A MAI ÜLÉS febr. 18.
A MAI ÜLÉS febr. 18.
Bokrossnak, a konzuláris bíráskodás előadójának mai beszéde olyan volt, mint egy bőven, de mégis bizonyos egyhangúsággal csörgedező hegyi patak, amely átlátszó, tiszta és zavaros bugyborékolást egyáltalában nem mutat. Hogy némi hasonlattal éljünk, a csörgedező hegyi patak partjai hosszában ott ültek kezükben hegyes horgokkal az immár csatáros zajra, közbeszólásokra teljesen készen álló apró ellenzékiek, vigyázó szemekkel lesve, hogy abban az egyre ömlő és folyó patakban akad-e valami horogra való? A horgászoknak nem volt valami fényes napjuk, mert mindössze egy pisztráng akadt, de erről is kisült, hogy nem igazi pisztráng, hanem csak pisztráng forma árnyék, amely a csillanásban adta elő magát s amely tulajdonképpen egy bevallott nyelvbicsaklásból állott. Így történt, hogy az apró horgásznépség a terítetlen asztal körül ülő éhes rokonság számára halpecsenyével nem rukkolhatott elő.
Helfy, aki csak a szomszédságának beszél és furfangosan úgy intézi a dolgát, hogy minél kevesebben hallják, megint egyikét mondta el ama fényes beszédeknek, melyek olyanok, mint a hosszú lére eresztett becsináltak: étvágyat csinálnak a fűszeres, jól kisült pecsenyékhez, amelyek tartalmasabbak és jeles szakácsra vallanak.
Ezzel a fűszeres pecsenyével Apponyi Albert állt elő. A magyaros ízű, francia szarvasgombával spékelt, bécsi garnírunggal ellátott pecsenyét egy udvarias szakács finomságával, kifogástalan terítéken nyújtotta át a javaslat előterjesztőjének, Szilágyi Dezsőnek, aki azonban ezúttal nem harapott bele; noha étvágyát erősen felcsigázták.
Apponyi beszéde gyújtott. Sőt nemcsak gyújtott, hanem világított is. A közjogi skrupulusok tömörebb formát kaptak, az árnyék hosszabb lett.
Szónoki tehetségének minden nemes tartalmát kiöntötte, muzsikája valamennyi húrját használta. Beszélt higgadtan, meggyőzően, beszélt élénken, forrongva, a finomság az energiával, a szelíd csipkelődés az erős vágással váltakozott, sőt rendesen patetikus színgazdag beszédében egy jókedvű rigó is kezdett füttyöngetni: a humor.
Idézetei szikráztak; a bécsi hasontörvényjavaslat egyes felolvasott részeivel lángot lobbantott a diadalmaskodó gúny oltárán; míg a hazafias frázisok nemzetiszín pántlikájával a szélsőbalt annyira föllelkesítette, hogy Szilágyit »magyar Lustkandelnak« nevezte el, az öreg Csanády pedig »árulás«-t kiáltott feléje.
A Ház, egy nagyszabású beszéd hatásával arculatán, mély figyelemmel hallgatta Apponyit s a baloldalon az elismerés úgy tapsban, mint dörgő éljenben sűrűn hangzott feléje. Mindenesetre tetszetősebb lehetett, mint a nagy cséplőgép arcának folytonos mosolygós kifejezése, amely mosoly azonban egy-egy pontnál elhalványult, sőt el is maradt, s helyette csak a szempillák rezegtek erősebben.
Félkettőre járt az idő, mikor Apponyi befejezte beszédét és mikor általános volt az érdeklődés, hogy mi módon gyűri most a miniszter maga alá az egész föllelkesült ellenzéket.
A föltálalt dolgok azonban Szilágyinak annyira megfeküdhették a gyomrát már előre is, hogy a lakomában csak foghegyen vett részt s azzal, amit produkált, valami nagy sikert nem ért el. Lehet azonban, hogy most még az étvágyát trenírozza s ha eljön a nagy nap, mikor ez az étvágy teljes lesz, akkor megrág, megemészt minden ételt, sőt ráadásul még a szakácsokat, meg a felszolgálókat is.
Csakhogy azután baj ne essék, mert ilyen fűszeres, erős, nehezen emészthető ebédre, mint amilyet ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalása folyamán elébe tálalnak, ő még minisztersége óta nem volt hivatalos.
