AZ ÖRÖKÖS VŐLEGÉNY • 1880 (31. kötet)
AZ ÖRÖKÖS VŐLEGÉNY •
1880
(31. kötet)
1880
(31. kötet)
A budapesti lakásváltoztatás kellemetlenségét és borzalmait húsz év óta minden esztendőben megírják a tárcarovatokban százféleképpen. Azt hinné az ember, hogy ez a jövő nemzedék elrettentésére fog szolgálni. Oh, dehogy! Az egész világ hurcolkodik s fog is hurcolkodni örökké. A változtatási vágy benne rejlik az ember természetében.
Engem már gyermekkoromban meglepett az emberi természet e félszegsége.
Egyszer Budapestre mentem a bátyámmal, hogy ott töltsük mulatságból a húsvéti ünnepeket, midőn Rétságon Kovács Miklós nevű rokonunkkal találkoztunk, aki Budapestről Csoltóra sietett jól eltölteni a húsvéti ünnepeket.
Ez volt az első eszméletem arra, hogy az ember bolond, s egész élete egy nagy unatkozás s keresgélése a szórakozásoknak, de sohasem találja meg véleménye szerint az igazit.
Tizenöt esztendeje kóvályog bennem ez a gondolat, most merem csak kimondani itt a »hét történetében«. Igenis, a »hét történetét« szoktam megírni e rovatban ezért kezdtem a hurcolkodásokon, amik Szegeden is uralják a novemberi első négy-öt napot; nem járnak ugyan annyi kényelmetlenséggel és annyi költséggel, mint a fővárosban, de azért mégsem nevezhetők mulatságosaknak.
Mozgásba hozatik itt minden talyiga és minden hordár. Az utcákon vánkosokkal, dunyhákkal, családi képekkel, kávéőrlő masina, sifon, kredenc és ágytapétákkal megrakott szekerek döcögnek, s a kapuk alatt igazi keresztezése vagyon két vagy több familia cókmókjának.
Házmester nincs, csak ritka helyen, ki szúró pillantásokkal méregetné a beköltözött család holmiját, abból kívánva következtetni a jövendőbeli lakók egyéni jellemére, vagyoni helyzetére és minden gondolható viszonyaira, de öregasszonyok mindenütt vannak, akik kötényük alá dugott, vagy csípőjükre tett kezekkel megjelennek az ambituson, hogy az »új eseménnyel« tisztába jöjjenek.
Hja! ma ez úgy van! E »nagy kritikán« keresztül kell esni. Hozzászokik az ember mindenhez, az ember, aki mindég az újat keresi. Őrajta nem is történt semmi, mi bosszanthatná. Hanem a kiscica, amit a nagyobbik lányka az ölébe hozott át a régi szállásról, meg a kis »cukri« kutya, amit madzagra kötve terelt ide a Pista gyerek, azoknak bezzeg rosszul esik a lakásváltoztatás.
Szomorúan ődöngnek az udvaron, a törzsökös házbeli kutyák és macskák idegenszerű pillantásokkal méregetik őket, sőt a kis cukrira még a fogát is rávicsorította a garádics ajtó melletti lakosztály tulajdonosának nagy szelindeke.
A gyerekek is idegenek eleinte, ki-kimennek az udvarra, szétnéznek, megbámulják a közös tyúkketrecet, ha egy-egy patkány sétál át az udvaron, örömre gyulladnak a csinos állatka láttán, de bár igen sok érdekeset találnak az új otthonban és környékén, a pajtásságot nélkülözniök kell. No, de nem tart soká. A gyereknép könnyen ösmerkedik. Egy-két hét múlva már egyszerre boldogok lesznek, s a lakásváltoztatás kellemetlenségeiből az utolsó órák is elenyésznek.
*
De tán messze is tértem a fölvett címtől az »örökös vőlegénytől«, akit leírni akarok, akit mindnyájan ismerünk s mindnyájan úgy ösmerünk, hogy örökké jegyben jár.
Ez pedig senki más, mint Zsiga. Igenis a Zsiga sógor, aki huszonkét esztendő óta mindennap úgy kel és úgy fekszik le, hogy »no, két hét múlva megtartom a lakodalmat«.
A legelső menyasszonyai már körülbelől nagymamák azóta, mert rettenetes sok menyasszonya volt már Zsigának, kiket vagy ő hagyott el, vagy pedig ők hagyták el őt a halasztgatások miatt.
Voltak már szőke menyasszonyai, barna menyasszonyai, szépek, jók, gazdagok, de a vége mindig az lett, hogy két héttel az esküvő előtt »összement« a parti.
Mi volt az oka, élő ember azt ki nem tudhatta, asszonyi agyvelő ki nem találhatta, s ő maga Zsiga soha el nem árulta.
Pedig nem titkolódzó ember. Ami a szívében, az a nyelvén, hanem csak akkor ilyen őszinte, ha becsíp.
De mivelhogy minden este becsíp, tehát minden este őszinte.
Valóban az. Az első pohár bor után minden áldott este annak az elbeszélésébe fog, hogy miért nem tud ő megházasodni huszonkét év óta s miért kellett halasztania mához két hétre az esküvőjét. Miért kopott már ez az arany karika is, mely annyi kézen megfordult már!
S amint ennek az elbeszéléséhez fogna, szokott bőbeszédűsége viszi mint a fékvesztett paripa tüskön, bokron keresztül.
Miért nem házasodtam meg, barátim. Annak nagyon egyszerű oka van. Az ember azt mondja Madách gyenge. Én meg azt mondom, hogy az ember egy nagyon pedáns teremtés. Madáchnak is igaza volt, nekem is igazam van.
Eközben megint fölhajt egy pohár bort.
Mert az igazság relatív fogalom, fiúk. Kant azt mondja az asszonyoknak: »Legyetek olyanok, mint a csiga.« Az asszonyok ezt úgy értik, hogy mindenüket magukon hordják mint a csiga, Kant meg alkalmasint úgy értette, hogy mindig a hajlékukban legyenek mint a csiga.
Megint egy pohár következik.
Hja, a derék csigák! Olvastátok a regényüket Jókaitól? Valóságos Jules Verne-utánzás. Valóban alig lehet fölfogni, hogy miért akar az ágyú pisztoly lenni…
Még egy-két korty, és Zsiga úr mindig tovább, tovább megy az eszmetársítás görbe útján a kitűzött céltól, s ahelyett hogy elmondaná, miért múlt el annyi házasság, összebeszél prücsköt-bogarat, míg végre feje fáradtan hanyatlik alá a vendéglő asztalára, s egy nagy fölharsanó hortyanás mutatja, hogy elaludt, s még álmában is motyogja: »Mához egy hétre«.
.......
Végre huszonkét év múlva e héten sikerült kitudni, miért nem házasodott meg Zsiga, s miért csalt meg annyi lányt és özvegyasszonyt.
Öreg takarítónője beszélte el.
Hát az egész titok abban van, hogy Zsiga huszonkét év óta mindig szállást keres Szegeden, ahova két hét múlva a menyecskét elhelyezi, talált is már sok szállást, de egyik sem volt még eddig ínyére: ahol a szobák megfeleltek ízlésének, ott az ablakok voltak rosszak, vagy a kályhák füstöltek, vagy az udvar nagyon lármás, vagy az utca nagyon piszkos.
Egyszóval mindennap egy nappal odább halasztja az esküvőt (mert menyasszonya mindig van), miután megírta, két hét szükséges a szállás rendbeszedésére. Minden reggel azzal kél, hogy no ma bizonyosan találni fog alkalmas szállást. Mikor a hivatalba megy reggelenkint, gépiesen megáll minden kapu előtt s fölnéz, nincs-e rajta cédula.
Ha nincs, egykedvűen ballag a másik kapuhoz, ha van, megnézi a helyiséget s morogva jön le, hogy: »nem jó, nem egészen jó«.
Így lett agglegény, s az is lesz már a koporsóig. Ahol végre talál egy szállást ami ellen majd nem lesz kifogása.
Különben az ördög nem alszik, nincs többé lehetetlenség ezen a világon sem. Ha az új házak fölépülnek… Ki tudja… hátha?
