A T. HÁZBÓL [jan. 18.]
A T. HÁZBÓL [jan. 18.]
Nehéz a beszédek hatását megfigyelni.
Vége van a »mérték«-nek. A folyosót rosszul fűtik, a szél beszűrt a törött ablakokon, kietlen, rideg künn az atmoszféra, minélfogva a képviselő urak, akár tetszik nekik a beszéd, akár nem, ott bent hallgatják gubbaszkodva.
Nézzünk hát szét a teremben. Ez az egyetlen hely, ahonnan meríteni lehet önök számára olvasnivalót holnapra.
A szem hirtelen összekeresheti az érdekes alakokat. Tisza ott ül a maga helyén, csendesen olvasgatva valami iratot, Apponyi Albert a ceruzájával dobol a padon, Irányi Dániel méltóságteljesen kinyújtott nyakkal a többiek feje fölött mereng el. Jól jellemezte valaki, hogy mikor a derék államférfiú reggel felébred, és a tükörbe néz, nyilván ekképp üdvözli önmagát: »Jó reggelt, tisztelt képviselő úr!«
A Ház patkójának belső szélein, miként az Olimpuszon különböző berkekben, mind föllelhetők a Ház istenei. Ott van Beöthy Ákos is, nem messze Apponyitól. Arca tündöklik az örömtől, s vígan petyeget ujjaival. Boldogsága teljes lehet. Mert jobbról, balról, elöl, hátul egy-egy gróf ül mellette.
Egy félpillantással odább az ősz Perczel Miklós nemes feje fehérlik. Az ember el sem hinné, hogy még itthon van az öregúr.
De hát hiába, mások az idők! 1848-ban Perczel Mór egy harcias beszédet mondott a rácok ellen. Mikor elvégezte, Kossuth hozzálépett, és így szólt:
– Eredj hát, verd meg őket!
Perczel Mór elment, és megverte a rácokat.
Most Perczel Miklós éppen olyan beszédet mondott az oroszok ellen, s Tisza nem ragadta meg a kellő pillanatot, hogy így szólt volna:
– Eredj hát, verd meg őket!
Ennélfogva Perczel itthon maradt, s a muszka bántatlanul gyülekezik a galíciai határra.
Marstól nem messze a Vulkán nagy feje feketedik izmos vállai között. Nini, hiszen a Szilágyi Dezső! Démoni mosoly ül az arcán. Ő maga pedig ül a centrumban, a legmegrögzöttebb mamelukok között.
Istenem, hogy forog… nono, nem ő – hanem a világ!
Pedig meg merem jósolni, ezen a helyen sem marad sokáig.
Nono, nem azért…, hanem csak abból az egyszerű okból, mert ide le nem lehet látni a hölgykarzatról.
Nos, utazzunk-e még tovább a tisztelt Ház patkója körül? Átugorjunk inkább a Tisza Lajos vidékére? Vagy a karzat hölgyeit gukkerezzük? Fájdalom, azokat nem lehet megcsipkedni, mint a képviselőket. Ámbár a Ház régi szavazó materiájából a karzaton is találunk őspéldányokat. Mert ott ül Mocsáry Lajos és Ivánka Zsigmond egy csomó erdélyi főispán közt.
Erdélyi főispánok! Mit jelenthet, hogy oly csapatosan vannak! Csak nem azért jöttek talán, hogy élőben hallják az Orbán Balázs beszédét, aki ma kezdte beszédeinek ciklusából a »hetedik kötet«-et.
Vagy azt kívánják önök, tisztelt olvasók, hogy a Ház patkójának a külső széleit is járjuk be?
Huh! Ne menjünk arra! Éppen most hömpölygött be egy sikátoros ajtón az öreg Csatár Zsigmond, s szépen meghúzódott az utolsó padban. A vén sün szétnéz apró szemeivel, nagy szőrös kezével görcsösen megkapaszkodik a pad hátába, s hosszú, mély lélegzeteket szed be a soká nélkülözött levegőből.
A téli napfény éppen most lopja be magát felülről a hármas ablakon, s nevetve táncol az ország címerén. A reszkető fényözön címert és más előtte levő tárgyakat szeszélyesen összeolvaszt, hogy a Péchy hosszúkás feje úgy látszik, mintha a címerhez tartoznék, trófea gyanánt.
Ejh, ne fészkelődjünk, hallgassuk inkább a beszédeket.
Meltzl Oszkár, szász szónok beszél, elég ügyesen és okosan. Szűz szónok, de egy szász sohase szűz. Olyan rafinírozott óvatossággal sorolja elő a szász gravámeneket, hogy némelyeket tévútra visz, s törzsökös kálvinista emberek is meg-megbólintják nyakas fejeiket helyeslőleg.
A mi tegnapi szűz szónokunk olyan volt, mint egy fiatal pacsirta, aki gondtalanul, megelégedetten fütyörész a magasban; a mai szász szűz szónok olyan volt, mint egy vén holló, aki kerülő utakon, óvatosan csap le, nesztelen szárnnyal.
Meltzl a mérsékelt szász párthoz tartozik. Nem tudni, mekkora kiterjedésű az a »mérsékeltség«, de a szász deszkákon csakis két alak volt kivehető, akik Meltzlhöz látszottak tartozni. Az egyik fekete kabátban volt a háta mögött, a másik szürkében, a többi szászok duzzogó arcot csináltak (de meglehet, csupa cirkumspektusságból).
A fiatal szónoknak vékony, savanyú képe van (szinte rászületett a panaszkodásra), szépen, folyékonyan ecsetelte a szászok politikai törekvéseit, jelenüket, múltjukat, Hollósy Mátyás idejéből.
De nem ez az »y« betű volt az egyedüli fölösleges a Meltzl Oszkár beszédjében; sok minden egyéb.
A szürke kabát meg a fekete kabát felváltva kiabálták:
– Úgy fan! Úgy fan!
Tisza folytonosan jegyezett, mígnem egyszerre meghökkenve állt meg a ceruza a kezében.
A szónok ajkairól ez a vád hangzott:
– A kormány az oka, hogy nem szaporodik a szász faj.
A kormány! Ohó! A kormány! A miniszterek egymásra néztek vádoló szemekkel. Bedekovics szemérmetesen sütötte le a fejét.
Fabiny Teofil megbotránkozva nézett a szászra, mintha mondaná:
– Még mit kívánnak tőlünk?
Kemény Gábor, a volt miniszter, bánatosan morogta:
– Persze, persze.
A szürke és a fekete kabát egyszerre kiáltá:
– Úgy fan! Úgy fan!
Ezen epizód után csakhamar bevégzé beszédét a szász, mire megkezdődött az Orbán Balázs mennydörgése (amelyről már fentebb volt szó). Utolsó szónoknak maradt Jellinek Artúr (de Kaposvár).
Beszélt ugyan, de nem volt kinek, mert Orbán már előbb szétszalasztotta a tisztelt Házat, karzatostól – a karcolatíróval együtt.
