A T. HÁZBÓL dec. 24.
A T. HÁZBÓL dec. 24.
Meghúzták a lélekharangot a Ház fölött. Korábban, mint várták. Az első öt esztendős országgyűlés – már a múlté. Atropos ma elvágta élete fonalát és még csak egy kis formaiság köti az élethez: az ünnepélyes feloszlatás.
A múlt országgyűlések végén azon panaszkodtak, hogy komoly munkát nem lehet végezni, mert nagyon rövid a három esztendő.
Toldottak tehát a három esztendőhöz még kettőt.
Most pedig az első öt éves országgyűlésnek még nem is a legvégén még a cipők is nyikorogták sírva (persze csak a jobboldalon), hogy komoly reformmunkát nem lehet végezni, mert – nagyon hosszú az öt év.
S lenyírtak belőle félesztendőt.
Hja, a megnőtt országgyűlés vásott fickónak bizonyult. Eleme a botrány volt, hangszere a kri-kri, bizony nem lehet sajnálni azt a félesztendőt, amivel megrövidítették.
A folyosókon nagy a nyüzsgés. Akiket az influenza (mely az új választásokban nagy kortessé van előmozdítva) otthon nem tartóztatott, mind a kandallók körül beszéli meg a készülődő nagy eseményt. A szolgák gondba borult arccal járnak-kelnek, miközben kárvallottan rázzák fejüket:
– Nincs jól kormányozva ez az ország… Ki látta azt, hogy feloszlassák a Házat, az – újesztendei borravalók előtt!
Az öreg képviselők köhécselése is ilyen formára megy ki:
– Hm, hm… kár volt ezt a sok fiatal egészséges embert beereszteni a kormányba… mit tudják azok, mi az öreg rossz tüdőnek a téli választás!
Mások viszont nagyon eredetinek találják a hideg választásokat.
– Hát mi az? – mondják. – Egy kis testedzés az egész. Aztán legalább kapunk egy kevés ízelítőt a téli háború kellemességeiből.
Benn a teremben is nagy a zsibongás. Nem hallgatja senki a jegyzőkönyvet vagy Bagola-sánc községnek épp ma érkezett kérvényét. (Éppen jókor!)
Csoportok itt, csoportok ott. Az ellenzék izgatott, az arcok nekipirultak, a szemek szikrázók, egyre nyüzsög, hullámzik, mint a viharverte tó, míg a kormánypárt csak azzal árulja el izgalmát, hogy nagy tömegben önti el padjait.
Most fölkel Szapáry miniszterelnök. Nagy mozgás fut végig az egész termen. Most jő a finálé. Most teszi rá a kormányelnök az országgyűlésre a szemfedőt s arcán látszik, hogy tetszik neki a túlsó oldal nagy elszörnyedése. Mintha egy gúnyos kobold mosolyogna a szeme szögletéből. Mintha azt mondaná:
– Megmondtam az uraknak a nyáron, hogy aki utoljára nevet, az nevet legjobban. Hogy tetszik a mi izzadásunk után az önök didergése?
Szavait ötszáz fül nyeli szomjazva, éhezve… Nem is kell sokáig várakozniok, mert a miniszterelnök mindjárt beszéde elején kinyilatkoztatta, hogy az országgyűlés feloszlatása küszöbön van.
– Miért? Miért? – zúg, tombol az ellenzék.
Azt is megmondja a miniszterelnök két rövid mondatba foglalva az országgyűlés múltjának és jelenének bűneit.
Az egyik a már megindult korteskedés, mely nem enged a Házban nyugodt tárgyalást. A másik a reformjavaslatok biztosítása.
Rövid mondatok, de minden szavukat széttépte az ellenzéki zaj és gúnyos éljenzés. A baloldali pártok valamennyi matadora viaskodni készül – a halállal (mert mi más a feloszlatás?). Azzal pedig nem lehet disputálni, mert az nem Péchy Tamás. A clamantesek viszont versengve öntik magukból a közbeszólásokat – úgyis utoljára. (A parlamentárizmus érdekében reméljük, csakugyan utoljára.)
Elsőnek Irányi emel szót. Az öreg próféta száraz alakja sötéten emelkedik a bal legszélén és kezét fenyegetőleg nyújtja a miniszteri székek felé.
– Ez kegyetlenség uraim…
Kegyetlenség! kegyetlenség! zúg, zeng a visszhang. Kegyetlenség annyi nátha, annyi elfagyott orr, annyi elgémberedett jelölt! Négy kis sorban, amivel Szapáry a Ház feloszlatását és a téli kampányt bejelentette – ennyi borzalom nem is tudom, hogy férhet el!
– Nem elég, hogy a kisdedeket tönkre tették – zúg a próféta –, most már a felnőtteket is el akarják pusztítani?
– Hisz épp azt akarja. A felnőtteket. Az ellenzéki választókat! (A közbeszólás tartalmából azonnal sejtheti az olvasó, hogy a Károlyi Gábor száján szaladt ki.)
A próféta egyáltalán keserű nagyon, amire van is oka. Súgják, suttogják ugyanis nyelvesebb pártbeliek, hogy a napokban megint nagy perduellio volt az öreg pártban az öreg elnök ellen, s Polónyi ezt vágta Irányi szemébe:
– Ha Ugron nem lépett volna ki, én hagytam volna itt ezt a klubot és csináltam volna külön pártot. (E szerint már kezdődik az Ugron után való kívánkozás.)
Irányi tehát ma ki akarja vágni a legmagasabb hangot, ami még az ő öreg tüdejéből, szűk melléből telik:
– Gyalázatos eszközökkel kezdik…
Tombolva csap bele ebbe a hangba az ellenzék. Igaz! Úgy van! Ez az igaz hang. Még Polónyi is akként pislog, mintha azt mondaná: Ha így beszél Dani bácsi, akkor vissza is jövök én, mielőtt kiléptem! Csatár ökleivel veri a padot s azt üvölti egyre:
– Ezt a nagy konsziderátor gondolta ki!
Nagyon megtetszett az öregnek ez az ötlet, mert ezentúl minden tíz percben kirukkolt az ő konsziderátorjával. Minden zaj végében ott kullogott még a Csatár végzsivaja:
– A konsziderátor! A konsziderátor!
Irányi a nemzetre apellálva fejezi be felszólalását s utána Beöthy Ákos rugtat ki a porondra. Ő már fifikusabban kezdi. Még üdvözli, melegen üdvözli a Ház feloszlatását, hogy egyet üssön Szapáryn. Szerinte ez is az ellenzék diadala. (Hát akkor mért haragszik?) Azután azonban egy csomó politikai és közjogi aggály alagútján bujkálva át – szerencsésen elérkezett – Angliába.
Amíg Beöthy Angliában mulatott, Károlyi Gábor fogott szerencsésen egy elnöki megrovást, s mikor pártfelei viharos örömzaja közt haza érkezett a ködös Britanniából – Helfy vette át a szót.
Helfy nem Olaszországból jött ezúttal, hanem Hajdúszoboszlóról, a Polónyi kerületéből.
– Igen, igen, kiáltá ingerülten – az új parlament ellenzéke majd felelősségre vonja önöket! Irígykedve gondolnak majd önök vissza a mai ellenzékre. (De a konsziderátor is! – tódítja Csatár.)
…Az új ellenzék tehát máris tüzet okádik, mielőtt megszületett volna.
Jő Ugron, ezúttal balkezével gesztikulálva. (De a beszédet is mintha balkézzel mondaná ezúttal.)
Szapáry felel azoknak, akik azt állították, hogy a választási mozgalmak nem zavarták a tárgyalásokat. Hiszen alig volt határozatképes az utóbbi időben a Ház emiatt.
– Eszerint a feloszlatásért a felelősség a szabadelvű párt elnökét terheli, aki elsőnek tartott az országban programbeszédet a belvárosban – felel Apponyi a balvidék nagy derültsége közt.
Úgy van, Apponyi is megragadta az alkalmat, hogy megzendítse ez utolsó napon gyönyörű orgánumát. (Oh, be kár lesz ennek berekedni a hideg januári kortesutakon!)
Tagadja, hogy a Ház hangulata a komoly tárgyalást lehetetlenné tette s argumentumnak rámutat Kaas idealizmussal és forrongással tele fejére:
– Nézzék uraim, még Kaas is elállt a múltkor a szótól, pedig nem a legszelídebb fajtájú szónokok közé tartozik.
(Úgy látszik, a gróf már bevette a Kaas hallgatását is a nemzeti párt nagy sikerei közé.)
Végül szenvedélyes, hatásos beszédét, melyet a felindultság hangján mondott el, azzal fejezte be, hogy nyáron erő lett volna a feloszlatás, most ötletszerű kapkodás.
– Nyáron meleggel, télen hideggel rémített… termometerrel dolgozik ön, miniszterelnök úr? – rikácsolja Károlyi Gábor. (A konsziderátor az oka! – tódítja Csatár.)
Szapáry most újólag szólásra kel – az elnök tehát a vitát bezárja. Erre pokoli zaj támad. Károlyi Gábor kétségbeesetten üvölti.
– A miniszterelnök intett neki! Láttam! Ráparancsolt, hogy zárja be a vitát!
Ugron is fölpattan.
– Itt nincs vita, mely bezárható lenne, mert nincs javaslat.
– Minden vitának be kell egyszer rekesztetnie – felel kenetesen az elnök.
Felszólalnak Győry, Horánszky – Csatár is fölugrik és kezeit az ég felé emelve kiáltja:
– Nem lehet berekeszteni az ülést, mert én még nem mondottam el az indokolásomat!
– Miféle indokolást?
– Az indítványom indokolását, melytől a múltkor is megfosztottak. Akkor elámítottak, hogy most tehetem meg!
– Nem lehet – hangzik derültség közt a kegyetlen válasz.
Csatár összeteszi kezeit:
– Uraim, én nem bánom, oszlatják-e, nem-e a Házat, csak attól az egyetlen örömtől ne fosszanak meg, hogy indítványomat még ez országgyűlésen indokolhassam.
Falrengető hahota fogadja az öreg gügyögéseit.
– Tűzzék ki az én indoklásomat a január 4-iki ülés napirendjére… – könyörög tovább az öreg.
De az elnök a vitát kegyetlenül bezárja s így a Csatár indokolása agyon van csapva.
– Ennek is te vagy az oka, te konsziderátor – mormog az öreg, gyilkos szemeket vetve Szilágyira, az ő »konsziderátorjára«.
Szapáry említi, hogy Kaas hamarabb kezdte a belvárosban a mozgalmat, mint Podmaniczky, mire Kaas sietett kategorikusan kijelenteni:
– Én választóimtól fölszólítást nem kaptam – tehát beszámolót nem tartottam – és programbeszédet nem mondtam.
– Tam… tam… tam… felel a jobboldal a taktust verve. (Aha, hát csintalankodnak már odaát is?)
Most jött az ülés fénypontja: Szilágyi fölszólalása, ki hatalmas humorral és szarkazmussal törte össze Apponyi beszédét.
Apponyi válaszolt, de csak úgy, hogy még Horánszky is szükségesnek találta szót kérni.
Neki azonban már nem engedte meg az elnök a szót, mert a vita be volt zárva.
Hogy tehát megtudhassuk, mit akart mondani Horánszky Szilágyinak – az már most az esztergomi választóktól függ.
