ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 4.]
ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 4.]
Az aluszékony Házat a királyi táblákról szóló javaslat se bíra elevenebbé tenni; pedig a karzatok látogatói ettől vártak egy kis pezsgést. De Szilágyi teljesen megzavarta az alakuló táborokat azzal, hogy Debrecen és Nagyvárad is táblát kapott. A kifent kardok és kihegyezett mérges nyilak a tokjaikba kerültek. A javaslat szép simán gombolyodik le, csakis Aradnál észlelhető egy kis gubanc. Falk Miksa megvillogtatja parlamenti kardját, és ez lesz a vita legszebb mozzanata. Legfeljebb még Boross Béni ereszt meg egy panaszos orációt. Bohus Zsigmond átjön a főrendiházból búsulni és veszekedni a folyosóra, Végh Aurél pedig a karzatról fogja hallgatni Vásárhelyi Bélával együtt az aradi gyásznapot.
Így fog lefolyni a javaslat legérdekesebb részlete, de ma még nem vagyunk ott, ma még csak az általános vita fejeződött be, s néhány ellenzéki szónok tüsszögte ki magát.
Az öreg sün volt az első orátor. Ti.: Csatár. Még tegnapról maradt.
Úgy volt vele a Ház, mely benépesült Szilágyit meghallgatni, mint a vendégsereg, amelynek meg van ígérve: hogy lesz ugyan fácánpecsenye is, de előbb még egy tál sárgarépát kell elfogyasztani.
Egy tál helyett kettő lett, mert Csatár után Mocsáry Lajos tartott hosszadalmas és unalmas beszédet, mely alatt a Háznak a folyosó óriás füstjétől beszorult része vidám trics-tracsba ereszkedett. Száz ember diskurált a padokban. Adomákat beszélgettek egyes csoportok. Amott a Vas megyei képviselők dugták össze a fejüket sötéten: »Régen kellett volna már a táblát decentralizálni. Most nem időszerű«. (Ami azt jelenti, hogy sokkal időszerűbb lett volna a Horvát Boldizsár idejében.)
Mocsáry beszéde után jelentik a jegyzők, hogy a fekete táblák tiszták, nyomban is dezinficiálta őket, egy spongyával Dárdai Sándor, mire Péchy Tamás nagy hirtelen bezárta a vitát, s fölemelkedett Szilágyi Dezső.
Az ezerszer leírt kép ismétlődött. Egy pillanat alatt megtelt az egész tanácsterem, csak úgy öntötték az ajtók a képviselőket, Tisza Kálmán is besántikált a folyosóról, hol mostanában kedvére üldögél hívei közt, s csak a nagy mozzanatokra megy be a tanácsterembe publikumnak.
Síri csöndben kezdte s folytatta Szilágyi mai nagy beszédjét, mely megint remeke volt a dialektikának. A Ház minden oldalán nagy tisztelettel hallgatták, a kormánypárt hangulata pedig gyakran tört ki tetszészajban. Mivelhogy pedig Szilágyinak rendes szokása, mint hajdan a sárkányoknak, hogy beszéd közben mindig megeszik egy embert, ma sem tett kivételt. Most Polónyi Géza került a trancsérozó kése alá.
A »szélsőbal kardja« (ezt a titulust viseli immár) nyugtalanul izgett-mozgott, s többször beleszólt a miniszter beszédjébe, de csak rőzsét rakott ezzel a tűzre, mert Szilágyi elfogta a félig elmorgott szavakat is, s olyan lövegeket dobott értök vissza, hogy a kormánypárton is ellebbent egy szánakozó sóhaj: »Szegény Kozareket akasztják«.
