A T. HÁZBÓL febr. 27.
A T. HÁZBÓL febr. 27.
A bajor sörforradalom és a kínai ópiumháború óta nem volt hasonló csata, mint most a 9. § felett.
Mindjárt reggel Thaly hozakodott elő egy módosítvánnyal, de amint észrevette, hogy Szilágyi miniszter nincsen bent, kijelenté, hogy Szilágyit minden áron bevárja, s addig kibeszéli az időt heraldikai dolgokkal.
A Ház megijedt. Tízen is rohantak Szilágyit megkeresni. Mert Csanády is sürgette a dolgot:
– Azért fizetjük, hogy itt üljön!
Megtalálták, előhozták, jókedvűen, erőtől duzzadón. Valóságos jóllakott Herkules, aki Tiphonnal való párbajától mindig erősebb, hatalmasabb. Ha nem is mindig győzedelmes, de mindig legyőzhetetlen.
Ott ül a miniszteri félkaréj legközepén, erőteljes férfias feje mozdulatlan, mintha nem is érdekelnék a harcias beszédek, csak rettenetes arcjátéka mutatja, hogy mindenre figyel. Mint láva, izzó-melegen forrnak fejében a gondolatok.
Arca hideg marad, ha beszél, színére egyforma halovány, csak rövidre nyírt fekete haja nedvesedik át a nyakánál.
Ritkán jön izgalomba, tűzbe; beszéde egyformán ömlik, hömpölyög, mint egy hatalmas folyam, mely ki nem árad medréből, csak néha vet föl taréjos hullámot.
Ilyenkor kissé hevesebbek a gesztusai. Ceruzája (az egyetlen külső eszköz, melyet szónoklatához használ) kiesik kezéből s legurul a földre.
A szomszédos miniszter lehajlik, hogy fölvegye.
Majd a tárcájára van szüksége. Valami bizonyítékot akar onnan kivenni.
A másik szomszéd miniszter sietve kinyitja.
Egy-egy Szilágyi-féle nagy beszédhez tehát három dolog kell: egy plajbász, egy plajbászfelvevő miniszter és egy tárcanyitogató miniszter s azonfelül egy Apponyi, akit össze lehessen morzsolni.
Szegény Apponyi! A Nessus-ing van rajta; égnie kell és mozognia.
Ma se pihenhetett. De, hogy a sorrendet megtartsuk, előbb még Prónay Dezső tartott hosszabb közjogi fejtegetést a címerekről, a szélsőbal zajos tetszésnyilatkozatai közt pártolva Thaly módosítványát. – Itt állok, nem tehetek másképp – fejezé be szavait Luther ezen újdonatúj mondásával, de amikor azt mondta, hogy »itt állok« – már akkor ült, ami a többi két felekezetet zajos nevetésre fakasztotta.
Prónay után jött Apponyi, ki tudja már hányadszor! Ezúttal Ugron tegnapi módosítása mellett szállt sorompóba, hogy az ítéletek a »király« nevében mondassanak ki a konzuláris bíróságoknál; de a »szentimentális igazmondó« (így nevezte el Szilágyi) beszélt egyébről is, ki akarván mutatni az ellentéteket a miniszter különböző beszédei közt. Támadott és érzékenykedett. Lamentált és mennydörgött. De a balvidék lanyha volt. Későbben szemére vetette a miniszternek megváltozását s rá is olvasott a »Ház Naplójából« egy passzust, miként vélekedett régebben a közös ügyekről; de most is a Tisza elnyűtt fegyvereit használta.
– Uraságoktól levetett elveket! – kiáltotta közbe rekedtes hangon a szélbal elménce Meszlényi Lajos.
(A másik elménc, Károlyi Gábor is jelen volt ma már a közbeszólási csatában, de csak egyetlen egyszer sütötte el puskáját – s akkor se sült el.)
Szegény Apponyi! És akármeddig gondolkozom is, akár az egész vitán, akár a mai összecsapásokon, melyek Pitt és Fox vitáira, e világhírű feleselésekre emlékeztetnek, mindig csak azt a két szót tudom leírni: Szegény Apponyi!
Gondolta-e, midőn Szilágyi nagysága, ereje a kabinetben kényelmetlenné vált előtte s elindult falstaffi táborával, primitív fegyverzetű szövetségeseivel (akiknek nagy része egy csomó kitömött ruhából áll), gondolta-e, midőn elindult őt összetörni, szárnyát elmetszeni, tekintélyét megcsorbítani, piedesztálját összetörni, hogy éppen az ellenkező történik? Hogy tekintélye megnő, szárnya kibontakozik s olyan keménnyé, szilárddá válik, mint a gyémánt?
S a piedesztál?
Ők feküsznek ott alant, a támadók, megsebesülve, összetörve, mint talapzata egy szobornak: amelyre ez a vita helyezte Szilágyi Dezsőt.
Ha élne a jó néhai Greguss Ágost, erről is írhatna egy állatmesét azzal a morállal: »Ok nélkül ne harapjatok«. Mert akármilyen éhes is a farkas, válassza meg az ebédelés idejét.
Mondjam-e? De minek mondjam tovább. Az történt, ami tegnap és tegnapelőtt és azelőtt. Szilágyi felállt és pogány módon, vérig maró gúnnyal törte össze Apponyit. Színezzem-e a vérszegény mameluk tábor fölpezsdülést? Rajzoljam-e a hatalmas szónok dölyfét, amint szónoklata közben, mely száz meg száz agyvelőn keresztül rezg, melyet a Dionysius fülek (mik a kulisszák mögött elfogdosott lassú hangokhoz vannak szokva) kéjjel szürcsölnek fel, mondom, hogy szónoklat közben mi módon szól át ellenfeléhez, egy Caesar tekintetével s kézmozdulatával követelve zordon hangon:
– A könyvet!
S a nagymosás alatt álló habaréki vezér, mint valami felsőbb szellemnek önkéntelenül engedelmeskedve, gépiesen fölkel s átnyújtja a »Ház Naplóját«. Mire zajos derültség tör ki jobbról, balról. Mert mulatságos látvány az, hogy a kivégzendő udvariasan nyújtja át a hóhérnak a pallost, amellyel az ő feje lészen elvágandó.
Az ellenzék majdnem vígan nézte e szomorú drámát s az összecsapások alatt önbiztató éljenek hangzottak, hasonlatosan ahhoz a Mátyás-madáréhoz, mely csak egy mondatot tudott, hogy: »Ne félj, Mátyás« s mikor már a szájában vitte is a macska, még ott is, az ellenfél vérébe vágódó fogai közt is, csak azt rikácsolta egyre: »Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!«
Ily különösen, csodálatosan hangzik a szájatokból: Hurráh Apponyi! Éljen Apponyi! Ne félj, Apponyi!
A macska rátok vigyorog. Fehér fogai megvillannak. A ti hátatok pedig megborzong. Én hát csak azt mondom, keresztény ellenzéki lelkek (majdnem »keresztény magvetőket« mondtam): »Hallgass, Mátyás!«
