A T. HÁZBÓL okt. 18.
A T. HÁZBÓL okt. 18.
Egy középkori torna volt ez. Az ellentáborokból két dalia lándzsát mért össze. Míg a néző uraságok összegyűlnek, addiglan Kaas Ivor tartotta szóval a már jelenlevőket. Lassan gyűltek a képviselő urak, tehát Kaas Ivor hosszasan beszélt, fényes segédlettel (hol Csatár, hol Csanády szekundált neki a közbeszólásaival).
Az egész parlamenten bizonyos elaggottság vehető észre. Az ötödik esztendő minden dikcióból kiütögeti magát. S minden magán viseli a fáradtságot. Péchy haja megritkult, arca fakóbb lett; a Kaas Ivor hangja színtelenebb, bénább. Az egész Ház megöregedett.
Hol vannak azok a tej-arcok, melyek 1887-ben virítottak ilyenkor ősszel? Hány kemény csata emléke kóvályog az elmékben! A karcsú gyerekek meghíztak, az egykori korifeusok kint vannak a temetőkben (a halál ellen nincs immunitás), s az óriási viták, melyek annyi ember vérét tartották hetekig lázas bizsergésben, ott feketéllenek bambán, némán a Ház sárguló Naplóiban.
Az idő mindent elfúj; s mégis minden a régiben marad. A kép egészen más s nagyban mégis ugyanaz.
A régi vezér lengeteg hófehér hajával ott ül már a közkatonák között, s helyén a mostani miniszterelnök tömött hajkoszorúval a fején; az ellenzék hatalmas óriása a piros széken lóbázza rettentő ceruzáját.
S mindez mit változtatott a helyzeten? Egy csomó nyomdafesték fogyott el, ennyi az egész. Egy csomó katona célhoz jutott, egy csomó kidőlt, egy csomó célhoz akar jutni. Így volt ez nagyban akkor is, s így van ez nagyban most is.
Az ország szekere akkor is jól haladott s most is halad, mégpedig jól halad, de a harc egyre folyik és folyni fog ezentúl is, mert egy csomó katona célhoz akar jutni.
S mivel ez így van s minden parlamentben ez történik, az indemnitynél is meg kell csinálni a nagy ostromot.
Alighogy lecsendesült Kaas Ivor, kezdődik a nagy előadás, az ellenzék vezére, Apponyi a humor aranyos sörényű paripáján nyargalt be a porondra; nevetnek is, nem is a humoron. A könnyű paripa nem jól áll a nehéz lovasnak. Ropog a ló dereka és botlik.
Átül hát a vezér a kedvenc paripájára s kibontja rajta a nemzeti szabadelvű párt lobogóját. Ehhez már ért Apponyi. Hiszen egész életében ezt csinálja.
Leng, leng a szegény zászlócska, mely annyiszor volt már átfestve, hol a nyele lett más, hol a színe, hol a felirata, de diadalmas népet maga mögött még nem látott.
Lelkesül a kis tábor. Ábrányi Kornél, aki igyekszik úgy öltözködni, mint Apponyi, de szerénységből mégis kisebb fehér pettyek vannak a nyakkendőjén, világirtó kegyetlenséggel nézi végig a csodálkozó mameluk tábort, mintha mondaná: »Ezt tessék már most megfaggyúzni!« Linder György a kezével-lábával kalimpál, mint egy hőscincér, míg az öreg Tolnay Gábor úgy tűnik fel a vezér háta mögött, mint egy odvas fa, ki-kiröpül a nyílásából egy-egy vadméh: »Úgy van, úgy van!«
Apponyi beszéde három részből állt; egyik a zászló bemutatása, másik a támadás, harmadik pedig a belefújás a Lehel kürtjébe. A Lehel kürtje a választóknak szól.
Elmondta, hogy az ő pártja semmi változáson nem ment át (nem szegényke, csak megfogyott); elmondta, hogy az állami közigazgatást az ő programjából vette át a szabadelvű párt.
– Nem volt ráintabulálva a nevükre – kiáltá közbe egy kormánypárti hang.
Amire fölriad az örökre álmos Wodianer Béla, akinek az ébersége csak a közbeszólásokon kapcsolódik ki s anélkül, hogy fölnyitná a szemeit megmordult:
– Rendre Csatárt!
A zászló (melybe egyébiránt Szilágyi mindjárt beütött egy díszszöget) még szerencsés is lehet, de a támadás nem volt szerencsés, mert a nagy tehetségű gróf túlságosan használta a lőpor nélküli füstöt – ami nem éppen új találmány, s talán nem is vindikálja magának.
Minél tovább beszélt Apponyi, annál bőszebb lett Szilágyi. Már-már alig ült a helyén. Mérges gesztusokkal átbeszélt Szapáryhoz, Wekerléhez. A ceruzát idegesen lecsapta a pad alá. Vészjóslón koppant a földön.
Ebből a tapasztalt jegyzők mint égi jelekből a csillagászok, előre kiókumlálták, hogy nagy csata lesz. Az üstökös jelentkezik. Szilágyi fog beszélni.
S valóban minden ingerelte. Hock János diadalmas szatír arca, Horánszky rejtélyes gúnyos savanyúsága s különösen Apponyinak az a megjegyzése a beszéd végén, hogy a kormány fél így meggyengülve fölvenni a harcot…
Mit, meggyengülve? Mikor ő tegnap adta ki a bulletint: »Hogy a kormány jól érzi magát és nincs szándéka kimúlni«.
Fölpattant mint a nyíl, fölpattant még a nagy éljenmorajban, mely a leülő ellenzéki vezér jutalomjátékát kíséri. »Öt perc, öt perc!« ordítják még a balon. »Tisztelt Ház!« hasad föl a Szilágyi hangja ércesen.
Csönd lett. S a mélységes csönd szokatlanságában újra fölriadt Wodianer:
– Rendre Csatárt!
Nagy derültséget kelt, még az elnök is mosolygott. Az ártatlan Csatár ott bóbiskált, két könyökére dőlve a padjában, mint egy legelésző bárány.
Szilágyi kifeszítette herkulesi mellét, s dörgő hangon üzente meg a hadat az ellenzéknek.
– Ám küzdjük hát meg a nagy csatát! Legyen harc!
Az ellenzék a sziú-indiánokra emlékeztető tábori lármával ordított:
– Legyen harc! Helyes, helyes! Harcoljunk a végkimerülésig!
Olay lelkesen közbekiáltott:
– Az utolsó csepp vérig.
S azzal kiosont a büfébe (nyilván, hogy egy kis veres borral megszaporítsa a vérét).
S a harc megindult. A Ház rettentő Kinizsije oly pusztítást művelt az új zászlójú ellenzéken, amilyenre még annálék nem emlékeznek. Önmagát múlta felül ma. Nincs a szónoklat arzenálisában az a fegyver, amelyet beléjök nem mártogatott. S milyen bravúrral! Élvezet volt látni a kegyetlen munkát, de egyszersmind borzalmas is volt. A suhogó nyilak mérgezett hegyeikkel, a rettentő bárd, mely vág nagy sebeket, a koponyákat repesztő buzogány csak úgy döngött. A finom pengéjű kard, mely játszi módon karcol, csak úgy villogott, fénylett…
A mamelukság vidoran nézte, hogy lapul meg az ellentábor, hogy konyul le a hőscincér bajsza, hogy változik az Apponyi mosolygó arca halványabbra, hogy dőlnek ki a Kőrösi Sándor torkából a befagyott falrengető »helyesek« és »úgy vanok«.
Néma már a balmező. Csak félve oson ki egy-egy illedelmes közbeszólás. Pedig a hatalmas szónok, miután ellenfelét már jól elpáholta, mesterileg csoportosított érvek finom hálójában jól összefojtogatta, nem éri be a puszta diadallal, hanem győző módjára a zsákmányolásra indul, belenyúlván a rozoga muníciós szekerükbe – bebizonyítja, hogy az állami közigazgatás (az a sokat emlegetett saját külön gyöngy a programban) voltaképpen az ő eszméje.
Nagy konsternáció támadt erre. Egy »ah« lebbent át a Ház összes vidékein.
Az ördögbe is, nem mindennapi történet. Egy apa reklamálja a gyermekét.
S eközben még egy apa támad. Az igazi. Aki hosszú ideig némán nézte a civakodást a gyermek felett. (Hogy volt hozzá szülői szíve?)
Hol vagy Salamon király, hogy dönts?
Salamon király nincs itt, itt van helyette Chorin Ferenc, akire Szilágyi hivatkozik.
– Úgy van, úgy van! – kiáltja Chorin Ferenc.
S a mérsékelt bal néma marad.
Apponyi lehorgasztja érdekes fejét nagy szomorúan, mint ahogyan illik egy apának, aki éppen ebben a percben vesztette el egyetlen magzatját.
Már-már a jobbon is a részvét kezd kibontakozni a szerencsétlen szülő iránt, még a Szapáry szelíd kék szeméből is kiolvashatná Szilágyi »ne bántsd már, ne bántsd már, kérlek«, de a megbőszült oroszlán nem enged, tapos és dúl elementáris erővel.
Fekete kurta haja átnedvesedik, fénylő lesz, homlokán verejtékcsöppek gyöngyöznek.
De semmi az. A kitörő éljen-zúgás igazi selyemkendő a szónoknak: egy pillanat alatt felszárítja a fáradtság csöppjeit.
…Vége a hatalmas beszédnek. Szilágyi leül. Az éljen-orkán süvít. Káprázat fogja el az embereket. Minden kicsinek látszik, mintha Liliputban járnánk. Ici-pici Horánszky Nándorok s parányi Linder Gyurkák mozognak a megkisebbedett Apponyi körül. Minden le van lapítva. A pusztaság tompa érzése nehezedik a kedélyekre.
Az ellenzék össze van törve!
És a nagy pusztaságban csak a nyolc miniszter széke látszik. De mekkora óriások ülnek ott – glóriával a fejük körül.
A mamelukság zsibongva tódul ki a folyosókra, vidáman, életkedvvel.
– Agyon vannak vágva!
De mindez csak a képzelet játéka. Gomolygó köd, melyet egy nagy elme elszór. Varázs köd, mely elfoszlik. Egy nagy beszéd és egy kis beszéd közt nagy a különbség, de csak egy napig. Hétfőn, mire megint összeül a Ház, minden a régiben marad.
Az agyonvágott emberek fölélednek és visszanyerik természetes alakjukat, a miniszterek is a magukét s újra és újra elülről kezdődik a harc – mert mindig van és lesz egy csomó katona, aki célhoz akar jutni.
