A T. HÁZBÓL febr. 19.
A T. HÁZBÓL febr. 19.
Egyik titkos tanácsosát egy közelebbi ebédnél megszólította a király:
– Nem tartanak az árvizektől?
– Nem, mert nagyon nagy hó van.
– Hogyan? – szólt a király kissé megütődve. – Hiszen éppen a nagy hó…
– A nagy hó lassan, veszélytelenül olvad, felséges uram, de a kis hónak gyorsan van vége és nagy vizeket csinál.
Denique a király is tanul az ő titkos tanácsosaitól és a tanácsosok is eltalálnak néha valamit. Mert íme, a parlamentben is legalább ezúttal kis hó csinál nagy vizeket. A konzuláris bíráskodásról szóló javaslat felett folyik a vita.
Az ellenzék újra elemében van. Sikerült nekik közösügyes bacillusokat fedezni föl a javaslatban. S erre rögtön helyreállt a »szentszövetség« Apponyiék és Polónyi közt.
Hogy ki azon történeti személyiség, aki először fedezte fel a javaslatban az új közösügyet, az örök titok marad, talán Linder György vagy talán Gulner Gyula, végre is mindegy, de annyi tény, hogy azt most mindenkinek látni kell, ha »éles szeműnek« akar tartatni.
Csodálatos komédia folyik. Az ellenzék teszi magát, hogy haragszik, Szilágyi teszi magát, hogy mosolyog. Pedig talán az ellenzék mosolyog és Szilágyi haragszik.
De a kép kívülről így fest. Kaas Ivor báró lázban van s körte alakú feje szüntelen mozog, mint az óra-inga. Ugron öklei úgy járnak ide-oda, mintha egy láthatatlan szita volna a kezében. Szendrey Gerzson prüszköl, Linder György röhejei pedig idegessé teszik a legflegmatikusabb nézőket.
Folyik az ádáz ostrom. Néha egy kartács szétpattan egy-egy közbeszólásban és reánk hull, egy feldobott üszök fényes tüzes ívet ír le a levegőben, de aztán elmúlik.
Hajh, a nagy erők pihennek. Károlyi Gábor hallgatagon gubbaszt. A hazaszeretetnél is erősebb nála az Eötvöshöz való ragaszkodás; aki ezúttal nem akar Polónyiékkal lutrizni.
– Ettem is, eszek is még minisztereket, Perl öcsém; hanem Szilágyihoz nem nyúlok, mert annak nagyon kemény húsa van.
Hoitsy sincs itt. A Szalayak csendesek. Kiss Albert azt mondja: »Ne menjen ki a magyar ember az országból«.
Egyszóval ez az egész harag nem igazi – s még liliputi kiadása se lehet a véderő-vitának.
Kivált ma egész szelíden folyt az ülés. Péchynek még csak a csengettyűhöz sem kellett nyúlnia.
Őszbe csavarodó hajjal, bozontos szemöldökeivel a daliás Thaly kezdte meg az ütközetet. Öregszik a vitéz kuruc.
Elmesélvén nagy kordialiter, hogy miként járt vala híres Konstantinápoly városában, túl az óperenciákon s hogy miket tapasztalt jártában, keltében, a korvinák és az odaliszkok között, valaki közbeszólt jobbról:
– Hát piláfot evett-e?
Kár, hogy ezt beszédje folyamán föl nem derítette.
Mert így csak azt tudtuk meg, hogy Thaly inkább nyugodnék bele, ha igazhívő kádi ítélne a gyaurok vitás ügyeiben és hogy szavazatát Polónyinak arra a javaslatára adja, amelyet az majd be fog nyújtani.
S így lőn filius ante patrem; egy voks egy nem létező javaslatra. Allah hosszabbítsa meg a jó Thaly Kálmán szakállának árnyékát, aki muzulmán szokás szerint, egy nem létező székre kuporodott le.
No, de jött Polónyi a székkel; bizony az csak nádfonatos s lábak, karfák gyengén enyvvel odaragasztva. (Majd összereccsen holnap Szilágyi alatt.)
Hosszan, élénken beszélt, a habarékpárt látható tetszése közt. Linder arcán valóságos tulipánok nyíltak. Beöthy Ákos vígan petyegette ujjait. A Bernáth Dezső nagy álmos szemei mereven szegződtek Szilágyira. A hatalmas alak ott ült székében, s ceruzájával egy újságon babrált; erős Jupiter-feje csak néha mozdult meg nyugtalanul, mint mikor a bika egy legyet érez mászkálni a bordáin.
A jobb vidék lustán, fáradtan könyökölte meg a padokat, mint egy delelő nyáj. Szenvtelen, közömbös arcok. Itt-ott egy ásítás tör fel az égnek. Némi hullámzás csak akkor fut végig a sorokon, ha túlról »derültség« zuhog fel, ha a víg Kemény Pál felugrik: »Hahaha! Hahaha! De okos ember, hihihi!« Akkor egyszerre kérdi egypár elkényszeredett hang a szomszédjától: »Nem tudod, mit mondott?«
Csanády boldogan böffög az ülés alatt, s valahányszor elhangzik a »közösügy« szó, az öreg szittya mindig megmordul csodálatos sokoldalú észrevételeivel: »El kell törülni«, »Süssék meg«, »Nemzetpusztító nadragulya« stb.
S e közbeszólásai még ingerültebbek lettek Beksics beszéde alatt, ki ma Polónyi után tárgyilagosan s magas nívóról fejtegette a kérdést.
Beksics nagy tehetségű publicista. Mint szónok azonban nem aratott nagy sikereket. Azt tartották róla, hogy sok téglája van, de házat nem tud építeni.
Ma bebizonyította, hogy tud. Gazdag tudását tömören átlátszó, világos előadásban vitte a harcba a javaslat mellett.
Egy kis izgágát próbáltak csinálni az ellenzéki »clamantesek«, de nem sikerült. Beksics apródonkint lebilincselte őket, habár beszédének szerkezete nem volt vonzó; csupa önmagához intézett kérdésekben és azokra adandó válaszokból állván, mint a »kis káté«.
Beksics után (áttétetvén a vita holnapra) Baross válaszolt a tarifa-kérdésben Polónyinak (mert Polónyi körül forog már itt minden). Azután gróf Andrássy Manó állt fel interpellálni. A magyar vasember – aki azonban mindig piskótákkal tartja jól a Házat.
Andrássy Manó a Ház egyik legokosabb embere, de amellett originális is. Kifejezései mulattatók, őszinték és érdekesek. Valami sajátos zamatja van az észjárásának.
– Andrássy Manó interpellál! Mhu!
Ez egy olyan szó, hogy a legüresebb Ház is egy pillanat alatt megtelik. Dübörögve tódulnak be az emberek a nagy nemzeti méhkasba.
Engem a büfében ért a hír: Andrássy Manó interpellál.
Mire bementem, már vége volt. Már Csáky is megadta a választ.
– Mit mondott Andrássy? – kérdem.
– Nincs többé esztergomi érsek! – felelék.
– Igen, mert meghalt.
– De nem is lesz!
– Mit? Eltörülték volna?
Ránéztem a Fabiny, Busbach arcára, de azoknak homlokán nem találtam az eltörülést. – Fabiny közömbösen ült ott s szelíd hazafias tekintete szeretettel pihent egy alakon, aki az írói karzaton nyújtogatta lúdgége-formájú nyakát. Ez ama Sík Sándor ügyvéd, aki Szilágyiból híres embert csinált.
Nem, a Fabiny arcán nem volt a prímási szék eltörléséből semmi; ujjongna ő most! Kiss Albert »hurrah«-kat kiáltozna, Thaly kalamajkát táncolna, Apponyi orrlyukai pedig úgy mozognának, mint a hal kopoltyúi.
Végre kiderítettem a valóságot, hogy az utolsó esztergomi prímást csakugyan eltemették, mert az Andrássy interpellációjára megígérte Csáky gróf, hogy a leendő prímás székhelye ezentúl Budapest lesz.
Talán erre céloz a Pesti Napló, írván: »Polónyinak ma szerencsés napja volt«.
