, hát van most már olyan darab is, amelybe a tizennyolc éven felülieket nem lehet elvinni.
A folyosó népe egyre gyűlik, s amint a terembeli szárnyas ajtók meg-megnyílnak, látszik, hogy a karzat is tömve van. A főrendiek rekeszéből az Andrássy Gyula gróf feje barnállik mindjárt a gróf Szapáry Istvánné mellett. Közepütt előkelő asszonyok sötét színekbe öltözve, a diplomaták karzatán néhány idegen várja az ülés megnyitását.
Végre megérkezik ünnepélyes arccal Péchy Tamás. Nyomában, mint a raj, tódulnak be a képviselők.
– Helyre! Helyre! – zúg át a termen csendesen.
Péchy messze eltolja a csengettyűt magától, hogy valahogy szórakozottságból meg ne csilingeltesse.
Majd a jegyző kezd morogni halkan, siralmas hangon. Az ember azt hinné, hogy a meghalt császár lelki üdvéért imádkozik. Pedig csak a múlt jegyzőkönyvét olvassa.
Az elnök fölemelkedik.
Feje fölött az arany kopjára feltűzött barnazöld mennyezet most a »Pompes fun1bres« dekorációjának látszik.
– Tisztelt Ház! – kezdi reszketeg, méla hangon.
Szárnyrebbenéshez hasonlatos suhogás támad. Egy szempillanatban felállnak a miniszterek, felállnak a képviselők, s feláll a karzat. (A karzat elfelejtkezett róla, hogy neki itt nincs joga politikát csinálni.)
Péchy az alkalomnak megfelelő méltóságteljes szavakban adott kifejezést a Ház részvétének a nagy császár halála fölött.
Oly halotti csönd volt, hogy egy leejtett papírdarab is zörejt okozott volna.
Egész lehallatszott, amint valaki a karzaton a szomszédjának súgta:
– Ezt a mai ülést már láttam egyszer.
– Hogyhogy?
– Tegnap Bécsben.
– A mai ülésnek van ugyan tárgya – végzé az elnök –, de e nagy csapás folytán méltóztatik beleegyezni, hogy a Ház ma ne foglalkozzék más tárggyal.
– Helyes, helyes! – zúgott fel mindenfelől, mire az elnök leszállt emelvényéről, berekesztvén a mai ülést, amely voltaképpen nem nevezhető ülésnek, mert mindenki állva maradt, csak Madarász József ült és Károlyi Gábor.
A két csökönyös magyar csak annál szembeötlőbben terpeszkedett el a padban, a könyökét is szétterítve.
– Állj fel! – nógatták Károlyi Gábort.
– Nem örököltem utána semmit – ellenveté az egykedvűen.
– Hát maga, Józsi bácsi, mért maradt ülve? – interjúvolták az ülés után Madarászt.
– A mi királyunk eránti tekéntetből.
– Hogyan?
– Mert a magunk királyának sem állok én fel. 1848-ban is ülve maradtam, mikor István nádor a király nevében nyitotta meg az országgyűlést. Hát most nem sérthetem meg azzal őfelségét, hogy idegen királynak meg felálljak.
Ebben már teljesen igaza van Madarász apónak, akit különben szintén majdnem a könnyekig meghatott a Péchy szép parentációja, mely valószínűleg azért volt olyan nagyon elérzékenyítő, mert mindenki érezte, hogy talán nemsokára megint el lehet mondani.
