A CSÓKA
A CSÓKA
Az Apponyi mögötti padsorból fölkelt egy pap tüdőszínű derékövvel, tehát egy apát. Nem fiatal ember, de még nem is nagyon öreg. Arca valamelyik madáréhoz hasonlít, de bajos elhatározni melyikhez. Sajátságos vegyülék a magyar plébános jóízűen gömbölyű vonásaiból és a sápadt, kiaszott jezsuita csontos fiziognómiájából. A szemekben is ott van a becsületes bonhómia, a tarokkozó magyar falusi lelkész nézése kártyakeverés közben, de egy villanata e szemeknek, s mintha a ravaszság démonai dugdosnák ki a szarvaikat.
Az érdeklődés hullámzása fut végig a Házon. Apponyi keresztbe fonja a karjait, s fejét mintegy leejti. Bánffy fölveszi ceruzáját (ahogy a jelentős ellenfeleknél szokta) és fölírja egy ív papiros tetejére: Molnár János.
Ohó! Tehát ez a Molnár János? A pót fej. A belül látható fej, miután a kívül látható fej (Zichy Nándor gróf) kívül rekedt.
A pap beszélni kezd. Hm. Hangja nem rossz, de kenetteljes egy kicsit. Orgonaszó illenék elejibe. Egy-két mondat, és a Bánffy arcán kegyetlen tusa kezd mutatkozni, hogy mi is lett volna jobb, beengedni Zichy Nándort, vagy jobb volt künn hagyni? Erősebb-e ez vagy gyöngébb? Jól járt-e ő (ti. Bánffy) vagy nem jól járt?
A pap pedig csak egyre beszél, a választási visszaélésekbe kapaszkodva, de hamar vigasztalja magát, lerajzolván, hogy Angliában még nagyobbak a visszaélések. (Ej, ej, főtisztelendő úr! Hát nem tetszett hallani, hogy Apponyi egy negyed órával előbb az angol választások tisztaságát dicsőítette?)
Részletesen tér át a választási fifikákra, amiknek nagy része Nyitra vármegyéből burjánzott ki. Bánffy mosolyogni kezd, jele: hogy ideges. Hátraszól a szomszédaihoz:
– Úgy taszít az ördög, hogy én is behozassam a táskámat!
(Egy nagy paksaméta ellenzéki visszaélés van a táskában.)
De Molnár e percben szerencsésen visszaugrik Nyitrából Londonba. Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok. Ahol szalad ni, a középkorban VIII. Henriknél. Hej, főúr, vissza csak, vissza!
A kritika ezalatt megindul a jobb mezőn:
– No, ez ugyan nem esz meg bennünket!
Egy kiváló államférfiú hozzám (e sorok írójához) lép:
– Gratulálok neked ehhez a kincsesbányához!
– Köszönöm, kegyelmes uram.
A néppárt, mely tizenhét darabra oszolva üldögél ott Apponyiék közt, ma játszta első szerepét. Mint a tapasztalatlan kislány ügyetlen az első hosszú ruhájában, soha egyikük se ült parlamentben, se a kezüket, se a szájukat nem tudják mire használni. (Hej, Zelenyák, ha most itt volna Zelenyák, az meg tudná mondani.) De ők még jámborok, tapasztalatlanok, s a közbeszólásaik is még zöldek és együgyűek, minők az egyházfié vagy a sekrestyésé szoktak lenni:
– Bizony, bizony! – Úgy ám! – Utcunque. – Valóban! – Lelkemre mondom, igaza van!
Vezérük ezalatt egyre beszél. Most Cavournál van, majd Montesquieunél. Nincs semmi szerkezet a beszédjében – csak egymás végébe illesztett idézetek. Nem igyekszik bizonyítani semmit, még csak nem is állít semmit. Csak arról igyekszik meggyőzni a t. Házat, hogy ő olvasott ember. Fájdalom, az. Úgy rémlik előttünk, mint a csóka, amelyik sok mindenféle fényeset összehord. Mintha egy vén skatulyát döntene föl, és a csőrével kipiszkálna belőle holmi öreg emlékeket, egy fonnyadt csecsebecsét, egy pántlikát, amit régente viseltek, egy csinált virágot a nagymamának kalapjáról, színes üveget, piros bojtot, egy porcelán cserepet stb.
No, ez ugyan végigtanulta Aszalay »Szellemi omnibusz«-át és sok mindenféle könyvet elolvasott otthon, a plébánia méhesében, ki is lopogatott belőlük egy nagy beszédre való ötleteket és virágokat, de éppen a legrosszabbakat.
