REGÉNY A VASÚTON • 1881 (31. kötet)
REGÉNY A VASÚTON •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Unalmas egy utazás az, hogy az ember éjfél után kiindul a Pillich utcai Salamon-házból, megáldja a házat, a lakókat, rengeteg sárban kihajtat iszonyú zökkenések közt a vasúti indóházba, ott megállítja a fiakkerost és a lovakat, akik idehozták, beül a vasúti kocsiba egy hortyogó ember mellé s meg nem áll egy szuszra Párizsig, már ti. a Budapesten levő Párizs korcsmáig, ahol megreggeliz és lefekszik, korán reggel egy kis nyugodalomra.
A szegedi indóház tele volt filiszter utasokkal. Hiába kerestem magamnak valami rokonszenves arcot, akivel átbeszélgessem az utat, nem találtam.
Ott lépegette végig a szurtos éttermet a derék Szende miniszter is, kialudt ábrázattal és megnagyobbodott szemekkel. Némileg vigasztaló rám nézve, hogy ő is jön, mert hiába, ezek a leszidott miniszterek valóságos kedves ismerősök gyanánt tűnnek föl. Az a jó honvédelmi fizionómia, mely különben elég mogorva, olyan biztató, nyájas volt most nekem, mint valami kedves kép, valami kedves szoba faláról. Aztán valljuk meg az igazat, kiben ne volna meg az a hiúság egy és ugyanazon a vasúton és alkalommal utazhatni egy valóságos eleven miniszterrel? Egy nagy ember fényt vet a csoportozatra is, mely mellette van. Milyen édes tudat, hogy Clio közvetlen közelben leselkedik.
A harmadik csengetésre azonban egy első osztályú kupé elzárta földi szemeim előtt az excellenciás alakot, s én találomra léptem be egy másodosztályú kupéba.
Mint már említém, egy körülbelül negyven éves ember hortyogott ott mély álomba merülve, nagy lőcsös lábait szétrakva a foteleken, mellette jobbra-balra kufferek, ládák és skatulyák töméntelen sokasága, s ezek közt az iskátulyák közt egy gyönyörű, fiatal, barna asszony.
Az az arc volt, ami nekem mindég a legjobban tetszett: fekete arcbőr, kék szemek, hosszú és hegyes vonások, sasorr és duzzadt ajkak.
Andere Städtchen, andere Mädchen. Nyomban elfelejtettem összes szegedi ideáljaimat. A Marcsák, Borcsák, Pepikék és Ilonkák alakjait elnyelte a füst, melyet a gőzgép eregetett, szürke csíkot festve vele az éjszakába.
Mindég az emberiség szerényebb fajához számítottam magamat, nem tudom, joggal-e vagy sem, de annyi bizonyos, hogy a fiatal hölgyet nem mertem megszólítani, pedig csak ketten voltunk a kupéban (mert aki alszik, az nem létezik); a harmadik idegen úr pedig ugyancsak mélyen aludt.
A magányosan utazó hölgyekről már Plinius mondja, hogy igen kellemetesek, s én magam azon rossz nevelésnél fogva, amelyben részesültem, bizonyos elővéleménnyel viseltetem irántuk, mely rendesen a kellőnél több bátorságot szokott kölcsönözni. De ezt a királynét nem mertem megszólítani. Ez még, ha igazán »olyanféle« is, többet ér egy leányneveldénél egymaga!
Míg én ezeket így jártattam eszemben, azalatt egyszerre csak megnyíltak a duzzadt ajkak, s egy csengő hang ekképpen csiklandoztatta meg füleimet:
Mi történt, hogy ilyen lassan megy a trén?
Ez már így lesz egész Szatymazig mondom. Az árvíz elrontotta a pályát, s pilótákra csinálták. Ez az ideiglenes pálya, és nem lehet rajta sebesen hajtani.
Micsoda az a Szatymaz?
Ami Párizsban Versailles vagy jobban mondva, ami a bundán a gallér. Ez a szegediek egész kirándulási helye. Kedves hely nagyon. Egy-két jó órát én is szívesen töltöttem itt nyaranként.
Hogyan, ön szegedi? Ezzel a kiejtéssel? Ne mondja?
Nem. Én majdnem szegedi vagyok, hanem mégis inkább nógrádi volnék és csak egy hajszál híja, hogy még nem vagyok pesti lakos.
Ah, az derék. Én magam is Pestre költözöm.
Vigasztaló rám nézve. Egy szép hölggyel több.
Egy csöpp a tengerben mondá mosolyogva.
A tenger, igaz, hogy nagy szóltam , de ha az ember abból iszik, nem tudja, nem-e éppen neki jut az az egy csöpp.
Biztosítom, uram, hogy…
Csak folytassa, nagysád.
Hogy ön nem olyan szomjas, amilyennek mutatja magát.
Honnan gondolja? Tudja-e, hogy az kihívás?
No, vegye annak, ha tetszik.
Ah! Nagyon jól van. Félek azonban, maga vagy nem érti, amit beszél, bocsánat, nem vigyázza jól, amit beszél, vagy pedig én vagyok a legboldogabb ember ezen a vasúton. Pedig esküvel biztosítom, hogy egy miniszter is van rajta.
A szép barna asszony lesütötte a szemeit. Aztán sóhajtott.
Nem mindig a nagyok és hatalmasok a legboldogabbak.
Mintha most is hallanám, mennyi kacérsággal vegyes búbánat volt e szavakba fektetve!
Nős ön? kérdé aztán álmodozóan, a legyezőjével hajtva el virginiám füstjét.
Nem én.
Mi annak az oka?
Az, hogy még nem akadtam soha női arcra, amely mélyebben érdekelt volna.
Sohasem is gondolt a házasságra?
Nem én, soha.
De csak szeretett valamikor?
Az édesanyámat.
Lássa, maga nekem tetszik ezekkel a hóbortos beszédeivel.
Köszönöm, Hanem, aki állít, annak bizonyítania is kell.
No, no, no… de hamar akar maga mindent. Apropos, hogy is hívják önt?
Minthogy előttem lebegett a kecskeméti precedens, egy érdemes képviselőnk és volt biztosi tanácsos nevét diktáltam be a szép idegen emlékezőtehetségének. Ezzel a revanssal magam részéről is tartozásban voltam.
Ahá, ahá… ön hát az a híres ember? Ejnye no, hisz most emlékszem már, hogy láttam is a vicclapokban. Hanem átkozottul lefogyott ön! Talán beteg volt?
Nem biz én, hanem már egy év óta valami titkos vágy emészt, melynek tárgyát csak most két órája leltem föl.
Ej, ej, uram! Gondolja meg, hogy…
Mindent meggondoltam. És csak azt sajnálom, hogy egy szegedi bicsakot nem hoztam magammal, hadd hasítanám szét ennek a részeg embernek a torkát: ne legyen még lehetősége sem annak, hogy fölébredhessen. De különben is úgy hortyog, mint egy medve. Én nem látom be, hogy miért kellene respektálni. Vegyük úgy, hogy nincs itt.
A szépasszony mosolygott és a fejét rázta… Megfenyegetett az ujjaival...
Pszt! Lassabban… Úgy tetszik, mozdult ez a csúf majom.
Csakugyan. E pillanatban megrázkódott a hórihorgas filiszter egész testében, egy irtózatosat csuklott s kinyitotta apró, kékes szemeit.
Meglátva, hogy szétterpesztett lábaival felöltőmet besározta, szelíd hangon mondá:
Bocsánat, uram, a neveletlenségért… igazán sajnálom…
Nem tesz semmit feleltem bosszúsan , feküdjön ön egész kényelemmel.
De nem addig az, uram. Én mívelt ember vagyok. Én tudom, mi az a modor. Legyen ön elnéző, kérem, ilyenkor… igenis, ilyenkor. Az ördögbe is, uram, esküvője napján a legszolidabb ember is többet iszik egy-két pohárral a szokottnál. Úgy van, uram, egyedüli mentségem ez az átkozott… vagy mit is beszélek… ez a mai esküvő. A vőlegényi állapotom az oka. Hiszen ön meg fogja azt érteni. Te is bocsáss meg, kicsikém, hogy unatkozni hagytalak. De látod, a bor, a sok étel… Vagy elszenderültél? No, csak aludj, édes szívem.
Nagy szemeket meresztettem. Most már világos volt előttem minden, s tévedésem egész nagyságában feküdt előttem. Hogy is nézhettem demimonde-nak egy menyasszonyt? De hogy is lehet ilyen egy menyasszony?
A hölgyecske olyan piros lett, mint a bíbor, s lecsukva hosszú selyem pilláit, alvást színlelt férje előtt egész Pestig.
A derék embernek szemeiből egészen kiment az álom Ceglédnél, s mint az a boldog emberek szokása, egész végig eltartott szóval.
Megházasodtam. Viszem a Rózsikát. Bizony, messziről hozom. Nagy fáradságomba is került. De most már az enyém, hála istennek, és senki másé. A pesti barátaim váltig biztattak, hogy nősüljek otthon. Én? Pestről? Soha! Oh, ott, uram, le van törülve a nőkről a zománc, az a hímpor… igenis, le van törülve. El, el a vidékre. Ott nyílnak a szerény ibolyák. Szakítsunk egyet. Szakítottam, uram, s büszke vagyok rá. Mert ő maga az erkölcs és az irántam való szerelem.
Az aluvóra néztem.
Igen, igen… ő maga a mocsoktalan erkölcs… dörmögé útitársam. – De nini, Pesten vagyunk már. Hopp. Ébredj, kis feleségem, megjöttünk, itthon vagyunk.
A mocsoktalan erkölcs férje egy gyöngéd érintésére kinyitotta szemeit, s a leírhatatlan szerelem perzselő tüzével függeszté azokat a legboldogabb emberre.
Engem észre sem vett. Midőn a kupéből kilépve, köszöntem, még biccenteni is elfelejtett szép fejével.
