A T. HÁZBÓL [nov. 19.]
A T. HÁZBÓL [nov. 19.]
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Kukorékoljatok kálvinista kakasok a tornyokon – megint éjszaka akar lenni. Jön a fekete reverenda.
Ma lesz az első megütközés.
Kettő felé jár a Ház órája, a tanácsterem majdnem üres. Szegény Bethlen András már negyed napja ül ott, hallgatva az ellenzéki zsilipeken kicsurgó bölcsességet. Pedig a legnagyobb bűnösökre is csak egynapi siralomház van már kiszabva.
Az egyes vallásfelekezetek künn a folyosón várják az elkeresztelési vitát. Ma lesz-e vagy elmarad holnapra?
Komoly, mogorva arcokat vágnak a papok. Még a Firczák derült, tiszta képén is felhő borong.
Egyik csoportban összebújnak a »nagyfejűek«; Szivák Imre egy szögletben üldögél, mint egy előre elkészített bárd. Dél felé végigmegy a folyóson a Horvát Boldizsár. Mintha az öreg Toldy lépegetne nehéz páncélingben, vasszegű csizmában. Hát valóban veszélyben volna a szabadelvűség címere, hogy az ősz bajnok előjön »héttollú buzogányával«?
A várakozás a feszültség határát éri. Nem foly a szokott víg triccs-traccs. Legfeljebb egy-egy kötekedő habaréki tesz valami enyelgő megjegyzést, megállva a kormánypárti csoportnál:
– Ám legyen, szavazzunk érvényt a törvénynek, de akkor annak a másik törvénynek is, mely a »lutherani comburanturt« rendeli.
Mosolyt fakaszt ez a tréfa is, de van valami keserű íze ez egyszer. Mintha egy gonosz dzsin visszavinne minket a XVII. századba. Ivánka Imre olyan elkeseredett arccal jön ki s be, mintha a következő percben készülne interpellálni Karaffának a tegnapi dolgai miatt, amiknek rémhírét vesszük Eperjesről. Hock János félénken suhan el az eretnekek között, hosszú kabátját felfogva hátul, mint egy szoknyát. Roszival szemeiből vészjósló tűz csillog ki. Busbach szelíden húzódik meg Tisza mellett, s talán morogja is magában a zsoltárt: »Erős várunk nekünk«.
A Bezerédj-féle kandallókban felgyúlnak a tüzek. Aha, a máglya!
Milyen szépen meg lehetne benne égetni azt a bizonyos rendeletet – vagy a pápának a levelét. A vörös lángnyelvek mohón kapnák be.
Megszólal odabent az elnöki csöngettyű. Máskor csak azt mondja picike ércnyelve: csingilingi. Most úgy rázza Péchy, hogy minden képviselő azt olvassa ki belőle: »Ébren legyetek, szabadelvűek!«
Megtelik a terem egy perc alatt. A csengettyűszó azt jelenti, hogy vége van a földművelési vitának; Bethlen András elvégezte a maga dolgát – most már Bethlen Gábor kell. Vitézi kardjának egy bátor villanása – s a rém visszahúzódik kámzsájával.
Az előadói székbe Országh lépked. Jön a kultusz-büdzse!
– Holnap! – hangzik a felkiáltás.
– Ma! – dörög vissza nagyot.
A padok benépesednek, a fórum megtelik fejekkel. Országh lepergeti a beszédjét, s jön Irányi Dániel »jelenése«.
Az öregúrról megírtuk, hogy faggyúgyertya: de mégis gyertya; világosságot terjeszt – igaz, hogy a világosságának faggyú szaga van. S azonfelül gyakran kell megkoppantani.
Ma is megvolt a faggyú szaga, s hol tetszett, hol nem tetszett még a saját pártjában is.
Ő dobta a Ház napirendjére az elkeresztelési vitát.
Az antibaptistákról szólva a kálvinista papok morogtak, a katolikus papokról szólva, a kálvinista papok helyeseltek, a Csáky rendeletét helytelenítve, megint morogtak a kálvinista papok, s az egész Ház nyugtalanul fészkelődött. Az ugronisták se nem morogtak, se nem helyeseltek. Ezek az igazi lutheránusok.
Átesvén a Ház Irányin, s ő maga is átesvén maga magán, feláll gróf Szapáry Gyula. Hullámos ónszínű haját hátra rázza, meglóbázván kezében azt a kis ceruzaszálat. Most ez a Bethlen Gábor kardja…
A Házon ünnepélyes rezgés fut át, az idegbántó csöndben hallatszik az órák ketyegése a zsebekből; még az is neszt okoz ilyenkor, ha Lesskó az olvasóját morzsolgatja a pad alatt.
Irányi általános vallásszabadsági óhajtásaira, melyek olyan pontosan jönnek meg évenként, mint a kalendáriumban a Luca napja, azt felelte a miniszterelnök, hogy a házasságjog szabályozásáról előterjesztést szándékozik tenni az igazságügy-miniszter.
Mindenki odanézett Szilágyira. De a nagy államférfiú behúzta fejét a vállapockái közé és szomorúan mosolygott.
Áttérvén Szapáry az elkeresztelési rendeletre, határozott férfias szavakkal jelenti ki, hogy a kormány ragaszkodik a rendelethez. Viharos tetszés zaja zuhogott fel nemcsak a jobboldalon, de szerte a balvidék egyes helyein is.
Amint azonban tovább kezdené fejtegetni, hogyha ezek az intézkedések nem mutatkoznának elegendőnek…
– Ahá! – hangzott fel balról.
– Itt a lóláb!
De az ellenzék torkán akadt a szó, mert a kormányelnök akként egészítette ki a mondatot, hogy az esetben erélyesebb intézkedésekhez nyúl; esetleg behozza a polgári anyakönyvet is.
De már erre még nagyobb erővel tört ki tetszés mindenfelé, s egy hang élénken csendült ki balról:
– Ez aztán talpig férfi!
Szapáry leült a helyére. A kis ceruza nem mozgott többé a kezében. De a kísértetek csöndesen visszahúzódtak. Egy árny se lebegett a teremben. Derült, tiszta napfény ömlött be minden résen, pajkosan szaladgálva a Gajári homlokán, onnan belekapaszkodva a György Endre üstökébe, végignyargalt a padokon és egy parányi sugarat lövellt be a miniszterelnök előtt álló nagy kalamárisba, mely körülbelül hasonlított ahhoz, amit valamikor Luther Márton odavágott az ördöghöz. Legalább így képzelte Fabiny, akinek az ábrázata kiszélesült, kivörösödött az örömtől. Talán nem is a nap világított, de az ő feje.
Apponyi Albert az egész beszéd alatt nem mozdult; semmi jel nem árulta el rajta, se a tetszést, sem a nem tetszést, nagy orrlyukain át szabályosan szítta be az eretnek levegőt.
Csak a beszéd végén gombolt be a kabátján felül egy gombot.
Most Csáky következett; a mai nap az ő diadalnapja.
Csákyn már régen meglátszottak az »oroszlánkörmök«. (De a párt eleinte csak azt látta benne, hogy nincs a képviselőkkel »pertu«.) Később azonban ráparancsolta a gyerekeinkre a német nyelvet. (Hát érdemes a magyar anyáknak szülni ezentúl!) Még a nóta is ellene fordult: »Abzug Csáky, Fejérváry!«
De most aztán kijött az egész oroszlán – erőteljesen méltóságosan – s hatalmas talpait odatámasztotta a törvényre.
Hangja csengőbb volt, mint egyébkor, csak testtartása, gesztikulációja maradt olyan egyszerű, mint azelőtt.
A Házat percről-percre jobban áthatotta bizonyos ünnepélyes hangulat. Hűs légáram szaladott át a hátgerinceken; majd mintha izzó vért eresztene valaki az erekbe.
Mintha nem is szavak hangzanának a teremben, amiket ritka mohósággal nyel a fül, hanem fegyvercsörömpölés. Minden mondat, minden új argumentum lázba hozta, ellenállhatatlanul ragadta magával a Házat, mely lebilincselve az eszmemenethez, elvesztvén minden visszatartó erejét, vittetett a szónok által, mint mikor egy fönséges folyam magával ragad egy csónakot.
Itt-ott felviharzott a tetszészaj, néha percekig. Kivált egy-egy olyan talpraesett helynél, mint az, hogy a rendelet a törvényen alapulván, a papok a törvény ellen intézik a kérvényeket.
Míg a Ház ki nem tombolta magát a tetszési érzelmeiben, szóhoz nem juthatott a miniszter, s Apponyinak éppen elég ideje volt még egy gombot begombolni a kabátján alul.
Jókai, aki a leaotungi emberkékről álmodta tovább padjában a meséjét – ijedtem pillantott fel Csákyra. Ha azok naftába mártva lettek olyan kicsinyek, milyen folyadékban nőhetett meg ekkora nagynak Csáky egy szempillanat alatt!
De nőtt az még nagyobbra is. Oly magvasan, oly világosan domborította ki a kérdést, annyi komprehenzív erővel, oly logikával ostromolta meg a papok magatartásának fonákságát, amellett ízléses formulázással, nyugodtan, a szónoklati művészet élénkítő mesterfogásaival, és a tehetség olyan fénylő zománcaival, hogy a tetszés egész a lázas tombolásig növekedett. Kivált, mikor Rómát említé, amellyel szemben ez a Ház az utolsó fórum.
A falak is reszketni látszottak a tetszésviharból. (Talán még a szentatya is csuklott otthon a Vatikánban.) Apponyi megint begombolt egy gombot.
Mikor jóval két óra után egy méla akkorddal bevégzé beszédét, az egész Ház egyetlen nagy száj lett, melyből orkánszerű éljenek dőltek ki.
A lelkesedés leírhatatlan mérveket öltött. Nehány szélsőbali felkiáltott: »Vele tartunk halálig!« (De németül, ugye mégse tanultok meg?)
A padjukból felugrált képviselők mind a miniszteri szék felé tódultak, hogy üdvözölhessék. Majd agyongázoltak egy-két protestánst.
Fabiny egy tarka kanavász zsebkendővel a szemeit törülgette.
Apponyi pedig begombolta kabátján a legutolsó gombot is.
