A T. HÁZBÓL [febr. 19.]
A T. HÁZBÓL [febr. 19.]
Az Olaszországgal kötött szerződést tárgyalta a Ház a délelőtti órákban.
Két szónok szerezte itt meg magának azt a mulatságot, hogy éles kritikát hallasson. Pécskai Gaál Jenő azt állította, hogy ez a szerződés sokkal rosszabb, mint az előbbi volt, mint ahogy valószínűleg ez is jobb lesz annak idején, az ellenzék szemében, az utánavalónál.
Mudrony Soma is hosszan beszélt, részben az én »Nemzetes uraimék« című regényemről, részben a vámpolitikáról. Azt mondta, hogy rossz. De azt már nem bírtam tisztán kivenni, hogy mi rossz: a regényem-e vagy a vámpolitikánk?
Utána György Endre szólott, és megvédelmezte a szerződést, majd Andrássy Manó emelkedett fel. Biztosra vettem, hogy ő meg a regényemet fogja megvédelmezni. De a »vasember« ma nem adott szikrákat, és egy körömfeketényi derültséget sem keltett.
***
Míg ez a két beszéd folyt, a szélsőbal fiatal vezére, Ugron átment beszélgetni a habarékpárt vezéréhez, Apponyihoz.
»A fejedelmi találkozás«-t áhítatteljes szemekkel nézték az apró csillagok.
Amennyire a diskurzusból kiszivárogtak egyes részletek – hogy a félhivatalos kommünikék stílusát használjuk – kiváló hitelességű kútfőknek kételyt kizáró közlései alapján, nem vélünk messze járni a teljes valótól, ha a következőkben állítjuk össze a diskurzus részeteit:
– Okos ember az a Gaál Jenő – szólt Apponyi. – A ti pártotokon nincs olyan.
– Hogyne volna? Ott van Mudrony Soma.
– Az igaz. De Horánszkytok nincsen.
– Hát Helfy?
– Az is igaz. De hol vesztek egy Fenyvessy Ferencet?
– Hát Meszlényi Lajos!
– Jól van, jól, de látod, ti mégis, hogy úgy mondjam, meglehetősen vegyesek vagytok; ám nézz szét rajtunk, milyen egyforma párt ez!
Ugron a fél szemének a felével végigpislantott az egész párton.
– Hm, az igaz. Mert mi olyanok vagyunk, mint egy természetes fogsor, amiben van zápfog, ferdén nőtt fog, odvas fog – de ti olyanok vagytok, mint a műfogsor, amelybe szépen sorakoznak az egyforma csinált fogak.
– Ez gonosz ötlet, Gábor! – szisszent fel Apponyi.
– Csak demonstrálni akartam, hogy a természetes fogakkal jobban lehet harapni, mint a műfogakkal.
– Meglehet – jegyzé meg Apponyi keserű humorral –, de hisz úgyis csak csikorgatásra használjuk.
Csikorgatni persze egyformán lehet mind a kettőt.
***
Ezen állítólagos önkritikáért elvállalván a felelősséget (de csak a sajtótörvényekkel szemben), érzékeny szívvel veszünk búcsút egy olyan ügytől, amelyet »örök«-nek hittünk. De hiába, a politikai életben az ember folytonos csalódásoknak van kitéve: minden mulandó.
Gajári Ödönt, a kérvények jeles előadóját, mikor a hevesi kérvényt valamikor egy szombati napon tárgyalni kezdték, azzal biztatták a barátai:
– A te jövőd most már meg van állapítva. Te örökre szereplő egyén leszel. Ezt a kérvényt még az unokáidra is ráhagyhatod.
S valóban szombatról szombatra ment a kérvény. A Ház már úgy hozzászokott, mint némely polgári család a »lencsé«-hez, hogy szombaton konfektnek mindig a hevesi kérvény legyen.
De oly szépen, oly kedvesen is ment!
Pont délben minden szombaton megjelent a karzaton Keglevich Béla (eleinte szöszke hajjal, később egyre fehérebben), Gajári beült az előadói székbe, a két Almássy (Sándor és Géza) a Ház két ellenkező oldaláról tüzes pillantásokat váltottak, Szederkényi izgatottan sürgött-forgott, s megindult a hevesi vita, eltartván pont kettőig.
Kettőkor megéhezett az elnök, és így szólt:
– A vita folytatását elhalasztjuk jövő szombatra.
Jövő szombatig aztán egy csomó szélsőbali megint ráért elkészülni pompásnál pompásabb szónoklatokra – és ez gyönyörűen így tartott volna hétről hétre, évről évre, az ellenzéknek is lett volna, amin gyakorolhatják az eszüket, egy örökös témájuk, a mamelukoknak is lett volna minden héten egy kis örömük: »egy szorongatott főispán«, akit ők oltalmaznak, mert majd minden mameluk volt már »szorongatott képviselőjelölt«, akit a főispán oltalmazott. Ez a kis szerepcsere igazán hétről hétre felderíteni volt hivatva a sivár mameluk kedélyeket.
S íme, valamelyik ellenzéki diplomata egy elme-nyilamlattal benézett a Tisza taktikájának legmélyére. Akárki mit mondjon, vannak ott éles szemek!
– Hohó! Hátha szándékosan hagyja Tisza ezt a hevesi kérvényt folytonosan a szőnyegen, hogy a többi kérvények sohase jöhessenek elő. Pedig hátha éppen azok közt van valami »ölő« dolog!
Minthogy ez nem nagyon valószínű, hát éppen ezt hitték el az ellenzéken, s ma gőzerővel siettek befejezni a hevesi vitát. Szegények, nem tudják, mit vesztettek!… Ha most egy kis malőrbe esnek, és a szennai tizenkét választó kérvénye nem talál időre bejönni, hát akkor nem lesz az idén politika…
Amit még el kellett röviden mondani, elmondta hosszasan Ugron Ákos, majd beleszólt vádoló hangon a nap tányérjához hasonlatos arcú Bernáth Dezső, bölény hangjával odavágta a törvénysértést a miniszternek a hatalmas nyakú Uray, hadviselő Perczel is kihúzta lándzsáját az »eleven« főispán ellen, szavának édes árnyalatú zenéjét hallatta a nemes palóc: Ivády Béla, sőt, hogy az öt lyukon kieresztett vihar még tombolóbb legyen, maga Ugron Gábor is kibontotta szilajon csapkodó szóostorát.
Tisza csendesen összehúzódott a széken, Orczy bánatos szemekkel merengett a Fabiny kövér megelégedett arcán, Keglevich fent a karzaton szelíden rázogatta a fejét.
A gonosz Beöthy Algernon átült a szélsőjobboldal legfelső padjába, s rémülést színlelő tekintettel hallgatta Ugront, fogai vacogni látszottak, s kezét esdeklőn kulcsolván össze, halkan rebegé:
– Ne haragudj, kérlek! Beszélj, de ne haragudj! Oh, ne haragudj… ne haragudj… Gáborkám, kérlek, ne haragudj.
De Ugron csak tovább haragudott, mégpedig elég érdekesen, lendülettel; lángolt, csattogott és mennydörgött. Míg végre kirázván összes mennyköveit, Tisza állott fel, s rövid, hatásos beszédben megvédte a hevesi főispánt. (Nagy gyűjteménye lehet már az ilyen megvédelmezett főispánokból.)
Az elnök körülnézett, azután csodálkozva még egyszer körülnézett, azután megtörülte zsebkendőjével a szemeit, és még egyszer körülnézett, végre gyengéden megdöfte Tibád Antalt, hogy hát ő nem lát-e, nem hall-e semmit!
Valóban semmi sem volt látható vagy hallható a lát- és fülhatáron.
Az elnök tehát csengetett, és így szólt félénk, reszketeg hangon:
– Úgy látszik, senki sem akar szólani.
Síri csönd honolt a teremben.
– Szavazzunk! – hangzott balról egy hóhéri hang.
Az elnök csengetett, s tompán kezdé:
– A vita folyta… Akarom mondani, akik a kérvény bizottság javaslatát elfogadják, méltóztassanak felállni.
A többség felállt, de a megtört fényű szemekben mindenfelé látszott a méla bánat, hogy most egy megszokott jó ismerőstől váltunk el örökre.
Szombatok talán még lesznek ezentúl is a péntekek után, de a hevesi vitának vége van.
