GRÓF APPONYI ALBERT
GRÓF APPONYI ALBERT
A vászonkereskedések kirakatain két kép vált már unottá. Láthatta azokat minden ember, aki az utcákon megfordult. Egy fiatal férfit ábrázol az egyik kép, aki kétségbeesett arcot vág, mert egyszer sem, sehogy sem tudja az inggallérját úgy felgombolni, hogy valahol fel ne csússzék.
Egy gróf Apponyi Albert tíz év óta.
A másik képen ragyogó vidám arccal, széles jó kedvében ugyanazon férfialak van ábrázolva, aki végre megleli a gallérfelgombolás nyitját.
Ez is a gróf Apponyi Albert a véderő-vita óta.
Nem akarom a harmadik képet megfesteni, hisz ezt a vászonkereskedők sem teszik ki a kirakatokba (mert kárára lenne a Fayt-féle felgombolási módnak), de nagyon valószínű, hogy a szilárdan állni látszó gallér is kicsúszik majd… Csak legjobb az, ha az embernek az inge és a gallérja ugyanazon egy darabból való.
És ezzel körülbelül el is mondtam volna már a kritikámat a gróf Apponyi Albert politikája, programjai és működése fölött – de ön, tisztelt szerkesztő úr, valami egyebet kíván tőlem; egy fecsegést Apponyi grófról, melyet a hölgyek is megértsenek, de a politikusok is elolvashassanak.
Tudom, tudom. Ön az írta nekem: »A mamelukot hagyja a másik szobában, mikor hozzáfog az íráshoz«.
Ne tessék tőlem félni, t. szerkesztő úr, én bennem a mameluk nagyon szelíd, hallgatag ember, és mikor Apponyi Albertről írok, bátran bent lehet a szobában, mert az ő egyéni tulajdonai és nagy talentuma előtt a mameluk is leveszi a kalapját.
Apponyi Albert (nem árulom el éveit, mert még megházasulandó ember) amaz időszaknak a gyermeke, melyről azt szokták mondani: »Itt egy generáció kimaradt«. Ez az időszak mindössze középszerűségeket produkált, s az egyetlen nagy alak Apponyi Albert. Mikor lett naggyá, hogyan növekedett fel híres, ősz kapacitások feje fölé, annak alig van története. Mindjárt első fellépésével a parlamentben államférfiú számba ment. Apponyi Albert sohasem volt kezdő politikus. Talán éppen ezért sorsa, hogy bevégzett politikus se legyen soha.
Pedig széles látkörrel, sok tanulmánnyal bír, az angol nagy államférfiakra emlékeztető komprehenzív erővel rendelkezik, szónoki képessége pedig ez idő szerint első az egész kontinensen.
Előadásából hiányzik ugyan a Kossuth színpompája, az Eötvös Károly csöppentett mézes humora, a Szilágyi Dezső analizáló ereje és az Ugron Gábor gyújtó heve, de sokkal több hiányzik viszont ezeknél abból, ami őbenne megvan.
Nagy napja az a Háznak, ha ő beszél, pedig gyakran beszél. Már kívül a kapun láthatni nyomait; ki van függesztve a táblácska: »a karzati jegyek elfogytak«. A folyosón mélységes csend honol, mint a kriptában, csak a teremőrök léptei hangzanak: tipp-topp, tipp-topp. A karzat telidem-tele van. Az idegenek páholyában száz meg száz szőke, barna női fej izeg-mozog türelmetlenül. Ingó-lengő kalaptollak, csapkodó legyezők rezedaillatot hajtanak lefelé, hol fülledt, sűrű levegő kavarog a tömött sorokban ülő honatyák feje fölött… A főrendek karzata is megtelt rogyásig. A vegyes karzati közönségben ki-kitarkállik egy-egy klerikus nyakig begombolt reverendában, a hátulsó sorokban olykor-olykor egy jászberényi atyafi a szépen kikefélt dókájában.
A miniszterek a ceruzájokat hegyezik (mert lesz jegyeznivaló), az egész Ház türelmetlenül hallgatja azt a szerencsétlent, akinek Apponyi előtt jutott a hely a szónokok tábláján.
Végre megcsendül a jegyző ajkán:
– Apponyi Albert gróf!
A templomi csöndben fölemelkedik a Horánszky Nándor háta mögött, ifj. Ábrányi Kornél mellől a Ház nagy szónoka, kivel csak Szilágyi vetélkedhetik. Hosszú kezeiben egy ceruza van és egy zsebkendő. Feje, mely egy nemes angol lóéhoz hasonlatos, méltóságteljesen, nyugodtan nyúlik fel hosszú nyakán. Szép öblös hangja megkondul, mint a harang, és viszi, viszi a hallgatóit – amerre ő akarja. S milyen szép művészi, kicirkalmazott utak ezek, amiken ő viszi a hallgatóit; kanyargósak és mégis összeérők. Szilágyi megáll velünk, s az unalomig hosszan kell időznünk egyes helyeken, sőt némelykor vissza is fordul; Ugron vadon-erdőn visz, sziklákon, hegyszakadásokon át, tüskebokrok között nyargal, sohase tudjuk, hol lyukad ki. Eötvös kiveszi a labdáit egy-egy tisztáson, s csiklandozó napfénynél pajkos játékot űz velünk, de Apponyi komolyan, méltóságteljesen, erős léptekkel, simán hatol előre az ő »angol sétányán«, virág is van az útban, de módjával, tüske is van, de csak a dekoráció végett.
Pihen az elnöki csöngettyű. Nem kell elnyomni a »zajt«, »nyugtalanságot«, nem kell rendreutasítani a szónokot. Öntudatosan nagy mester kezeli a Cicero fegyvereit, ki nem ragadtatja el magát. Tudja, mennyi centiméterig szabad a késnek belehatolni az ellenfél bőre alá, hogy a seb inparlamentarissá ne váljék. Vitatkozási modora előkelő, hangja mindig nemes, stílje finom, kifejező, szabatos és a frisseség hímpora van rajta.
Beszédje mindig kerek, mindig egész; oly nagy, gazdag anyagot nem bír kezelni, mint Szilágyi (ki egy társzekér argumentummal dobálja agyon ellenlábasait), csekély beszédplatinát gyúr meg egy szónoklatra, de az úgy van dolgozva, cizellírozva, kidomborítva, összeállítva és felállítva, hogy nagy arányaival látszik imponálni, pedig ez csak a szónoklati művészet bűvös játéka; az a bűvészet, mely a Hatvani professzoré volt, hogy a Hortobágy füvei magasabbaknak tetszettek egy percre a debreceni toronynál.
Apponyi beszédei megrendítik, összemorzsolják az embereket, de csak az ő szájából hallva, a hatás künn, a friss levegőn, gyorsan párolog ki a fejekből, bár sohase párologhat el végképpen.
A frenetikus tetszészaj, mely föl-fölviharzik szavai alatt, egy cseppet se látszik őt melegíteni; nyugodt, hideg marad végig, halavány hosszú arcán nem gyúl ki a pír, szemei nem csillognak tüzesen, homlokán nem cikázik át a hevület derengő fénye, csak nagy orrcimpái látszanak gyorsabban lüktetni, és a ceruza jár sebesebben a kezében.
*
Gróf Szécsen Antalt dicsérte egyszer valakinek Deák Ferenc, hogy nagyon okos ember és jó szónok:
– Tudom – mondta az –, jól ismerem. Hatalmas szónok az; sokat pisszegtem már neki.
Körülbelül így van Apponyival a közvélemény; de amíg Szécsen Antallal szemben ez talán helyes álláspont volt, Apponyi Alberttel szemben nincs a közvéleménynek igaza. Szécsen maga kereste ezt a pisszegést és megtalálta, Apponyi el akarja kerülni és minduntalan szembe találja.
Apponyi Albert a nemzeti törekvések hivatott, nagy szószólója, őt minden magyar embernek szeretni és tisztelni kell – ha követni nem is. Mert lehetnek differenciák a módra nézve, de a célra nincsenek.
Ő abból a fából van faragva, melyből a legnemesebb államférfiak. Szíve jó és eszményekért hevül. Sokszor mondá baráti körben:
– Tisza a nemzet rossz tulajdonságaira spekulál, azért olyan erős, én a jó tulajdonait szeretném fölkorbácsolni.
De hisz éppen ez az egyik oka, amiért Apponyi tehetségeihez mérten nem prosperálhat; nem vezetik magyaros motívumok. A nemzetek nehezebben válnak meg az öröklött rossz tulajdonságaiktól, mint a jóktól. S a nemzetek nem változhatnak meg egyszerre egyes emberek kedvéért, kell hát, hogy ezen emberek változzanak meg. És Apponyi próbálja is az elváltozásokat így is, úgy is; de sehogy sem tudja úgy eltalálni, hogy a politikát csináló magyar elem önmagára ösmerjen: »Ninini, ez az én képemben jár«.
Ez az oka azon félszeg helyzetnek, amelybe most jutott, hogy a meddő küzdelmekben kifáradt pártja, úgyszólván belekényszerül a kormánypártba való beleolvadásba; zászlójukat beviszik magukkal, s el fog tétetni a szabadelvű párt győzelmi relikviái közé.
Ez az oka és ama hibás kiindulási pont, hogy Apponyi már ifjan azzal a szándékkal lépett a parlamentbe, hogy mindenáron miniszterré legyen.
Ha a görögök, meg azok, akik a mitológiát kigondolták, olyan mameluk-természetűek lettek volna, mint mi, bizonyára külön istent adtak volna a minisztereknek is (volt nekik elég), s ez az isten vagy mondjuk istennő, hihetőleg olyan természettel bírna, hogy futna azoktól, akik neki udvarolnak – de ámbár minisztereinknek nincs külön istenük (legfeljebb külön kupéjuk), akivel ezt az igazságot ki lehet tapasztalni, de példáink vannak már a múltból. Andrássy Gyula gróf az akasztófa felé indult, s talán ezért jutott el a trón közelébe. Tisza Kálmán első léptei (az Almásy-összeesküvésben) a börtön felé irányultak, s így ért el kacskaringósan a miniszterelnöki székbe.
Csak Apponyi Albert indult egyszerre a vörös szék felé.
Egy lépés csak, két lépés csak… de még eddig egy tapodatnyira sincs közelébb, mint ahogy az első nap volt.
*
De hisz egy egész kötetet lehetne Apponyiról fecsegni, még sem merítenők ki sem az anyagot, sem a közönség érdeklődését! Felhozhatnánk ellene, hogy szereti a zenét, és mondatnók a magyar atyafiaknak: »Ej, ugyan képzeljék el, önök, Deák Ferencet zongorázva«. Elmondhatnók, hogy a jezsuiták nevelték (s ez nagy hibaszámba esnék, kivált azok előtt, akiket senki sem nevelt), ráfoghatnánk, hogy a papokkal kokettírozik stb. De e léha szószátyárságot mellőzve, legyen szíves a cikk végére odatenni szerkesztő úr a következő szavakat:
»Apponyi Albert grófot félreértették eddig, de az ő idejének is el kell érkeznie. Mert a nagy tehetségek nem pusztán azért adatnak a nemzetnek, hogy a képesújságoknak legyen kiknek hozni az arcképeit«.
