A T. HÁZBÓL [jan. 20.]
A T. HÁZBÓL [jan. 20.]
Az a mondat függött ma fekete táblán a parlamenti épület bejáratánál, melyet az operaház szeretne állandó feliratnak: »Jegyek már nem kaphatók«.
Nemcsak a földszint népesült be soha nem látott képviselőkkel, a karzaton valóságos helyszűke volt. Hátha még a krinolinos szoknyák világa el nem múlt volna.
A szoknyákról jut eszembe, hogy ezek is két válfajban voltak képviselve. A középen tömérdek hölgy ült, volt dolga a fiatal grófok és öreg nemesek gukkereinek. (Mert leginkább e két elemből áll a Ház.) A karzat baloldali részét ellenben klerikusok raja lepte el.
Kit jöttek ezek meghallgatni? Talán Apponyit? Nézzük meg az okát a jegyzői táblán.
A fekete tábla ilyenforma vízállást mutat:
Beöthy Ákos
Schvarcz Gyula
Komlóssy Ferenc…
Aha, Komlóssy! Ne is menjünk tovább. Megvan a nemes hittanuló ifjúság érdeklődésének nyitja. Jó minta, jó irány! Csak ezen az úton tessék haladni.
A klerikusokat most hát már tudjuk, miért gyülekeztek össze, de hogy a hölgyek miért jöttek nagy számmal, ez olyan titok, ami ebben a leírásban nem fog kisülni.
Mert Beöthy Ákos nem nagyon csinos ember. A hangja sem mondható egészen szépnek. Kíváncsi emberek rég törik a fejüket, hogy mi kedvezőbb: hallani őt, és nem látni, vagy pedig látni, és nem hallani?
Persze a kormány pénzügyi politikáját kritizálta. Éles volt, mint a borotva és tüzes volt, mint a hajfodorító vas. Fodorította pedig a Horánszkytól már hallott kritikai anyagot. Egy szónak is száz a vége, Beöthy Ákos nagyon okos ember, és ha annyi szellem volna benne, mint Algernonban, s ha Beöthy Algernonnak annyi tudása lenne, mint Ákosnak, mind a kettő kiváló államférfi volna.
Így azonban nem a Beöthy Ákos beszédje lett a nap eseménye, hanem a Tisza Kálmáné, ki nagy hatással, pártjának zajos tetszésnyilatkozatai között felelt Beöthynek, nemkülönben Meltzl fülein keresztül a szászoknak.
A »generális« talán egyszer sem volt tizenhárom év óta oly lednületes, mint ma, szellemének ruganyossága, amint hirtelen vissza-visszavágott a sűrű közbeszólásokra, bámulatos erővel nyilatkozott; csak a hangja lett összefolyóbb, halkabb egy idő óta.
Mert hiába, a miniszter is kissé ember; s ha jól össze tudja is tartani párthíveit, a fogai mégis elhagyogatják apródonkint. Ezek nem soká bírják a mamelukságot.
Fogai ritkulása gyengíté meg hangja erejét. De azért mégsem rakat új fogakat: ne legyen a szájában semmi hamis.
Amíg Tisza beszél, temetői csönd van a folyosókon. De bezzeg megnépesülnek, mihelyt abbahagyja, s a percekig tartó éljenzaj, mely a beszéd nyomában fölviharzik a teremben, vásári zsongássá csillapodik a folyosón.
A folyosó csemegéje most a »Szabó-ügy«. Mindenki a bíráló bizottságot bírálja. A habarékpárt meg van ijedve, hogy hátha mégis ki találják adni a mandátumot Sághynak.
– Ez lenne aztán az érdekes eset – véli egy jogász híráben álló képviselő. – Olyan jegyzőkönyvet találna rendben a bíráló bizottság, amelyik nem is létezik.
– S egy olyan mandátumot adna Sághynak, amelyik kizárja a peticionálás veszedelmét.
– Kezdenek átcsapni ezek a mi bíráló bizottságaink a humorba – sopánkodik egy öregúr.
– A Szomjasé olyan, mint a Mannlicher-puska, amibe sehogy sem tudják beigazítani a golyót.
– A Vargitsé pedig olyan, mint a Komjáthy pisztolyai. Aki ez elé kerül, annak nem történik semmi baja.
Ezalatt bent a teremben Schvarcz Gyula beszélt a demokráciáról. Csinos beszéd volt, s nagy hatást tett. De nem a Házra (mely nem sokat törődik a demokráciával), hanem a klerikusokra, kik a Komlóssy fölléptét várták.
– Apage, Satanas!
Csakhamar szétszéledeztek kedvetlenül, s bennök a szegény jó Komlóssy összes hallgatóságát elvesztette.
