A T. HÁZBÓL [febr. 12.]
A T. HÁZBÓL [febr. 12.]
Használjuk a hajdani regényírók taktikáját, akik ha ellustultak a mese továbbszövésében, rendesen azzal lódítottak nagyot a cselekvényen: »most pedig ugorjunk át három napot«, s a közönség mit tehetett egyebet, ugrott velök.
Méltóztassanak hát velem is átugrani három napot. Nem sokat vesztünk vele. Az igaz, érdemes lett volna időzni néhány sornyit a Benedek Elek szűzbeszédénél, mert ez volt a mai vitának szülőanyja. És a tehetséges fiatal író egyébként is megérdemli.
Beszélt azóta Hock is nagy sikerrel, és szólott másodszor Holló, de most már siker nélkül. Furcsa benyomást tesz a hallgatóra mélyen üregeikben ülő szemeivel. Egy beszélő fej, amelynek nincsen szeme…
De ez mind tegnap és tegnapelőtt történt.
Térjünk át a mai vitára, mely javarészben a Benedek beszédéből keletkezett, aki a tekintetes Akadémiát idézte a Ház elé, és rápörkölt, hogy a tagjai nem tudnak írni.
Hogy írni tudnak-e az akademikusok, azt nem állítom, de hogy olvasni tudnak, az már bizonyos, mert elolvasván a Benedek Elek beszédét, borzasztó dühre lobbantak, s ma a képviselő akademikusok egyenkint siettek lándzsát törni.
Első volt Thaly, aki tüzesen védelmezte a magyar tudományok melegágyát, állítva, hogy biz abban léteznek olyanok is, akik jól tudnak írni.
– Igaz! Úgy van! – bólingat Wekerle, mire nekibátorodik Thaly, s merész fordulattal egy határozati javaslatot ad be, hogy a pénzügyminiszter törvényjavaslat benyújtására hívassék fel az akadémiai épületek adómentességéről.
A jó öreg Trefort előtt, aki csendesen, megtörve üldögél székében, hóval borított szép fejét folyton rázva vagy ellenzőn vagy igenlőn, megcsillámlott ez a tetszetős idea, s nyomban felállt.
– No, az bizony jó lesz; én a magam részéről hozzájárulok e javaslathoz.
– Helyes, helyes! – kiálták az ellenzéken és kormánypárton.
Ámde, mintha valami hideg borzadály hasítaná végig a mélázgató Wekerle hátát, hirtelen felocsúdott.
Mi az? Miről van szó? Az Akadémia adójáról. Micsoda? Ki mer itt nem fizetni? Ninini, ha nem vigyázok, hát szépen kivesznek a zsebünkből ezek az ellenzékiek vagy háromezer forintot.
Nosza, hirtelen felugrik, és kifejti, hogy a fölvetett kérdés nem a kormány, de a pénzügyi bíróság elé tartozik, s kéri a Házat, ne fogadja el a Thaly javaslatát.
Nagy zűrzavar állt be erre. Az elnök elképedve rázta a csöngettyűt. A főemberek tanácstalanul bámultak egymásra.
– Mit tegyünk? Hogy meneküljünk a hínárból? Trefort azt mondja, meg kell szavazni a Thaly javaslatát, Wekerle azt mondja, nem kell megszavazni. Hát mit szavazzunk mármost meg?
Voltak, akik így szóltak:
– Elég az Akadémiának, ha elismerjük, hogy írni tud.
Thalyék ellenben így okoskodtak:
– Inkább nem tud hát írni, de engedjétek el az adóját.
Percekig tartott a kínos bizonytalanság, míg végre eszébe jutott valakinek:
– Menjetek Tiszáért. Hamar! Hamar!
Tisza a főrendiházban volt elfoglalva, midőn hírnök érkezett a Házból, s lihegve szól:
– Kegyelmes uram! Nagy baj van.
– Mi történt?
– Hiba történt – kerülgeté a hírnök. – Treforttal szembe állt Wekerle, az egyiket le kell szavaznunk. Válassz közülök!
– Egyiket sem fogjátok leszavazni.
De míg a miniszterelnök elbúcsúzhatott a főrendektől, s felhúzta a kabátját, azt az időközt ki kellett töltenie Schvarcz Gyulának.
Schvarcz Gyula is az Akadémiát védte, de biz azt most nem hallgatták szokott figyelemmel; a mamelukok, kiket remegésbe hozott a közelgő szavazási dilemma, kimenekültek a folyosóra, Urbanovszky a kezeit tördelte, Rácz Athanáz s Hannibal behunyt szemekkel futottak a ruhatár felé, hogy itt ne legyenek amaz irtóztató pillanatban, amidőn vagy egy miniszter, vagy egy államtitkár kisebbségben fog maradni.
Csak Beöthy Algernon tartotta meg jó kedélyét, s sebbel-lobbal kereste a háznagyot:
– Mit akarsz? – kérdé az előkerült visontai Kovách.
Beöthy kihúzta zsebéből az udvari bálra szóló meghívóját:
– Kérlek, tudasd valahogy kíméletesen őfelségével, hogy a holnapi bálra nem mehetek el.
Erre jelent meg az első mosoly az elkomorodott arcokon.
Azután nemsokára megjelent a miniszterelnök is. S ezer mosoly vele.
De most már végig kellett élvezni csordultig Schvarcz Gyulát, aki szíves volt hízelgő szavakban e karcolatok stílusát is megemlíteni: hogy azt mondja, ebben a stílusban én se tudnék tudományos műveket írni.
(Nem tudnék én, t. Ház, semmilyen stílusban sem!)
Schvarcz Gyula beszéde után síri csönben felállt a generális, és egy közvetítő, végtelen ügyes felszólalással tíz perc alatt lecsönedesítette az egész »felfordulást«.
Wekerlének jólesett, hogy neki van igaza, mert előbb a pénzügyi bírósághoz megy a dolog, Trefortnak jólesett, hogy mégis meglesz az akarata, Thalynak pedig jólesett, hogy végre sikerült neki valami.
De legjobban járt a tudós Akadémia. Mert elengedték neki először a jó stílust, aztán az adót.
(Akkor járna csak jobban, ha még a tudományt is elengednék neki!)
Egyszerre lecsendesült Thaly, mosolygott Wekerle, és helybenhagyólag integetett fejével Trefort.
Csak Kőrösi Sándor vágott baljóslatú arcokat.
– Végünk van. Elpusztulunk. Ez nem jót jelent.
– Miért?
– Aki már az Akadémiának kezd ajándékozgatni, az már testál. Annak meg vannak számlálva a napjai.
