HURCOLKODÓ HABARÉK
HURCOLKODÓ HABARÉK
– Politikai karcolat –
A habarékpárt kocsija különválva állt a dombon, kereke egyetlen kővel alátámasztva. A kő (Tisza Kálmán) elgurult, s a kocsi magától beszalad a szabadelvű párti portára.
Semmi kétség már, a mérsékelt ellenzék ott lesz nemsokára a Lloyd-épület mamelukjai között. Horánszky Nándor ott fog billiárdozni Csernátonyval, Tibád Antal együtt sakkozik gróf Wenckheim Frigyessel és Sennyey István Beksiccsel fogja fújni a követ egy szögletben, a demokrácia érdekében.
Bejönnek – nem azért, mert híre jár, hogy bejönnek – hanem, mert nem tudnak egyebet csinálni. Olyan kritikus helyére jöttek az ostáblának, hogy már csak egy mozdulatuk van: a bejövetel.
Már egy féléve kísért a rém a szabadelvű pártkörben, hogy be akarnak jönni. És ez most megerősítést nyer legközelebb a jászberényi beszédben, az »akarni« szó kivételével. Mert akarásnak nevezni a kénytelenséget, nagy szószegénységre mutatna s szavak tekintetében ők mindig jómódú emberek voltak.
Dehogy akarnak, dehogy, a Kálvin-térről a Lánchíd-térig vezető út nem kéj-kirándulás; nem annak fogják azt fel Apponyiék sem, mert jól tudják, hogy ahová mennek, az rájuk nézve a »legsötétebb Afrika«, amelynek homálya átláthatatlan: rózsákon ott eleinte nem ülnek. Egy olyan megfordított házasság akar ez lenni, amely az ő legvérmesebb reményeik szerint is perpatvaron kezdődik, és csak a végére jönnének a mézeshetek.
*
A mézeshetek bizonytalanok, a perpatvar bizonyos.
Vessünk egy tekintetet a jövőbe. Mi lesz, ha Apponyi bevonul a pártba, összes suitjével, grófjaival és papjaival.
Hát mindenekelőtt nagy kellemetlenség lesz Szapárynak, kinek a pártja elég nagy és elég odaadó. De ez nem minden, a dolog kellemetlen lesz mindenkinek, mert ha egy teli tóba beömlik még egy tó, a víz egy részének szükségképpen ki kell loccsannia, és a vízzel együtt halak is partra vettetnek.
A szabadelvű párt eddigi korifeusaiból, kápláraiból és közlegényeiből mindenik veszít valamit, a pozíciójából mindenik hátrább tolatik, mert Fenyvessyt, Grecsákot még megbírja a párt-gyűrűzés hullámzás nélkül, de ahova a Károlyiak, Wenckheim Frigyesek esnek, azok nem lehetnek statiszták, azoknak a súlya, ereje nem érdemeik és szolgálataik után jár. Ezek mint nagy testek nagy helyet foglalnak még mozdulatlanságukban is, akárhol legyenek.
De vajon igazán mozdulatlanok lesznek-e? Kételkedni lehet rajta. Hiszen kézzelfogható dolog, amit akarnak. Csak a lapjaikat kell elolvasni, ahol még mindig foly az ádáz csata Tisza Kálmán, a »holt ember« ellen. Elég magyartalan vonás ez. Mert a magyar ügy mellett már küzdöttek a holtak (nem az Éles Henrik holt választóit értem, hanem a Csaba vitézeit), de holtak ellen még nem küzdöttek magyar ügyben.
Nem szemrehányásként mondjuk azonban, csak mint tényt konstatáljuk, hogy Tisza ellen egyre foly a hajsza, az ellen a Tisza ellen, aki megteremtője és a közlegényi ruhában is nagy faktora annak a pártnak – ahova bemenni fognak.
Botorság volna hinni, hogy a mérsékelt ellenzék csak azért megy be a szabadelvű pártba, hogy a foganatba veendő reformokkal meg van elégedve, s hogy ezen megelégedésben meghízzék; sem nem azért megy, hogy mindennap jó estét kívánhasson a minisztereknek, ami szintén egy neme lehet az élvezetnek (egy ellenzéki emberre nézve), hanem azért megy be (ami természetes is), hogy ott magát érvényesítse, s erre nézve első teendőnek, minden jel arra mutat. Tisza és embereinek kiírtását tartja.
Mert így gondolkoznak és talán igen helyesen: a hatalomig két ajtó van, az egyik ajtóhoz a Lloyd-épület hátulsó lépcsője vezet, a másik ajtóhoz csak Tiszán keresztül juthatunk.
A habarékpárt bevonulása tehát háborút jelent Tisza és hívei ellen.
Kétségkívül rosszul berendezett parlamenti élet ez, ahol a lelépett államférfi kénytelen beülni azok közé, akik megszokták, hogy az ő szava az első és utolsó; ahelyett, hogy átülhetne az ellenzékre, folytatni a csatákat elveiért a győztesek ellen. Andrássy megszűnt kormányelnök lenni, elment Bécsbe; Bittó nem szerepelt a parlamentben többé (és Bittó végre is csak Bittó volt). Első eset, hogy volt kormányelnök beült abba a pártba, melyet tizenöt év alatt ő hozott, teremtett össze. Igaz, hogy közlegénynek ült be – de ha egy nagy vaskondér azt mondaná: »ezentúl már én is csak cserépbögre leszek«, olyan könnyű volna-e azért eltörni, mint a cserépbögréket?
Tisza denique bent ül, s ez a legsajátságosabb helyzeteket teremtheti meg. Tisza is tudja, mert nem vak és nem süket, hogy a habarékpártnak ő ott nagy szálka, de ha Tisza nem tudná is, érzik az ő hívei, hogy a beözönlők első célja az ő kifüstölésük a parlamentből; a lassú elmúlasztás szomorú processzusa; ma ennek, holnap amannak az elejtése.
És mert az önfenntartási ösztön a leghatalmasabb az emberekben, Tisza igazi hívei és azok, akik híveinek tartatnak, mihelyt a habarékpárt átlépi a Lloyd küszöbét, rögtön a régi vezér köré csoportosulnak, rögtön pártot képeznek a pártban vagy legalább árnyalatot. Ezekhez fognak járulni a liberálisok, akik azt dörmögik magukban: »Bejöttek közénk a feudális urak«, s legott fészkelődni kezdenek a protestáns elemek: »Bejöttek közénk a klerikális urak«.
Mit fog csinálni ekkor Szapáry? Vagy lavíroz a két árnyalat közt, gondolva »majd összetörődnek apránkint«, vagy valamelyik árnyalathoz áll.
De elkerülhetők-e ily lavírozás mellett a kollíziók két oly árnyalattal, mely egymást meg akarja enni?
Éppen ellenkezőleg! Szapárynak nem marad más választása, miután a torzsalkodást lecsendesíteni nem tudja (mert az lehetetlen), mint hozzászegődni valamelyik árnyalathoz vagy feloszlatni az országgyűlést. (És ez volna a kisebbik baj.)
De tegyük fel, hogy Szapáry a nagyobbik bajt választja (vagy, hogy a nagyobbik baj válik időközben kisebbiké), és a mérsékelt ellenzékből származó mamelukjait tekinti fő támaszának. (De ehhez a föltevéshez legyen szíves az olvasó a Jókai fantáziáját kérni kölcsön.) Mondom, tegyük fel, hogy őket fogja segíteni a térfoglalásban a régiek rovására – s ezen föltevéssel kapcsolatosan kérdezzük meg például Horánszky Nándort vagy Beöthy Ákost (Beöthy Ákost ne is kérdezzük, mert az már tudja és nem megy egy tapodtat se) hiszi-e, hogy ezt összetett kézzel nézné a régi szabadelvű párt és ezek adherenciája?…
Szapáry Gyula rokonszenves és tisztelt államférfi Magyarországon, de végre is gróf. Ez még nem baj. De az már nagy baj lesz, ha a közvetlen háta mögé Apponyi áll, mert az is gróf, mivelhogy hát Apponyinak a háta mögött is gróf áll: Károlyi Sándor, ennek a háta mögött is gróf: Wenckheim Frigyes és nagy beláthatatlan vonalon gróf, és gróf…
Az a liberalizmus pedig, amit a grófok csinálnak, olyan, mint az újpesti hatos, hasonlít az igazi piculákhoz, rá is lehet vele szedni az embereket, de a pengésénél a forgalomban rögtön elárulja magát.
Ha tehát Szapáry Gyula gróf melléjök állna, az csak annyi lenne, mintha ő ment volna a habaréki klubba; mert rögtön egy másik szabadelvű tábor támadna, erősebb, tisztább és hatalmasabb az eddiginél.
A valószínű egyébiránt az, hogy Szapáry a saját pártjával marad, melyet jó napokban, rossz napokban soha el nem hagyott, s ez esetben (jó lesz notíciába venni a habarékpártnak), őrajta teljesedhetik be, amit a Tisza híveire szeretne rámérni, hogy a következő országgyűlésen négy-öt fogasra is elfér a retyerutyájuk…
Gondolják meg, mikor irtani indulnak, hogy hátha véletlenül ők találnának kiirtatni… Mert előfordultak már ilyen furcsa esetek a történelemben!
Oppozíciójuk ártalmatlan volt, de ragaszkodásuk veszedelmes. A torzsalkodások és belzavarok kikerülhetlenek lesznek, az ő belépésükkel okozhatják a kormány bukását is (mert a zavarokból nem lesz kivezető út), de egy kétségtelen, s ez az, hogy sorsuk éppen nem irigylendő, és hogy sehol se várják őket tepertős pogácsával.
