A FŐRENDIHÁZBÓL
A FŐRENDIHÁZBÓL
márc. 10.
Megmozdultak a kőszobrok. Évek hosszú sora alatt oly hallgatagon, mozdulatlanul ültek az oláh püspökök a főrendiházban, mint a hindu istenek a pagodákban. Rengeteg hosszú, tömött szakálluk, mely úgy szakad le viharverte ábrázatukról, mint a moszat a kőszikláról, hullámos ősz hajuk, mely úgy ömlik széles csigákban vállukra, mint valami ezüst patak, sose rezdült meg belső indulatoktól. Ölbe tett kezekkel, csukott szájjal, üveges szemekkel bámultak az elnökre folyton ezek az érdekes alakok, legpompásabb látványosságai a múzeumi ülésteremnek.
Elnökök változtak. Maguk a román és szerb kőszobrok is alá voltak vetve a mulandóságnak. Hol egyik, hol másik távozott el az ótestamentumbeli pátriárkák közé, akiknek ők itt a földön hű másolatai valának. Dazért a görögkeleti püspökök padja nem változott. A hiányzó helyébe éppen olyan hosszú szakáll, éppen olyan ünnepélyes alak telepedett, mint a néhai volt, ki épp oly hallgatag merengéssel fordította szentséges ábrázatát az elnöki trónus felé, mint kollégái.
Ma azonban az üveges szemek felvillantak, a csukott szájak megnyíltak. A meggyvörös sipkás, aranykeresztes szobrok megelevenültek és ugyanazt a nótát mormolták a főrendek termében, amit a báránybőr süveges rómaiak a balázsfalvi vagy szebeni gyűléseken. A billentyűk, amiket az apró oláh agitátorok a kisdedóvási javaslat ellen gyűléseiken megnyomtak, titkos huzalokon felszolgáltak ide a tisztes vén orgonákhoz, kik néhány óra hosszat zöngték a kedves áriát, suttogva és zúgva, folyékonyan és akadozva, tiszta és idegen hangzású magyarsággal, szabadszóval – vagy kedélyesen papírról olvasva.
…Az ülés különben is egészen a püspökök csatája volt. Eminnen is, amonnan is harcra készültek a kisdedóvási javaslat ellen, a románok nemzetiségi, a katolikus püspökök igaz, simábban, mint amazok, felekezeti szempontból, míg gróf Zichy Nándor a maga türelmetlen agitációjával mint tartalék állott csatarendben.
A terem csaknem egészen megtelt. A kormány teljes számban bevonult; jelen van két kat. püspök, hat román egyházfő (görögkatolikusok és görögkeletiek), a szerb főpapok nem jöttek el, úgyszintén a protestáns püspökök sem – a simaképű, kis fürge Teutsch szász szuperintendensen kívül.
Jelen van Lobkovicz herceg, a budapesti hadtestparancsnok is, aki eljött rászavazni a kisdedek magyarosítására. (Haj, valamikor más formában jelentkeztek a Lobkoviczok az országban!) Edelsheim-Gyulay báró, a volt hadtestparancsnok szintén ott enyeleg a háttérben a kinevezett főrendekkel. A képviselők karzata tömve. Ott szorong Mocsáry is, aki gyönyörködve legelteti szemeit az oláh püspökökön. Csak akkor borul el hazafias lelke, mikor a napfény elkezd szikrázni a hadtestparancsnok arany gallérján, meg nyugalmazott kollegája nagy smaragd gyűrűjén:
– Már ezek is… már a generálisok is magyarosítanak!
Az első szónok a kisdedóvási vitában Schlauch, a nagyváradi püspök volt. Simán beszélt, politikus óvatossággal, érezve, ha egy lépéssel túlmegy a javaslat elleni tónusban a határon, már ott van egy örvénynél, mely a szomszédjánál, Váncsa román érseknél kezdődik. A javaslatot általánosságban elfogadta, gyöngéden meg is dicsérte, de a felekezeti skrupulusokat erősen éreztette. A beszéd szellemes volt, mint rendesen.
Ezután Teutsch szász püspök kelt szólásra. Borotvált képű, nyárspolgári külsejű kis ember, gondosan kefélt fekete kabátban. Kedélyesen kihúzott a zsebéből egy árkus papirost és a beszédet onnan a legtökéletesebb flegmával felolvasta.
Az elnök, az öreg Vay Miklós báró, jólelkűen mosolyog e szabályellenes szónoklaton és tréfásan odavillant a szemével Rudnyánszky báróhoz, az egyik jegyzőhöz, de azért eszeágában sincs megakadályozni a püspök urat.
Teutsch úr, iszonyúan törve bár nyelvünket, szerencsésen végére ér az árkusnak. Csak éppen a »nemzetiségem« szóban csúszott el néhányszor, melyet hol »nemzetemségem«-nek, hol »nemzetesiségem«-nek mondott. A javaslatot Zay Adolf szellemében traktálta s nem fogadta el.
Most fölkel Váncsa, a gyulafehérvári román érsek. Erőteljes, magas alak, szappanhabszerű fehér szakállal. Fején lila-barett, vállán lila-pallium, melyet vastag aranylánc nyom. Vékony kappanhang. Beszédét ő is olvassa – egy vaskos füzetből. De legalább folyékonyan és jó magyar kiejtéssel beszél. A fölolvasott füzet nagyon panaszkodik a magyar türelmetlenség ellen.
Vay Miklós báró most is mosolyog az ő öreguras bonhómiájával és ravaszkásan villan szeme a másik jegyzőhöz, Gyulai Pálhoz, de azért nem zavarja az érsek urat a jogtalan felolvasásban – jeléül milyen türelmetlen a magyar. A javaslatot persze az érsek sem fogadta el.
Ezalatt a görögkeleti püspökök nagy izgatottságban vannak. A hosszú selyem reverendák mély zsebéből nagy paksaméták kerülnek elő, beszédek szövegei, melyeknek olvastába buzgón elmerülnek, hogy mielőtt elmondanák, még egyszer átfussák. Ajkuk mozog, nagy szakálluk rezeg…
Mi ez? Úgy tetszik, valamennyi román ajkú főpap akcióba készül lépni s most mindjárt félreverik a harangokat.
Vajon mi ütött hozzájuk, hogy egyszerre ily nyíltan hadat üzennek a magyar államnyelvnek azon az illusztris helyen, melyen a magyar türelem és lovagiasság meghagyta őket, holott annyi régi előjog romba dőlt körülöttük?
Szinte látjuk őket, mikor ezeket a beszédeket, melyeket most olvasgatnak, elkészítették.
A hosszú tél, a behavazott városok, az elhagyatott rezidenciák, a mérges oláh újságok, melyeket az unalom űzése céljából olvasnak, a sziszegő titkárok, kik kígyó nyelvüket öltögetik a magyarok ellen, a susogó pópák, kik hébe-korba belátogatnak… Öreg emberek, az erős maszlag mámora hamar a fejükbe szállt.
Fölkel Román Miron metropolita, aki széles piros övével, hasonló színű nyakszalagjával és ragyogó meggyvörös baretjával a legszínesebb alakok egyike a főrendiházban. Az »előtte felolvasókhoz« hasonlóan ő is olvassa a beszédet. Erősen megtámadja a javaslatot és merészen vágja a nemzet szemébe:
– A magyar nyelvterjesztés oly határt ért már el, hogy a nem magyar nyelvű nemzetiségek kipusztítására tör!
Zúgás moraja futamlik át a méltóságos »felolvasó ülésen«. Ez még ennek a türelmes, udvarias és nagyúri módon kényelmes társaságnak is sok volt.
Majd Metian, az aradi román püspök beszél hasonló hangnemből.
A nemzetiségi szóáradat után az első magyar szónok gróf Zichy Nándor volt. Azt mondja, nagyon sajnálja, hogy a közvetlen előtte szólók szavaira nem reflektálhat… Hanem arról kezdett beszélni, hogy jobban szerette volna, ha e törvényjavaslat tárgyalása előtt az anyakönyvek rendezését sürgető kérvényeket intézik el.
…A karzat bámulva tekintett alá a piros színű ülésterembe. Hogyan, négy egyházfejedelem két óra hosszat tölti már be a főrendiház levegőjét nemzetiségi panaszokkal, támadásokkal, s az első magyar szónok mégis fontosabbnak találja apró felekezeti skrupulusokkal s az ide nem tartozó elkeresztelési kérdéssel hozakodni elő, mintsem hogy a magyar nyelvnek kelne védelmére?
Ezek a metropolitai, szuperintendensi, püspöki beszédek a szél szárnyán fognak elszállni a hegyek közé, pópák, agitátorok huhogják utánuk s lehet, újólag föllángol nyomukban az izgatás. És ő nagyméltóságának nincs ez ellen szava?
Egyébiránt Zichy Nándor gróf beszéde elején volt egy érdekes részlet, amidőn arról szólt, hogy legilletékesebb oldalról azt a biztosítást vette, hogy az anyakönyvi vezetés kérdésében legközelebb Rómából oly válasz fog érkezni, mely a kérdést minden irányban megoldani lesz hivatva. Beszéde különben abban a szellemben folyt, mely agitációjának tenorja volt, de mégis mérsékelte annyira magát, hogy a javaslatot általánosságban elfogadta.
Végre fölszólalt az, aki a legméltóbb választ adta a nemzetiségi beszédekre: gróf Csáky Albin közoktatási miniszter. Egymásután halomra döntötte a püspökök okoskodását, akikre a miniszter szavai látható benyomást gyakoroltak. Bátran védelmezte a magyar nyelv igazait, kimutatta, hogy a javaslat nem ütközik a nemzetiségek jogaiba, s elmés fordulattal felszólította Metian püspököt, aki azt emlegette, hogy az ő hívei közt aggodalmak uralkodnak, szíveskedjék híveinek megmagyarázni, hogy semmi aggodalomra nincs ok. Akkor bizonyosan megnyugodnak.
Metián komoly arcán egy mosoly lebbent át, mely mint egy tarka pillangó röppent a többi püspök szakállára.
Csáky után még beszélt rengeteg hosszan Mihályi, a lugosi görög kat. püspök; a javaslat ellen szólt. A szavazásnál csak a román főpapok s a szász püspök nem fogadták el általánosságban a javaslatot. Azután a részleteket is letárgyalta a főrendiház. Itt tört ki a felekezeti viszály is; de a felekezeti szellemű módosítások egyikét sem fogadták el.
