A T. HÁZBÓL márc. 8.
A T. HÁZBÓL márc. 8.
Hát vége, csakugyan vége a vármegyének. Kimondták fölötte az ítéletet: megmérettél, könnyűnek találtattál.
Húzzátok meg a harangokat. Nagy halott van az országban. Igaz, hogy idejét múlt, élhetetlen és mindenféle betegségektől korrumpált volt, de mégis a mienk volt. Vér a mi vérünkből, hús a mi húsunkból. Ezer esztendeig lélegzett, néha zihálva, néha magasan dobogó kebellel, majd csüggedve, majd föllángolva. Volt zátony, melyen megfeneklett minden jó törekvés, de volt szikla is, melyen megtörtek az ellenséges tenger ordító hullámai.
De aztán egyenkint megbénultak tagjai, az éltető erők kiapadtak, rossz lázak reszkettették nyomorúságos testét s itt is, ott is kihunyt életlámpáinak egy-egy szomorúan sercegő kanóca. Most végre elkészítették neki az általános nagy koppantót: a közigazgatás államosítását.
Ütött az órája. Ma kezdődött meg az utolsó homokszemek lepergése. Mi tűrés-tagadás, megnehezedik kissé szívünk tőle.
Elénk lebegnek a régi hatalmas vicispánok, a szolgabírák, a nagy tajtékpipák, a rezes kardok és orrok, a zöld asztalok a hattyú-szakállakkal és hegyes bajszokkal, a lángoló dikciók, a deres, a hajdú a mogyorófa bottal, a vígadó nemes atyafiság, halljuk a cigány vad Rákócziját, fülünkben rezg esküdt uram borízű hangja: »Ki a Nyúzót nem szereti…« lobognak a zászlók, csillognak a rezes fokosok, kotyog a kulacs, peng a sarkantyú… Hajh, mi maradt ebből? És mi marad a mai nap után?
Szomorúan megyünk az ország háza felé. A nap csillog, arannyal öntözi a várost, mégis oly bánatos minden. A léptek csoszogásából, a kocsik robajából, az emberek zsivajából folyton csak egy refrént hallunk kicsendülni:
– Oda a vármegye poézisa! Oda örökre!
Szívünk megdobban, amint egy szép fekete ruhás hölgy jő szembe:
– Aha, a gyászoló Hungária – susogjuk babonásan.
A politechnikum előtt a koldusok cserepes ajka most mintha ezt mormogná:
– Adjatok, adakozzatok egy morzsa irgalmat a szegény vármegyének!
A Házban élénk világ járja. A folyosó kormánypárti padjai zsúfolva, míg ellenben a szélbali rekesz meglehetősen néptelen. Szapáry, a »reform-miniszter« ifjúi kedvvel, ruganyosan jár-kel a Házban, hol itt, hol ott áll szóba egy csoporttal, kivált a szélbaliakkal évődik.
– Milyen a gyerek? – kérdik ezek mogorván.
– Mindjárt itt lesz. Most pólyázza a derék Péchy, az államnyomda igazgatója.
Amint megjő a kinyomtatott törvényjavaslat, Szapáry azonnal átmegy vele a szélsőbalra, hogy megmutassa. Vékonyka füzet, piros széllel. De milyen súlyos tartalmú. Egy összedöntött ezer éves épület és egy másik ezer évre szolgáló új épület van lapjain. És mégis hogy elfért a miniszterelnök hosszúkás, vékony arisztokratikus ujjai közt!
– Égessük el, kegyelmes uram! – sziszeg Helfy fölragyogó szemekkel.
A hegy megmozdul. Hegyes dárdákként haragos tekintetek fúrják át a kis füzetet. Csanády elfordul, hogy ne is lássa az átkos papirost, Kun Miklósnak, a bús haragos szittyának pedig elkezdenek mozogni a szemöldökei. Még most is mozognak bizonyosan.
De kezdődik az ülés. Sűrű felhőként lepi be a kormánypárt a jobboldalt, fej fej mellett, mint egy diadalában biztos, de harcra kész sereg. Az ellenzék helyein nagyok a lékek.
Most fölkel Szapáry. Kezében a javaslat. Mély csend támad.
– Van szerencsém beterjeszteni a közigazgatás reformjára vonatkozó törvényjavaslatot.
A történelmi jelentőségű szavak elhangzanak. A föld megrendül, recseg, ropog az épület, s a padló alul, a falak körül, a levegőből mintha ezer meg ezer hang kiabálna, sivalkodna, jajgatna össze-vissza vad káoszban.
– Adjátok vissza a mandátumot, hálátlanok, amit mi szereztünk! – rebegi a szolgabírók kórusa.
Pedig nem zúg semmi egyéb, csak a kormánypárt »éljene«, mely végighömpölyög súlyosan, nehézkesen, nehányszor egész széles territóriumán, hol elhalkul, majd ismét feldörg s a lelkesedés szárnyain emelkedik magasra, egyre magasabbra…
A szélsőbal erre a tüntetésre nem volt elkészülve, mert elképedve bámul át a viharzó túloldalra. Vérző szívvel látja, hogy nem képes ellensúlyozni, mert hiszen a legjobb torkú bajnokok nem jöttek el. A mérsékelt ellenzékiek, a »törvényes apák« szintén hallgatásba merülnek.
A mérsékelt ellenzék most egészen a laibachi veréb sorsára jutott.
A verébnek szomorú története van.
Zord télen ott pintyegett, repdesett szegény az eresz körül, melyen egy üres fecskefészek lógott. A kis hajléktalan kapta magát s elfoglalta a meleg, puha fészket.
Tavaszra megjöttek a fecskék, s megbotránkozva látták a bitorlót hajlékukban. Összedugták a fejüket és izgatott vita után kifőzték a bosszútervet.
A bitorlót elevenen befalazták a fészekbe úgy, hogy az ott pusztult el börtönében.
A laibachi múzeumban őrzik a fészket; az is látható még, mint ütötte ki a veréb csőrét halálküzdelmében a fészek falán.
A mérsékelt ellenzéknek a közigazgatás államosításában még szomorúbb története van, mint a laibachi verébnek. A fészket ő rakta és mégis ő van befalazva. Vajon mikor fogja kiütni a fejét belőle? De haszontalan lesz az erőlködés, étlen, szomjan fog elveszni, míg körülötte más pártoknak a parlamenti tavasz virágai nyílnak s viharai mormognak.
A kormánypárt hosszas tüntetése fejébe szállt a szélsőbalnak:
– Ne hagyjuk magunkat. Talpra, talpra!
Egész sor szónok emelkedett föl. Az öreg Madarász gyönyörködve írta őket a táblán sorba.
Holló Lajos lépett először sorompóba és azt kívánta, hogy a javaslatot a tárgyalás előtt küldjék véleményadásra a törvényhatóságoknak. Utána Csanády Sándor rohant ki az »átkos javaslat« ellen. Odaát ezalatt egy kis zaj támadt.
Az öreg szittya kifeszítette mellét és átrivalgott:
– No, csak rajta! Ez korcsmába való jelenet!
Nagy nehezen tudta csak lecsillapítani az elnök. Majd Kun Miklós hallatta síri hangját. Szapáry rövid felszólalással kérte Holló indítványának mellőzését.
Most Helfy akart szólni. A szélsőbalon azonban egyszerre elhangzott ez a kiáltás:
– Halljuk Domahidyt!
Mi ez? Mért akarja a hegy Domahidyt hallani? A kormánypárton csakugyan fölemelkedett Domahidy nyurga, magas alakja és kipirult arccal szót kért.
– Hallgass, bátyám – suttognak a szélsőbalon Helfy felé –, Domahidy föllázad!
Helfy azonban nem értette el a dolgot és tovább beszélt. Domahidyt ezalatt a kormánypárton a miniszterelnök és többen kapacitálták, hogy ne beszéljen. Le is törültette nevét azonnal a fölszólalók sorából.
Amíg odaát sikerült »megtörni« az első lázadót, emitt a jólelkű Helfy nagyon magas és harcos lánggal kezdett lobogni. Egészen Polónyi hangját vette kölcsön, és melegében kitűzte az obstrukció zászlaját is.
A vita hullámozni kezdett. A kormánypártról Asbóth János szólt. Rámutat, hogy sohasem került még ily érett állapotban tárgy a magyar országgyűlésre.
– Nem is ismeri még a javaslatot, mégis védi! – kiáltották a hegyről.
– Önök se ismerik, mégis támadják! – vágott vissza az elnök sikerülten nagy derültség közt.
Asbóthra Perczel következett; Perczel után már nem volt szónok, de a szélsőbal zajosan hívta, csalogatta az elnémított Domahidyt szólásra:
– Halljuk Domahidyt! Halljuk!
A csábító hangok hatottak, mert Domahidy egy kis tétova után felugrott és mondott olyan, a szélsőbal szájíze szerint való beszédet, hogy Csanády elérzékenyedve kiáltott föl:
– Kisül mégis, hogy odaát is van magyar ember!
A hegy zajosan éltette a váratlan szövetségest, a kormánypárt pedig feszélyezetten hallgatott. A szavazásnál persze elvetették Holló indítványát.
A kocka tehát el van vetve. A harc megindult. De az új éra napja ma már diadalmasan emelkedett föl a láthatárra, hogy csakhamar bevonja fényével az egész égboltot.
