A T. HÁZBÓL [máj. 31.]
A T. HÁZBÓL [máj. 31.]
Ma végre befejeződött a honossági vita, melyet egy későbbi kor fiai szeretnének majd kiszakítani a Ház naplóiból. Kossuth is meglehetett volna nélküle, a szélsőbal is, a kormánypárt is. Öröme, haszna nem volt belőle senkinek. (Gróf Pongrácz Károlyt kivéve, aki két évvel lett általa fiatalabbá.)
...................
A Laci fiamon már régen kitapasztaltam ennek a mostani vitának a természetellenességét.
Néha ugyanis előfogom a gyereket:
– Kit szeretsz jobban, te gézengúz, anyádat-e vagy apádat?
Ötöl, hatol ilyenkor a fiúcska, zavartan néz rám, hol az anyjára, kis szíve remegve inog ide-oda… míg végre kivágja magát valami közönséges szólammal: »apát is, mamát is egyformán«.
Hja, de a kis Lacika a lutheránus matrikulába van bevezetve, rajta hát nem eshetik ezen a téren nagy kellemetlenség, míg ellenben a szegény parlamentnek nyilatkoznia kellett a honossági kérdésben, kihez húz jobban? Azok követték el a tapintatlanságot, akik ezt a kérdést a rideg eldöntés sorompói elé hurcolták.
Legjobb lett volna, ha még valamikor télen, a Tisza azon kijelentésénél: »Mi Kossuthot mint díszpolgárt ezentúl is magyar honosnak tartjuk« Irányi Dánielék rázúdítanak pecsétnek egy harsogó éljent, s aztán veszik az esernyőiket, kalapjukat, s mennek egyenest a távírdahivatalba sürgönyözni: »Kormányzó úr! Győztünk! Kérünk hadi jutalmul vagy húsz nyílt levelet«.
A húsz nyílt levelet átolvastuk volna, szép csendesen, pipaszó mellett, s a mostani két hetes vitának nem lett volna se híre, se hamva. Dárdai nem feszegeti Nagyenyedet, Kőrösi tudománya intakt marad, a Sturm Almanachjában a molyok lakomáznának, Jókai Mór pedig írná otthon a Svábhegyen a »Rákóczi fiá«-t, ahelyett, hogy most itt a pörkölő melegben a szavazatával Kossuthból csinál Rákóczit. (A szélsőbali felfogás szerint.)
De hát sic fata tulere… A vita megvolt, s ma a zárbeszédek máskor csendes napján is nagy tűzzel lobogott. Mindenki tett még a tetejébe egy kis rőzsét.
Bezerédj Viktor, aki nemcsak kiváló háznagy, de a szónoki fegyverforgatásban is ügyes, egy kicsit megpiszkálta az ellenzéket, mint mikor a köpűt megrázzák, hogy hamarább kijöjjön a raj.
Jött is a nagyhajú Herman, Bezerédj felé egy nagy lándzsaszúrással. Utána felállott Helfy Ignác, Kossuth bús »palatínusa« (most már in partibus infidelium); szemeiben a fény megtörött, homlokán felhők borongnak. Hivatkozik Molnár Antalra, hogy miként informálta ő Kossuthot. Molnár kesernyésen ingatja a fejét, mintha mondaná: »Miért nem hivatkozik inkább Cogordanra!«
Majd maga a vezér lép elő: Irányi Dániel.
A Ház fele része kisomfordál a teremből, pedig ha csak fele akkora szónok lenne az öregúr, mint aminőnek magát képzeli, ma nem lenne Kossuth-kultusz, mert Kossuthot rég elfelejtették volna már az Irányi kedvéért.
Boldog ember, a legboldogabb e hazában, mert az istenek, akik úgy alkották egyrészt, hogy semmivel se legyen megelégedve, amit mások csinálnak, a tőle elvett elégedettséget nem tartották meg maguknak, hanem szépen visszacsúsztatták az öregúr elméjének abba a serpenyőjébe, amelyben a saját működését méregeti.
Polemizálgatott Szilágyival és Apponyival, hosszasan és unalmasan. Azt a képet nyújtva, hogy valaki mennyi ideig tud egy garasos szivart színi anélkül, hogy a hamuja elcseppenjen.
Nekifordult Dárdainak is (hát persze, persze), hogy mekkora nagyot tévedett. És most – ide méltóztassanak figyelni olvasóim – az öregúr póza mutatja, hogy most nagy effektust vár:
– De tévedett Kossuth is – így szól és megáll egy percig, mert most olyan ékesszólási figura következik, aminő Cicero óta még nem volt.
– Halljuk! Halljuk! – hangzott a Ház minden szögletéből.
A nagy Dániel megszegi fejét, s önszobra legtöbbször mozgó részét, karját, könnyedén fölemeli s így folytatja:
– Az ő tévedése abból állott, hogy hitt a bécsi udvarnak és bízott a királyi eskü szentségében.
A jobb vidék megmozdult ingerültem. Péchy a lélekharanghoz kapott és megkondítá.
– Igazat mondott – kiálták balról.
– Én tűröm a szabad szót – mond az elnök –, de…
– Kénytelen tűrni…
– Igaz, kénytelen vagyok, de…
– Ott van a történelem, – süvítenek közbe a balok.
– Igaz, úgy van, de a királyi eskü szentségét a parlamentben ekképpen említeni nem szabad.
Ez elnöki figyelmeztetés által látszólag fölingerelve, de voltaképpen édesen megelégedve, leült a szélbal maché-párduca, miután még gigászi talpaival Apponyit »letiporta«, hogy azelőtt rászavazott a Boda indítványára, most pedig az ő javaslatára nem szavaz rá.
Apponyi Albert egy nyúlékony okoskodással Tisza Kálmánt használta törülközőkendőnek. De a szélbalon kitört az elégületlenség a »szövetséges« iránt.
– Kilóg a lóláb! – kiáltá Madarász Imre.
– Miniszter akar lenni – dohogta Csanády, s folyton folyvást zajlott, morajlott jobb keze felől a haragos tábor.
A remeklő szónok, kinek muzikális füle másnemű hangokat szokott meg onnan, látható idegességgel folytatta s végzé beszédjét.
Apponyi nyilatkozata provokálta a Tiszáét, mély csönd lett, mikor a hatalmas államférfi, a nagy »holt ember« felállott s elmondta őszintén, hogy milyen betegségben múlt ki. Melyik nyilatkozatot tette egyetértésben a társaival, melyiket a saját felelősségére, s hogy jött aztán a Kossuth levele, mely megnehezítette ígérete beváltását. Látható rokonszenvvel hallgatta az ellenzék is.
Tisza felszólalásának mintegy folytatásául jött a Szapáry Gyula beszéde; a miniszterelnök fényes sikerrel cáfolta meg a többségre és a kormányra ráfogott következetlenségi vádakat; mai beszédjének volt polemikus éle is.
Élénken tarkítják a (zajos helyeslés jobbról) és a (nyugtalanság, zaj balról), mert egypár igazságot odamondogatott az ellenzéknek, de annyi őszinteséggel, olyan nyílt modorban, hogy még az ellenzék se haragudott valami komolyan. S egyes (pedig az ellenzéknek elég keserű) helyeken olyan figyelem volt, hogy, mint az elnök mondá a csendet kérő Csanádynak: »Hiszen kérem a légy röpülését is meg lehet hallani«.
Szapáry roppant szerencsével kezeli az ellenzéket; Irányit arra indítá, hogy egy idézett szélsőbali lappal minden közösséget megtagadjon. Polónyi pedig formálisan ellágyult, készen a trón lépcsőihez borulni.
Még most sem ért véget a vita, pedig Polónyi lojális beszédével már úgyis eléggé megszilárdult a trón, de még hátra volt Szilágyi Dezső, kinek múltkor tartott beszéde, lángelméjének egyik legnagyobb nyilatkozása, elég lehetett volna pihenő babérnak akár esztendőkre, de a szenvedélyes viaskodót mégse vitte rá a lelke, hogy a vita legvégén még egyszer el ne paskolja kedvenc alakjait.
A türelmetlen Ház zsúfolt padjait (ugyancsak sokat petyeghetett tegnapelőtt a távíró) csakis Szilágyi bírta már lebilincselni délután két órakor. Beszéde után kitört a gyomrok szózatja: »Szavazzunk!«
Az elnök benyúlt a betűk közé és az E betű volt szerencsében.
A szélbal makacsul bent maradt a padokban, ellenőrizni a szavazatokat, megéljenezte a habaréki »nem«-eket, Kaast, Beöthyt, Nagy Istvánt, míg ellenben nagy zúgás, gúnyos közbekiáltások fogadták a Jókai és Mikszáth »igen«-jeit:
– Gyönyörű dolog ez íróktól!
Csonka kezű honvéd, gróf Esterházy Kálmán, olvasta a neveket a jegyzői székről. A Kossuth csatáinak egyik hőse. És ő is igennel szavazott, mint még igen sok bajtársa.
A kormány tagjai ezalatt künn cigarettáztak a folyosón, és hihetőleg nagy izgatottsággal várták az eldöntést, hogy kinek a kezébe jut hát az ország? Kossuthnak-e vagy Ferenc Józsefnek?
Megszámíttatván a szavazatok, kitűnt, hogy 80 »nem« szavazattal szemben »219« igen áll.
Eszerint marad minden a régiben, őfelségéé lesz, Ausztria, Csehország, Karinthia, Illíria, Galícia, Lodomeria stb. és Magyarország továbbra is; Kossuthra marad Helfy, a dicsőség s a nemzet kegyeletes emlékezete, mint eddig (vagy ahogy szélről nevezik – a száműzetés keserű kenyere), de Apponyi Albert elveszti ama jelzőjének jogosultságát, hogy Kossuthot per »nagy hazánkfia« emlegesse.
Ámbár elég szomorú dolog biz az!
