A T. HÁZBÓL [nov. 20.]
A T. HÁZBÓL [nov. 20.]
A királyné asszony nevenapja miatt csak délfelé gyülekeztek a képviselők, önérzetesen a tegnapi nagy nap után; még Demkó Pálon is meglátszott az állami fönség: már amennyi őrá jut az ötödfélszáz részből.
Pont féltizenkettőre bevonult Péchy Tamás apródjaival (mert most csupa apró termetű jegyzői vannak) a terembe, s felült a zöldmennyezetes trónjára.
A padok és a bíboros-székek gyorsan megteltek. Az egész Ház ünnepélyes egyöntetű nagy test, csak Komlóssy mérges alakja lóg ki az összhangból, mint a kalpagból a leffentyű.
Első szónok Vadnai Károly.
Okos ember – dacára annak, hogy jó író; ő az egyetlen férfiú ma, aki beválna intendánsnak, dacára annak, hogy nem gróf. Pedig milyen szépen hangzanék most a jegyző ajkán: »Gróf Vadnay Károly!«
De mivel az én hatalmam csak a nemesség adományozásáig terjed, (az is csak az »i« végzetű neveknél), ennélfogva hagyjuk el a fényes ábrándokat, s hallgassuk meg Vadnay urat figyelemmel.
De mi ez? Micsoda pajkos csíny a közvélemény ellen! Vadnai elkezd a büdzséhez szólni. Hol kalandozik ennek az esze?
Még Péchy Tamás is megmozdul a székében, s elégedetlenül morogja a jegyzőkhöz:
– Mit akar ez a Károly? Miféle dolog az, hogy mikor konyakot vár az ember, köménymagos levest tálalnak eléje?
– De Tamás bácsi, hiszen voltaképpen csak ő maga tapodja a helyes utat. A büdzsé van most napirenden, nem az esztergomi érsek.
De a Ház a prímásra éhezett; s ez egyszer alig várta, hogy a különben népszerű szónok elnémuljon, s helyét átadja annak, ki a fekete táblán legközelebb eső szónoki funduson van bekebelezve. Ez Győrffy Gyula, az Ugron-pártból.
Szép, habos sárga selyem nyakkendő ékesítette mellét. Rossz omen. Úgy nézett ki messziről, mintha valami misemondó ruhából lenne egy felmaradt darab.
E különben jeles szónoknak rossz napja volt ma (lehet, hogy a pártállás okozza).
Szerette volna túllicitálni a szabadelvűségben Csákyékat, de az érvelések káoszába bonyolódva úgy járt, mint a Füzy orvosa, eltévesztette a szert, amelyből az injekciókat teszi. E folyadék Simoréktól való. Gyógyszertár »Az elkeresztelő Szent Jánoshoz«.
Szerencsére nem hatott olyan veszedelmesen, mint Füzynél.
Majd fölemelkedett jó Horvát Boldizsár, s beállt a nagy beszédeket megillető csend. Az egyetlen élő az első miniszteriumból. Hozza be a harcba Deák lobogóját.
Irányi Dániel fölcihelődék helyéből, s áthurcolkodott Horvát Boldizsár mellé. Bánatosan nézte onnan a saját helyét, meredt nyakkal, mint egy gólya, de nem olyan gólya, aki csőrében az elkeresztelendő objektumot viszi, hanem aki alul kihulladozik a fészek.
– Halljuk! Halljuk!
Horvát Boldizsár szólni kezdett, mint a Münchhausen trombitája, amelyből kitör az évtizedek előtt befagyott hang.
Milyen lágy, édes zene! Hát erre lelkesedtek a régiek! A mai fülnek szinte szokatlan!
A beszédet nagy kegyelettel hallgatta a Ház, csak Komlóssy kotyogott közbe nehányszor.
Gyakorta fölzúgott a helyeslés. A régi szép forma, az érvek, a toalett, amiben megjelentek, úgy hatott, mintha a modern csecsebecsék közt egyszerre ráakadunk azokra a csinált régi virágokra, amik a nagyanyáink kalapjait diszítették valamikor; porosak, megfakultak, ma már más is az ízlés – de hát elég szépek voltak azok.
Tiszta liberális beszéd volt, verve-vel, nemes pátosszal elmondva. Új momentumokat nem hozott fel.
Valaki közbe is szólt a jobboldalon az egyik helynél:
– Ezt mondta tegnap Szapáry is.
Egy másik helynél egy másik képviselő jegyzé meg hangosan:
– Benne volt a Csáky beszédjében.
Mire dühösen rájuk förmedt Matuska:
– Nem tesz az semmit. Hányszor volt már a kezetekben a »tous les trois«, hanem azért mégis újra és újra örültök neki.
…És miután már úgyis teljesen vallástalanokká lettünk – talán legjobban is lesz ezzel a »klub bibliájából« merített képpel fejezni be a mai rövid ülés leírását.
