APRÓSÁGOK
APRÓSÁGOK
(Két nap a közigazgatási bizottságban)
Nem szeretem, hogy mindjárt ollózáson kezdjük, ollózván az egyik napot még a születésünk előtti korból, de máris egybe foglalva adjuk a közigazgatási bizottság tanácskozásának képét. Mert nem kevesebb perszona, maga a tekintetes vármegye van a siralomházban már másod napja. Huszonnégy legény ácsolja a koporsóját a hosszú zöld asztalnál. Dárdai mint kántor komponálja a búcsúztató verseket, gróf Tisza Lajos a ceremóniát rendezi.
Rendben megy a dolog. Ott ülnek rokonai, fiai körülötte, olyanok, akiket az emlőin táplált, a részvét, mélyen behúzódik, talán a szívek fenekére, de az arcaikon nem látható semmi.
– Elköszvényesedett, foga régen kihullt. Ideje, hogy kimúljék. Elérte az emberi kor legvégső határát. (Úgy gondolom, hogy ezt a határt, kilencszáz esztendőnél többre Ráth Károly se kontemplálja.)
Ebben mindenki megegyezik. Apponyi keresztet vet magára: »Ám haljon meg!« De még az agyonütésnél fenntartja magának a hozzászólást. Egyelőre megelégszik, ha az egy főispán mentéjéről leszakíthat egy-két arany gombot. Mert Apponyi szeret gombozni a politikában.
Tisza István, bár Bihar szülte, szóra se tartja érdemesnek a haldoklót (akinek Szapáry Gyula gróf részletekben adja fel az utolsó szentségeket). Tisza István fiatalember, nem ér rá hátra nézni a nagy előrenézéstől. Ő az új javaslatra gondol csak. Az új javaslat ott áll a bizottsági zöld asztalon, mint egy fényesre kivasalt cilinder. (Cilinder a kalpag helyett.) Apponyi felborzolta a szőrét, Tisza István visszasimogatja nagy ügyesen a tenyerével.
Ez az első nap története. Hát úgy temetik a vármegyét? Egyetlen zokszó se hallatszott.
Egy ellenzéki hallgató keservesen jegyzi meg az ülés után:
– Egyedül Szapáry opponált egy kicsit!
Ma végre sírva fakadt Szederkényi Nándor. Isten veled, szegény jó öreg bátya. Gulner Gyula is úgy tett később a zsebkendőjével, mintha szemeit törölgetné, de Miklós Gyula és Tibád (főleg ez utóbbi igazán érdekes beszédben) kizárólag az új javaslattal foglalkoztak.
A vármegye halála biztos tehát. Még egypár nap a siralomházban s aztán elviszik a vesztőhelyre, a t. Ház színe elé. Péchy Tamás meghúzza felette a halál-harangot, s aztán megindul a kivégeztetés.
Igen, szegény vármegye, elmúlsz, de nem egészen zaj nélkül. Elenyészel, elmégy a dereseid, a pandúraid, a tajtékpipáid után. Mit keresnél te itt e földön azok nélkül?
Hallani fogod még Bellona ostorának csattogását, hallani fogod a sirámokat, de nem a te elmúlásod felett; láthatsz haragra gyúlt arcokat, láthatsz szomorúan lecsüggesztett fejeket, de nem miattad. Ez mind utódodat illeti. És hallhatsz tompa koppanásokat. Kétféleképpen hangzanak majd. Szögeket ver be a koporsódba egy-egy szónok: kop, kop. Az új javaslatot üti a másik szónok: pif paf.
És ha mégis akad valami jó lélek a szélső balról, aki elsirasson, gúnyos »derültség« ül felette tort. Néked nincs többé maradásod. Legokosabb, ha behunyod a szemedet, s csendesen megadod magadat a sorsodnak.
*
Az ellenzék még reménykedik. Még lesznek vérmes kedélyűek, akik azt mondják:
– Hátha még visszaveszi Szapáry a javaslatát? Nem azért, mert te nem értél volna meg a halálra, de mert az új javaslat nem életképes.
Csakhogy Szapáry nem veszi vissza a javaslatot.
Példák mutatják, hogy ez nem célszerű.
Éppen egy tegnapi lap újdonságai közt volt olvasható, hogy valahol Aradon egy szellemes úr egy pocsolyához érkezett hölgyet derékon kapott, fölemelte és áttette a pocsolya túlsó végére, hogy az a picike cipőit be ne sározza.
Hála helyett a hölgy összevonta a szemöldjeit:
– Miféle vakmerőség?
A lovagban volt humor. »Bocsánat, asszonyom«, még egyszer átnyalábolta a hölgyet és visszatette a túlsó partra, ahol azelőtt volt.
A hölgy mérgesen toppantott a lábával:
– Miféle ostobaság?
Ha már asszonynak festik a piktorok Hungáriát, hát az is csak asszony, az is csak úgy tenne Szapáryval.
*
Nem. A javaslat keresztül megy, de hallani fogjuk csontjainak a ropogását a vita alatt. Bár a klub még hallgatag, csendes és csak Urbanovszky rázza a fejét, mintha a Poe vén hollója volna: »Soha, soha, soha sem«.
