A MAI ÜLÉS [dec. 10.]
A MAI ÜLÉS [dec. 10.]
A fegyvergyár ügyéről foly a tárgyalás három nap óta.
Az ellenzék elemében van. Csak Thaly búsong, ül szomorúan. Az ő »külön miniszterének« a feje fölött zúg a fergeteg.
Mintha az a húsz el nem fogadott puska mind a Fejérváry mellének lenne szegezve most egy-egy szónok képében.
Igazi golyózápor közt van. Ott áll piros széke az ellenzék harcvonala élén. Nemcsak azok a golyóbisok érik, amiket a Ház naplója megörökít, hanem azok a kenyérből gyúrt galacsinok is, melyeket a pajkoskodó tigrisek gyúrnak megmérgezett nyállal s dobálnak szerte suttyomban.
A szép daliás miniszter idegesen kapkodja a fejét ide-oda, s beszédje közben egész dialógokat folytat – amiket menten össze lehetne fogdosni valami társalgási színműbe. Bosszantó közbeszólások egész raja zúdul rá. S ha le akarnók festeni a beszédjét, úgy nézne ki, mint a Hugo Viktor »Oroszlán«-ja, mely egészen tüskés a beleszúródott nyilaktól.
Ma egészen szakszerű beszédet mondott, tele arzenális műszavakkal, idomszerek-, ellen-idomszerekkel, kiterjeszkedve a fegyvergyár működésére, a fegyverek megvizsgálására, úgyhogy a kotyogóknak kevesebb alkalom jutott a csipkedésre, a lényeget illetőleg. Csak a külsőségeknél csattant el egy-egy derültséget hintő megjegyzés, mint a német jegyzőkönyvek felolvasásánál Thaly belekiáltása:
– Nem értünk németül. Nem voltunk önkéntesek.
A véderővita tömérdek ügyes közbeszólót nevelt az ellenzéken. Károlyi Gáboron kívül egy egész iskola képződött, Meszlényi Lajos, Hoitsy Pál, Kaas Ivor stb. Jelenleg Ugron Ákos és Linder György vannak tanfolyamon. E sok közbeszólónak folytonos táplálék kell. Sok varjú sok májat eszik.
A kormánypárton nincsenek közbeszólók. Egyetlenegy van, Daniel Gábor, s az annyira el van bizakodva e talentumára, hogy csak nagy ritkán él vele. A nagy, hatalmas párt folytonosan hallgat és unatkozik; nehéz pillanatokban bizonyos hullámzás fut keresztül rajta, amit a gyorsírók »ideges fészkelődésnek« neveznek.
De a fegyvergyár-vita alatt ez a »fészkelődés« sincs. Hallgatja az ellenzéket csendesen, nyugodtan, mint ahogy hallgatni szokás valakinek a köhögést, mikor valami szálkát kell nyelnie. A szélsőbal köhög. Hát hadd köhögjön, hiszen a köhögés is emberi dolog. A habarékpárt ellenben vért köp. Hát az is így szokás – ha valaki hektikában van.
A fegyvergyárért bizony kár – de ha nem tudott puskát csinálni, Fejérváry mégse rendelhette ott a puskákat. Az bizonyos.
A puskák nem olyanok, mint a törvényjavaslatok, hogy azzal is csináltathatja a miniszter, aki nem ért hozzá; mert majd korrigál rajta az országgyűlés, ha neki tetszik, de a rossz puskán nem korrigál.
A minisztertanács még tán adhatott volna időhaladékot, akinek egyéb dolga is van a világon, mint a puskabeszerzés; de hogy a reszort-miniszter, akinek ez a legfőbb kötelessége, a saját szakállára hagyja fegyvertelenül a honvédséget – azt a reszort-minisztertől nem lehet kívánni.
Hogy lesz-e hamarosan háború vagy nem lesz, azt tán tudhatja a kormány és a jól értesült Pesti Napló, de magának a honvédelmi miniszternek csak egyet szabad tudnia, hogy a honvédek még fegyvertelenül vannak.
– Blamázs! – kiáltják az ellenzékiek. – Igaz! Nagy blamázs, hogy volt egy fegyvergyárunk, amelyik nem tudott fegyvert csinálni.
De nagyobb blamázs volna egy hadsereg, az ütközet előtt, amelynek nem tudnának a kezébe fegyvert adni.
Ha most háború előtt állnánk – egy árva szó se hangzott volna el a mai beszédekből. Akkor derék ember lenne Fejérváry.
Miben van hát a bűne?
Egyenesen abban, hogy nem lett háború. De ennek nem Fejérváry az oka, hanem a német császár.
Ő csinálja ezt az egész galibát. Őt kell felelősségre vonni. Ő csinálja a békét! Hát, miért nem mondta, hogy éppen olyan jól van a béke megcsinálva, mint amilyen rosszul voltak megcsinálva a puskák.
Nem is lenne bolondság egyébiránt kiegyezni a potentátorokkal.
– Várjanak az urak, míg a magyar fegyvergyár megtanul tökéletes puskát gyártani! (Hátha meg lehetne ezen a réven csinálni az örök békét.)
Fejérváry után Herman Ottó szólott, majd Ugron lobbant újra bősz haragra, mindketten személyes kérdésben. Különös véletlen, hogy éppen Ugron beszéde alatt jelentették Almássy Gézának, hogy a terem több helyütt repedezik, s néhol a vakolat is hull.
Déltájban Apponyi Albert lépett fel. A szavak nagy mestere gyönyörűen vette ki magát mai szerepében.
Milyen volt ez a szerep? – fogják kérdezni a karzat hölgyei, akik rajonganak Apponyiért. A nők szeretik az ábrándos férfiakat.
Milyen volt a szerep – hát istenem, önök nem vették volna észre?
Apponyi előlépett a színre, miként a színművekben az intrikusok, s kezdte kioltogatni azokat a gyertyákat, amiket Fejérváry apródonkint meggyújtott.
Az egyikre rálehelt és elaludt. A másiknak a világító lángnyelvét egy koppantóval csípte le.
Egy-két gyertya még égett, de ő máris állítani kezdte: »Tisztelt Ház, kevesebbet látok mint ezelőtt«.
S hogy azt ne higgyék, mintha neki volna farkas-sötétsége, rendre ráfújt a gyertyákra, és kijelentette, hogy ebben az ügyben teljes homály van.
A homályban maradt párt tapsolt és éljenzett a különben retorilag gyönyörű beszéd hatása alatt; Linder György azt mondta: »Ez halálos csapás volt Fejérváryra«, a jegyző pedig új alakot szólított elő. Véletlenül olyat, aki teljesen lát és ragyogó világosságban vonultak el előtte a dolgok.
Ez Tarnóczy Gusztáv!
Minden évben egyszer szokott szólani, mint a kakukk.
Tavaly ilyenkor hallottuk az igazságügyi büdzsénél. Valaki azt kérdezte tőle:
– Hát te is jogász vagy?
– Igen. Szenvedő jogász. Mert sok pöröm van.
Ma, egy év múlva, a szenvedő gyáros beszélt belőle.
Beszédének magva, hogy mindennek így kellett történni, ahogy történt, és minden úgy van jól, ahogy van.
Tarnóczyt felváltotta Szentkirályi Albert, mint »időkibeszélő«. Ez is egy parlamenti műszó. A dolog ti. úgy áll, hogy Károlyi István gróf akart holnap beszélni, de hogy a vita már ma be ne zárassék, Szentkirályi Albertre volt szükség, aki csakugyan elérte a kitűzött célt: addig-addig dörmögött, mennydörgött, míg a Ház hagymája két órát mutatott, s a vitát nem lehetett berekeszteni.
Ekkor azonban Szapáry a vita megszakítását indítványozta, hogy holnap, az appropriáció következzék. A balvidék ingerülten ellenezte ezt. Az elnök föltette a kérdést – s a többség megszakítani kívánta a vitát.
Haragos fenyegető hangok emelkedtek az ellenzéken:
– Ezt nem viszitek el szárazon! Hosszú vitát csinálunk!
A kormánypártból egy hang utána kiáltott az oszladozó ellenpártnak:
– Hát csak hadd fiaddzék az az »el nem mondott beszéd«.
Denique gróf Károlyi Istvánnak mindig zajos hatást csinálnak az el nem mondott beszédei.
