A T. HÁZBÓL okt. 23.
A T. HÁZBÓL okt. 23.
Az aranyos kopjára föltűzött zöldes sátorban, bíboros székében nyugodtan ült ma az elfáradt, elöregedett elnök.
A parlamenti párviadal, mely Apponyi és Szilágyi közt vívatik végkimerülésre, ma általánosabbá lett. Jókai beszéde alatt, melyben tarkállott a sok szín, sok ötlet, az egész ellenzék közbebeszélt. (Még szerencse, hogy Károlyi Gábor gróf római zarándok lett.) Kaas Ivor és a különféle Linderek, váltig zavarták a szónokot; az elnök nem győzött a csengettyűjéhez kapkodni.
Egyre sírt-rítt a kis fekete nyelű harangocska, mely már annyiszor elpanaszolta a parlamenti méltóság hiányát, az öreg Csatár behúzta nagy fejét rettentő váll-lapockái közé és összetett kezekkel rimánkodott a pártbelieknek, hogy ne beszéljenek, mert ő ma nem szeretne kikapni.
– Rendet kérünk – kiálta valaki a jobboldalról. – Ne lármázzanak!
– Pszt! – csitítá egy másik mamelukhang a csend követelőjét. – Ne avatkozzunk bele! Hagyjuk az elnököt. Hadd végezze ő, a maga barátaival!
Jókai szelíd, mézes humorát csöppentgette a baliakra; de ez, a három napi ádáz kardcsattogtatás után csak olyan volt, mintha cukros mandulákat kezdene valaki dobálni a nehéz vértekre és sisakokra.
Polónyi, aki megvágott kezét még mindig a kabátjába dugva viseli, gúnyosan kiálta:
– Poéta, poéta!
Horánszky Nándor is, ki úgy ült ott, mint egy felfújt pók, egyre kíméletlenkedett a nagy íróval, mire az ki is fakadt:
– Csekély ember vagyok, akit Horánszky Nándor mélyen lenézhet maga alatt, de valami mégis vagyok: e nemzet ötvenéves történetének élő krónikása.
S az öreg krónikás még a szokottnál is nagyobbnak látszott e pillanatban a sok vásott közbeszóló között, kik a saruit se érdemesek megoldani. Bele is kezdett a krónikamondásba…
Másképp csinálták ők valamikor a nemzeti pártot! Mikor még Tisza Kálmán és Szapáry Gyula verekedett meg a katonatisztekkel…
Lelkes éljen-moraj zúgott fel a párton a régi reminiszcenciákra…
Apponyi lehajtotta a fejét. Mintha ő is gondolkoznék: milyen különös vita ez? Szilágyi szemére vetette neki tegnapelőtt, hogy ő aulikus. S kicsoda Szilágyi? Őfelségének egy minisztere, valóságos belső titkos tanácsos. S mégis mint vádat dobja oda valakinek, hogy az udvarhoz húz. S most Jókai is két valóságos belső titkos tanácsossal áll ki (pláne két miniszterelnökkel), akik az osztrák tisztekkel verekszenek. Hogy dicsekszik vele az öreg poéta. S az a két államférfi is, hogy átmelegszik ez emlékeken…
A napfény az elnök háta mögé lopózva enyelegve játszik az ország címerén. A krónikás folytatja az ő krónikáját, hogy küldöz Tisza Kálmán pénzt az emigránsoknak… s Apponyi még mindig lehajtva tartja fejét, gondolatot gondolatba fűzve, hogyan lehetne az országot fölszabadítani a rabságból.
(Tudom, csodálkozni fog Taaffe, ha odafönt Bécsben megolvassa ezt a vitát, hogy Apponyi ezektől az osztrák porkolábaktól akarja megszabadítani a nemzetet.)
Jókai után Horánszky jött. Egy bödön méz után egy akó savanyú káposzta.
A kis öreg volt a nemzeti párt »tromfja«. Négy napon keresztül fenyegetőztek vele.
– Horánszky leplezni fog!
A pičce de resistance! A nagy Horánszky. A nagy emlékező. A nagy szatirista. Borzasztó lesz…
Az ember azt hitte volna, hogy skarlátköpenyben lép ki a színre, izzó vassal, éles pallossal. (Vajon fölvette-e szegény Szilágyi tegnap az utolsó kenetet?)
De nem a hóhér kosztümjében jött ki; ott állott kurta barna kabátjában. (»A tisztességnek kézről-kézre adott nagyon megviselt köpenyét« csak Szilágyi éles szeme látta meg rajta.) Egyszerű közönséges halandó volt, sem a foga nem volt kicsorbítva, sem a szeme nem volt vérbe borulva. Igazán semmi különös nincs rajta. És mégis ő fogja megsemmisíteni Szilágyit.
De hát miért ne? Sok csoda történt már, La Brouilličre nagy hős, nagy tábornok volt, száz csatán győzedelmes – s mégis egy komfortábli gázolta el! Minden megeshetik a világon.
Fölállott Horánszky, édeskés lágy hangot és férfias nyugalmat affektálva, de kezeiben úgy reszketett a cvikker, mint egy veszekedő asszony kalapján a rezgő…
Nyugtalan volt, amíg festett. Mert festett a gyűlölet tégelyeiből. Festette a Szilágyi arcképét sötét kegyetlen színekkel.
A mameluk tábor közömbösen hallgatta egy ideig: Hadd harapdálja a ráspolyt Horánszky, ha olyan jó foga van.
– Mégis szörnyűség, amit csinál. Kiáltsuk legalább, hogy »rendre!«
– Ejh, hagyjuk Szilágyira – szóltak a békavérűek. – Ne avatkozzunk bele. Hadd végezzen ő maga a hajdani barátaival!
A kép, a miniszter fotográfiája, egyre sötétebb, feketébb lett, ízléstelen, durva vonásokkal mázolva, maga Horánszky egyre sápadtabb, amint több-több epe ömlött ki a száján, Apponyi pedig a szégyenkezéstől egyre pirosabb.
– Éppen az a színe van, mint Apponyinak – szólt halkan valaki valakihez a hátam mögött.
(Hátranéztem: Luppa volt. Hát bizonyosan a sillerjéről beszélt.)
Igen, valóban a siller bor színét vette föl Apponyi arca, egyszövetűvé válván az Ábrányi Kornél nyakával, ki láthatólag szinte ideges lett a kínos analizálás alatt, melyhez hasonló személyeskedés a magyar parlamentben még elő nem fordult; a legdurvább gorombaságok jezsuita simasággal föltálalva.
Szilágyi nyugodt maradt; egy izma se rándult meg. Oly hideg volt, mintha Aesopus meséiből olvasna Horánszky valamit. Például a rókát, aki az oroszlánt be akarja taszítani egy verembe…
Csak éppen hogy nem ásított Szilágyi. Bámulatos léleknyugalom. Fölkelt, átment a jegyzői táblához, nadrágzsebébe mélyesztett kezekkel s ott még ráért kötekedni az öreg Madarásszal is, majd visszatért a helyére, hozzáigazította az óráját a Ház órájához. (Ez volt ma a legmeggondolatlanabb lépése), hallottuk, amint megberreg a kis fogantyú… Ejh, ez az ember még élni akar!
De a párt java már dühbe jött.
– Rendre, rendre! – kiáltozák. S Péchy kétszer is rendreutasította Horánszkyt.
Amire méltatlankodni, zsibongni kezdtek a balok. Hoitsy, mert lutheránus, többet mer, odarohant az emelvényhez, fenyegető gesztusokkal.
– Hagyjátok beszélni! Hiszen csupa ártatlan dolgokat mond.
Tisza Kálmán fölkelt és tüntetőleg elhagyta a termet. Csernátony közbeszólt:
– Undorító!
S ő is a folyosóra ment. Nem hallgathatta tovább.
Csernátony mindig tud hangulatot csinálni. Néha egy szavával megfordítja a környezetét.
– Miért ment ki Lajos bácsi?
– Haragszik.
Erre az egész jobb sarok haragudni kezdett s kipusztult a teremből a folyosóra, ahol szintén történt leleplezés. (Valaki egy hosszú aranyszőke női hajszálat gombolyított le a gróf Pongrácz kabátjáról.)
De csakhamar rezgett a villamos csengettyű. Szilágyi felel.
Rohant minden lélek, s a templomi csöndben az órák ketyegését lehetett hallani a zsebekben. (A legszebben ketyeg a Csatáré.)
A fönséges szónok (mert igazán ez az epitheton illeti meg), megbolygatott múltját szavaival állítá a Ház elé, s a Ház frenetikus éljenriadalomban tört ki.
A baloldal mélységesen hallgatott.
Horánszky fölugrott; homloka megvörösödött, szemei kidagadtak, halántéka lüktetett. Látta, hogy minden erőlködése hasztalan volt.
Még egy kis tartalékméreg volt elméje zacskójában. Még egy kis mérges nyál.
Egy magánbeszélgetését hozta fel, melyet évek előtt folytatott Szilágyival, de éppen ez okozta vesztét.
Szilágyi újra fölállt. Elmondta, hogy magánbeszélgetéseket nem illendő fölhozni, mint bizonyítékokat (és most egy fordulattal egyszerre támadó lett a támadottból), de ha már meg van említve a magánbeszélgetés, ő azt most kiegészíti egy részlettel; hogy Horánszky ez alkalommal arra ajánlkozott, kilép vele és otthagyja Apponyit – de ő (Szilágyi) ezt el nem fogadta.
Homéri kacaj felelt erre. Kacaj és éljen. A kacaj végig hömpölygött a padokon, a Ház összes mezőin. Kacagott az elnök, kacagtak a jegyzők, a gyorsírók, még a terem-tisztek is kacagtak, kacagott a karzat és kacagni fog az egész ország.
Horánszky még egyszer, mint sírból kikelt rém, holthaloványan föltámolygott s kínos vergődéssel vallotta be, hogy igaz, ő is ki akart lépni, de csak arra az esetre, ha Apponyi nem mutatkoznék később szabadelvűnek.
…Hm! Jó lesz azt tudni, hogy ez a gyanú meg szokott fordulni még a Horánszky lelkében is?
A Ház nevetve oszlott szét. Az óriási párbaj, melyet a két vezér folytatott s melyre sokáig fognak visszaemlékezni az annálisok, véget ért a mai nappal. S akik Caesart jöttek temetni, fakó saroglyán vitték haza Sancho Pansát.
