A FEKETE HAJ, MEG A SZŐKE • 1880 (31. kötet)
A FEKETE HAJ, MEG A SZŐKE •
1880
(31. kötet)
1880
(31. kötet)
Tegnap éjféltájban jöttünk haza egy biztosi tanácsostól. A lámpák már csak imitt-amott pislogtak. Néma csend terült el a rekonstrukcionális város fölött s sűrű, átláthatatlan köd ült a házakon és a Dugonics tér fáin, csupa meredező kísértetnek rajzolva azokat.
Egy nyári éjszaka szebb, de egy téli éj fönségesebb. A metsző hideg, mely az arcot csapkodja, a fakó szürkeség a természetben, fogékonyabbá tesz a gondolkozásra, mint a nyári este, melynek bűvös-bájos harmóniája inkább az érzelmekre hat.
Gondolatokba mélyedve ballagtunk, míg a szögleteken következtek az elválások. A társaság egyik tagja képviselő, az az indóházhoz hajtat, hogy holnap reggel (szombaton) Budapesten lehessen leszavazni a kormány mellett. A társaság másik tagja egy náthás ember: az lefeküdni siet, a harmadik tagja egy szerelmes ember, az még egy sétát kockáztat meg éjnek idején a korzón. Hiába, ezek a szerelmesek nem tudnak aludni, eleget álmodnak ők ébren is.
Én magam nem vagyok sem képviselő, sem náthás, sem szerelmes, minélfogva nyugodtan kocoghatok a Szegfű utca felé. Úgyis még keseregnem kell a zágrábiak fölött az éjjel: megígértem a rendező bizottságnak már hatodszor szentül, hogy de már holnap okvetlenül megírom a hangversenyünkre a »Prológot«. Meg is írom, mert még rám is azt találják mondani, hogy »elrágtam a kötelet«.
A szalonkabátom oldalzsebe tele van virginiával, a téli kabátomban pedig a kapukulcs, s mi kell nekem más egyéb arra nézve, hogy teljesen rendezett viszonyok között levő embernek tartsam magam?
A »Szegfű utca« Szeged legregényesebb utcáinak egyike. Minden ablakban egy virágcserép, s minden virágcseréphez egy leányfej. De ezeket nem látni éjjel. Azonban ehelyett úgy tetszik nekem, mintha sóhajoktól lenne itt terhes a levegő. Titokzatos méla suttogás kél, mintha az Ámor rebbentgetné piciny szárnyát…
Jó utcámból és ódon lakásomból, mely az én elkeresztelésem folytán ezen név alatt volt ismeretes: »Pillich utca, Salamon-ház«, a poloskák kényszerítettek ki. Ezek az apró, igénytelen állatok, akiknek én sohasem vétettem semmit, s akiket én igen szeretetreméltóaknak találok egyenkint, de nagy tömegben kissé kellemetlenek. Próbáltam őket pusztítani, nem használt, végre is az okosabb enged, én költöztem el.
Pedig sohasem felejtem el ezt a kedves lakásomat. Érdekes annak a háznak minden zigzuga. A sok szép menyecske, a sok pajkos gyerek, s a Muci patkány, aki mindennnap eljárt a kúthoz, s olyan barátságosan nézett rám apró csillogó szemeivel, mintha ösmerne.
Szegény kis patkány, aki annyira kivált társai közül, akinek olyan kedves szürke szőre volt, mint a bársony, de sajnálom is, hogy elszakított tőled a fátum, mennyit incselkedtem veled egykoron, s te már kutyába sem vetted embervoltomat.
Éppen reád gondoltam az este, mikor benyitok rideg szobámba, hol a nagy tágasság, a rend és a nagy, impozáns bútorok barátságtalanul tekintenek rám. Olyan kicsinek érzem itt magamat a nagy almáriom és szekrények, a vaskos íróasztal mellett, mint sehol egyebütt.
Meggyújtom a gyertyát a kis kályhában, melyből kevés változtatással lehetne pipát rögtönözni, már kialvóban a tűz, ebben a sivár temperamentumban bizony nehéz lesz fölmelegedni Zágrábért.
De nini, egy levél, kékkői postabélyeggel, mit a levélhordó távollétem alatt hagyott itt. Kiscsoltóról írják, ott, ahol az öreg nyárfák ráhajlanak az ódon házra, komoran, sötéten. Hajdani lakói de széjjel is vannak!
Drága levél ez most nekem, hiszen születésem helyéről jön. Millió emlék kél életre tőle, kiscsoltói erdő idejön egészen, hallom a kürtösi patak locsogását. Megszólít a bokor, rám kiált a fenyves, a szántóföldek barázdái elém terülnek, mint egy érdekes könyv ékesszóló sorai… hadd olvassam.
De nem, hisz a levelet kell olvasnom előbb. Olyan elfogódás szorítja össze szívemet, mint egykor talán a Jókaiét, mikor tízmillió forint volt a kezében az osztrák bankban.
Nincs pedig a levélben egy garas sem, hanem van benne egy szőke hajfürt édesanyám hajából. Abból a hajból, melyet annyiszor csókoltam össze szeretettel. Öcsém őrizte azt meg, sokszor kértem tőle, soha ide nem adta. Most küldte el nekem a drága emlék felét.
Istenem, mikor még nekünk ebből a hajból annyi volt, hogy a fésűnek is jutott mit kitépni belőle naponkint!
Megörültem a szőke hajnak s elővettem zsebemből a kis medaillont, melyen egy dombormű sarló van kívül s belül benne egy fekete hajfürt. Hogy sötétlik ott az üveg alatt, mint az éj, hogy szúr, milyen éles, mint a gyilok. Minő lágy selyem ehhez képest az én szőke hajam.
Hogy fog ez a kettő megférni egymással vis-á-vis? Van-e jogom összetenni e két hajat? Vagy hogy éppen összeillenek: az egyik a szeretet, a másik szerelem jelképe és emléke, az egyik melegít, a másik éget.
Oh, nem, nem. Ez a haj nem együvé való. Az angyal és a démon nem összeillők.
Föl kell szítani azt a tüzet a kis fekete kályhában, melyre szeszélyes táncoló alakok vannak kimetszve… valami pokoli szörnyek, nagy hajjal és hosszú lábakkal.
Lobog a tűz már. Kiveszem a fekete hajat, e makacs, erős hajszálakat, melyek ruganyosak, mint a drót, s élni és mozogni látszanak az ember kezében.
Kiveszem. Ezek az utolsó emlék tőle. A többit már mind elvetettem egytől egyig, Most már elvetem ezt is. Ne maradjon semmi, semmi.
Bedobtam a kályhába, a láng tüzes nyelvecskéi körülnyaldosták, mint valami drága csemegét. Egy darabig tiltakozólag percegtek a hajszálak, de végre is megadták magukat az enyészetnek, s olyan hamu lett belőlük éppen, mint a többi.
Milyen kedves hajszálak voltak nekem ezek egykor! Az ostoba tűz nem tudja azt, mit falt föl. Hogy ez egy regénynek a vége!…
Nagyot sóhajtottam s mereven, mozdulatlan álltam ott a tűzbe bámulva.
Bizony kár volt értük! Hogy szeretném még egyszer látni e szép fekete hajszálakat, amik egyszerre szürkék lettek… hamuszürkék.
Mégis megtartottam hát a szavamat.
Mert azt igértem annak, aki adta, hogy addig őrzöm, míg megszürkülnek.
Most már igazán szürkék.
A lobogó láng kialudt, s a szeszélyes alakok a kályhán, amint folyton odanéztem, olyan gúnyosan vicsorították rám a fogaikat, mintha mondanák:
»Ti, eleven emberek mindig változtok, de mi élettelen figurák, mi örökké egyformák vagyunk.«
