A T. HÁZBÓL [jan. 17.]
A T. HÁZBÓL [jan. 17.]
– No, ezek az államférfiak ugyancsak felültetik a szegény karzatot – sóhajtottam fel az ülés végén, szétnézve a népes karzat figyelő tömegein –, hiszen ezeket a beszédeket már mind hallottuk tavaly, harmadéve és negyedéve. Csak éppen a számokat igazítják be a tavalyi szövegbe.
Hanem ha a karzatot félre lehet vezetni, én ugyan nem hagyom magam. Én is a tavalyi karcolatot nyomatom le a tavalyi beszédekről. Ez pedig (lenyomatva a »Pesti Hírlap« 1887. január 16-i számából) így hangzik szóról szóra:
»Az ellenzékről két szónok jajgatott. Helfy a szélsőbal nevében nyújtott be határozati javaslatot, hogy a Ház ne fogadja el a költségvetést általánosságban sem, Horánszky lehetetlennek mondta a kibontakozást és illúziónak a kormány terveit.
Helfy egy kicsit rekedt volt, és túlságosan sötét színeket használt a helyzet festésére. Meglehet, hogy ez összefügg a rekedtséggel. Mert egy náthás ember mindent komorabbnak lát.
Horánszky nem volt náthás, csak hosszadalmas: valahol megkapta az Orbán Balázs számait a státus financiáinak állásáról. (Melyeket ő a kerületbeli falvakban szokott elmondani nyarankint, téli időben pedig szétszedegeti és a lutriba rakja.) E számok ugráltak, csattogtak és bugyborékoltak egy óra hosszat a beszédében.
Délután fél kettőre Tisza Kálmán vette át a szót, s ügyes polemikus beszédben vagdalta Horánszkyt.
Ez a mai ülés históriája dióhéjban…
Sőt még a maié is – azzal a különbséggel, hogy az idén már nem Helfy volt rekedt, hanem Horánszky, és hogy az idén nem Horánszkyt vagdalta Tisza, hanem Helfyt. (De esztendőre már megint Helfy lesz rekedt, és Horánszkyt fogja vagdalni Tisza.)
Igazán vigasztaló tudat az, hogy vannak képviselőházi ülések, amelyek visszatérnek – persze csak úgy, mint a halottak, kísérteni.
S még szebb, hogy egy-egy beszéd ennyire örök lehet, mégpedig az esztétika ama követelménye nélkül is, hogy »ami igaz, az örök«.
Amennyiben mégis elütő volt az ülés – azt én is ideillesztem utólagosan.
Hegedüs reményteljesebb képet festett, s önérzetesebb hangot használt, mint tavaly. A siránkozó »koplalunk« helyett a biztató »talpra állunk« csengett ki szavaiból. Hanem a talpat, amelyre állunk, nem mutatta meg a közönségnek. (Mert amin most állunk, az még eddig csak a Tisza talpa.)
Tisza mai beszéde nagyobb hatást tett a tavalyinál. A szabadelvűségről szóló része átmelegítette pártját, s frenetikus tetszésre ragadta.
Mindössze egy új beszéd volt, a Miklós Gyuláé, de annak nem Miklós Gyula az oka, mert ő tavaly is beszélt volna, ha tagja a Háznak, sem a beszéd nem oka, mert a beszéd lehetne húszéves is, úgy a hangjánál, mint a parlamenti szónoklat tavaszára emlékeztető virágainál fogva.
De e virágok jól veszik ki magukat a »szűz« beszédekben. Nem szabad kigúnyolni. A fiatalsághoz jól illenek azok.
Miklós Gyula pedig még fiatal. S jutott neki mind a három ingredienciából, ami a parlamenti szerepléshez kell. Van bátorsága, tehetsége és tudása. Az elsőből persze több, mint az utolsóból.
Igaz ugyan, hogy a flosculusokra éppen ennél a témánál rossz idő jár. Most az »egyszeregy« az úr a tanácsteremben.
Egyszeregy úr nem valami népszerű nálunk, nincs is neki rendszeres állása, csak úgy az év elején veszi be magát ide.
Így múlt el a büdzse-vitából unalmasan a sablonos rész. Holnap már kezdődnek az eredeti beszédek, a mulatságosabbak, szónokok, akik egy adott ötletre beugranak, új emberek, akik odaállnak a parlamenti mérték alá, jön Apponyi (de előbb bevárja, míg a számszerű adatokat előkaparják mások), talán Szilágyi is beleszól, Hanzély Lászlóról megtudjuk, mit jegyezett, és lehetetlen, hogy Szendrey Gerzsonnak is ne legyenek eszméi.
De ne bizakodjanak el a kicsinyek közt a nagyok, mert mondjuk ki a lesújtó igazságot, ma már több vonzerővel bír a Házban egy bolond beszéd, mint egy okos beszéd.
S az emberek elég szűk elméjűek ezt arra magyarázni, hogy a parlament süllyed.
Ellenkezőleg. A parlamenti nívó emelkedése ez.
Hajdan az okos beszédek voltak ritkák, s azokat hallgatta a Ház nagy élvezettel.
Most már a bolond beszédek a ritkák, s azok képeznek eseményt. Hiába, az emberiség idegeit mindig a »ritka dolgok« csiklandozzák.
