ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 6.]
ORSZÁGGYŰLÉS [máj. 6.]
Ma megkezdődött a tábláért küzdő városok közt a végtusa, mely azonban már csak színpadi harc, melynek mindenki ismeri az ötödik felvonását. De mindegy, a reménykedő és fenyegetett városok képviselőinek ki kell állani a porondra, hogy megverjen valakit az előtte szólók közül vagy őtet valaki az utána beszélőkből városa becsületéért. Egyszóval megkezdődött a nagy hazabeszélési dalnokverseny. A lokálpatriotizmus most éli aranykorát, s egyik város a másik után ömlik házsoraival, lakosaival, intézeteivel a Ház elé, s úgy lebeg ott, mint a délibáb kétszeres, háromszoros nagyságban. Elsőnek Falk Miksa jött, aki Arad színeit hozta a tornára, s harci ménül a Pegazust használta. A költői magaslatokon járt az a borongó hang, mellyel a Ház szívére apellált, s beszéde andalítóan szép ritmusából mint a hirtelen felzúgó Rákóczi-induló, úgy szállt fel Arad szabadságharcának emlékezete. Lőporfüst és ágyúk zengése közt néhány mondatban oly plasztikus emléket emelt Aradnak, melynél aligha lesz szebb az a szobor, melyet most állítanak föl valamelyik terén.
Falk expozícióján aztán megindult a hazabeszélés. Egymás után keltek föl a szorongatott képviselők, akiknek most legkeservesebb dolguk van a föld hátán. Muszáj beszélni, mert hátuk mögött Haluska János vérben forgó szemeivel és rengeteg torkával, melyben abcúg-vihar, macskamuzsika készül foganni. De viszont meg elöl ott ül a miniszter hideg zárkózott arccal, körülötte pedig a Ház gúnyos, lehűtő levegője, amiben denevér szárnyakon jár mindig egy vérszomjas szellem, mely gyönyörködni vágyik a szorongatottak gyötrelmein. – A szónokok hangulata eszerint sokféle. Ki reménykedve, hosszan elterjengve beszél, aki pedig – mint Bujanovics Sándor – csak becsületből, elegáns nonchalance-szal rázva le a kényszerű terhet. Bujanovics Eperjes mellett szólt, de úgy, hogy a rivális Kassára esett beszédéből minden fény. Jókai még ebben sem nyugodott meg, és gyorsan Kassa pajzsát tartotta az eperjesi dárda elé. Gaál Jenő Arad mellett kelt síkra. Ezután átvonult a harc Dunántúlra. Jön Varasdy Szombathellyel, Fabiny Sopronnal, Ziskay Győrrel. A Ház türelme azonban fogyóban. A társalgás, a csevegés általánossá válik, s a mormogás e vastag hangzűrjén csak elmosódottan zeng át a hazabeszélők egyforma nótája. Unott, nyomott hangulat kap lábra, s még Fabiny Teofil se tud figyelmet kelteni, aki pedig elmés leleménnyel egyszerre Szombathely meg Sopron mellett is szólt. Ziskay rengeteg hosszú beszéde alatt már mindenki a folyosóra menekült, aki pedig benn maradt, az úgy járt, mint Móricz Pál ki közvetlenül a szónok előtt elaludt. Az alvó Móricz Pál, s a fölötte gesztikuláló szónok árnya megható csoportképet alkottak a mai vitából. Pedig Ziskay lelkes hévvel küzdött Győr mellett, elsorolta a város egész statisztikáját, s egy ízben elragadtatva fordult a Szombathelyt védő Varasdy felé: »Most tessék beszélni!« Varasdy helyén már akkor Molnár Antal ült, aki a ház nagy derültsége közt szabadkozott a neki szánt szerep ellen. De hasztalan, a Ház nem vidult föl állandóan. Egy ízben a szónok így kezdte mondását: »Ismétlem…«. »Ne ismételje, ne ismételje!«, nyögték mindenfelől.
Csakhamar megváltozott a kép. Polónyi újra összetűzött Szilágyival, s ennek hírére mindenki befutott a folyosóról. A Háznak már mindennapos csemegéje Polónyi összetöretése Szilágyi rettenetes gúnyjának villámszakadásában. Polónyi, aki Szilágyi tegnapi beszédére válaszolt, most simább és humorosabb volt, mint egyébkor. Többek közt említette, hogy egy nagy múltú államférfiú úgy nyilatkozott volna a tegnapi vitáról, különös, hogy a Ház két leggorombább embere tart egymásnak felolvasást az illemből. Az aperçu nagy derültséget keltett a baloldalon, mert hangosan és halkan azt rebesgették, hogy az az államférfi maga Tisza lenne. Szilágyi válaszában úgy találta, hogy annak a névtelen státuszférfinak, tekintve élcét, úgy múltja, mint jövője iránt igen kis véleményt táplál. »Tisza volt«, – kiáltották a szélsőbalról viharos derültség közt. Ezt a hiedelmet azonban csakhamar eloszlatta maga Tisza, ki Szilágyi után szót kért, s kijelentette, hogy a neki tulajdonított megjegyzést csak hallotta, de nem tőle eredt »a megnevezett uraknak legalábbis egyikét, ha nem is mindkettőt, arra a kifejezésre, hogy a Ház leggorombább tagja, teljesen méltatlannak tartja«. A szélsőbalról a szavakban nyilvánuló maró szatírát úgy akarták parírozni, hogy közbekiáltottak: »Melyiket?«.
Szilágyi polémiája különben olyan volt, amilyennek bizonyára sejti mindenki: a leigázó gúny, lényének játéka egy alant mozgó nehézkes tömeggel; argumentációja pedig, mint mikor egy ujj könnyedén feldönt egy kártyaházat.
