EGY KIS TÉVEDÉS • 1881 (31. kötet)
EGY KIS TÉVEDÉS •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Alkalmi karcolat
Egy kedves dalocskát dúdolva fogtam korán reggel az öltözködéshez. Bajuszomat elégedett mosollyal keféltem s be kellett vallanom, hogy a tükörben oly szeretetreméltó fiút látok, kihez hasonló legfölebb én lehetek a valóságban. Vagy megfordítva? Igazán, nem tudtam volna megmondani.
Az egész világ rózsaszínű felhővé gomolyodott össze előttem, s én nem voltam képes megkülönböztetni, vajon az a felhő rózsalevelekből vagy égő, szerelmes szívekből alakult-e?
Istenem, ki is vehetné rossz néven egy vőlegénytől, hogy esküvője napján meg van zavarva a feje!
És én vőlegény voltam, mégpedig a közvélemény vőlegénye…
Délceg fiú voltam; szemeimből tüzes jókedv sziporkázott; fürteim csábítóan göndörödtek homlokomra; tudtam sokat beszélni semmiről; kitűnően lovagoltam; kardra, pisztolyra verekedni, fölségesen lejtettem a keringőt, raktam a csárdást; csoda-e hát, hogy az a bájos, hiú asszony, a közvélemény, belémszeretett s eljegyzett magának?
Én legalább cseppet se csodálkoztam, midőn Karancsi Péter, Fütykös Lázár, Epöli Gábor, meg Rigó Dani nagy becsülettudással bekopogtak hozzám s megkérték a kezemet a csentei választókerület számára. Természetesen kosarat adtam nekik habozás nélkül. Csakhogy abba a kosárba száz összegöngyölt zászló s tízszer annyi kortestoll volt csomagolva.
Személyesen ugyan nem mentem a menyasszonyomat meglátogatni; mert egyszer a torkom fájt (nem beszélhettem volna), máskor pedig az orromon támadt kelés (nem hódíthattam volna): de azért a dolgok teljes rendben folytak. Fütykös Lázárnak 62 esztendős ember létére olyan atyafisága volt a megyében, Rigó Dani szép szóval, Karancsi Péter ököllel és Epöli Gábor jó borral annyira győzték, hogy az ellentábor vereségét már hetekkel a választás előtt bizonyosnak lehetett mondani.
Az ellenfél a régi képviselőt léptette föl, aki mellett a főispán, az összes megyei tisztviselőség és a kerület úri osztálya küzdött, s akiről azt állították, hogy harminc éves közpályán sok jó szolgálatot tett már a hazának; de az én hetyke bajszomnak az ő deres szakállát, viruló képemnek az ő ráncos arcát, könnyű járásomnak az ő tipegését nem volt nehéz legyőzni.
A főispán fogait csikorgatta, a főjegyzőtől le a napidíjas másolóig valamennyi hivatalnok reszketett haragjától… mind nem használt semmit! Latba vetették tekintélyüket; a kormány minden hatalmát fölhasználták; azután, mikor a jelöltjük magasztalásába belefáradtak, rágalmaztak engem is. Elmondták, hogy mindig a balerinák szoknyáját taposom, hogy összes tudományomat a fodrászom fecsegéseiből merítem, mind hiába való volt! az én négy kortesem győzte az ő köveiket kenyérrel és borral.
Az ellenfél kivénhedt patrióta, mint mondják; országos hírű kapacitás volt… de az én eszközeim mégis jobban tudták a népet kapacitálni.
Hej! szép dolog is az a népszerűség!…
Ezzel az önérzetes sóhajtással feküdtem le a nagy nap előestéjén, s ennek a sóhajtásnak édes legyintésére pirult oly kerekké arcom a nagy nap hajnalán…
*
A piperézés sok időt rabolt el (gondoskodnom kellett a kedvező hatásról!), a vasúti állomáshoz tehát úgy érkeztem, hogy nagy hirtelen még fölkapaszkodhattam egy kupéba.
A szívem zakatolt, a fejem zúgott… olvasni kezdtem. De szemeim előtt boszorkánytáncra keltek az apró betűk. A fák csupa zászlóknak tűntek föl, melyeken az én nevem ragyogott. A kövek csillámain az én dicsőségemet láttam. A gép dübörgése mintha népek ezreit lelkesítő riadás lett volna… úgy elkápráztatott. Éreztem a diadal mámorát; éreztem a szép asszonyok kézszorítását; láttam, hogy kendőiket lobogtatják, csókjaikat szórják felém… szédültem, s lázban égő ajkam érthetetlen varázsigéket suttogott.
Ha még egy pillanatig tart ez a lázas álom, nem tudom, mi történt volna… de a vonat füttyentett, én fölriadtam… megérkeztünk Úrfalvára.
Kidugtam a fejemet; megvallom, kíváncsiságból, hogy a díszes bandériumot láthassam, mely rám várakozik… de nem láttam senkit.
A vonat megállt; két utas szállt ki; én ruganyos léptekkel ugrottam a kavicsos földre.
E pillanatban tíz megyei rendőr fogott körül, s az egyik elém állva, kezével a vállamra ütött.
Uram, ön a törvény nevében foglyom.
Én? az ön foglya? De hát megbolondult ön?
Kérem, ha gorombáskodni akar, én megtiltom. Emberek, vasalják meg!
De, uram, az égre, tévedés lesz! Én nem tűrhetem…
Nem lehet tévedés. Szőke haj, gondosan felsütve; bamba, savós szemek; a homlokon két sebforradás; vékony, szőke bajusz; hajlott orr; ritka, vöröses angol szakáll; szűk mellkas; feltűnően hosszú körmök… a leírás tökéletes.
Ostobaság! Ez minden harmadik emberre ráillik.
Semmi ellenmondás! Előre!
De, kérem, én Nagy Kázmér vagyok!
Igen Nagy Kázmér, a tengersári pénzhamisítók feje…
De, kérem, én kisgézengúzfalvi Nagy Kázmér vagyok!
Nem zárja ki, hogy nagy gézengúz ne legyen!
A csentei kerület képviselőjelöltje vagyok!
Hohó! Ez meg már éppen nem valószínű.
Be tudom bizonyítani. Kérdezzék meg a legelső parasztot, akit látnak, hogy ki éljen? Nagy Kázmér fogja mondani. Térjenek be Fütyökházán nemzetes Fütykös Lázár úrhoz; kerüljenek Kakukkfára, ott van Rigó Dani, ők jól ismernek.
Hiába rimánkodtam, fenyegetőztem, sírtam, tomboltam haragomban; a rendőrök megkötöztek és elhurcoltak. Rázós úton, parasztszekéren, vágtatva vittek a megye székhelyére. Napfényes reggel volt; de én millió csillagot láttam reszketni az égen és bosszút esküdtem a megye, az ország, az egész világ ellen!
*
A megyeházon szikár, zord képű porkoláb jött elém, s annak intésére a rendőrök egy alacsony, homályos rabszobába löktek.
Az ajtó bezáródott mögöttem, én ordítva rohantam neki, döngetni, rugdosni kezdtem… hasztalan volt. De a nagy zajra börtönöm másik felén egy ajtócska pattant föl, s ott állt a küszöbön… az én négy kortesem! Ott álltak Karancsi, Fütykös, Epöli, Rigó… az én népszerűségem oszlopai… láncra verve.
Kezem lehanyatlott… agyamban iszonyú világosság támadt; de nem bírtam egy szótagot kiejteni.
Árulás! gonoszság! alávaló csalás! gyalázat! kiálták torkuk szakadtából, midőn megpillantottak.
De az én testem és az én lelkem megtagadta a szolgálatot: kimerülten roskadtam össze…
Mire magamhoz tértem, Fütykös Lázár felém fordulva a vasajtóra mutatott és szólt:
Hallod e zúgó zajt odakinn? Ez a fönséges nép tiltakozása a zsarnok erőszak ellen! Ez a mi elégtételünk!
Soha még ilyen öt farkas nem került össze egy veremben. Üvöltöttünk; bosszúterveket koholtunk; gondolatban egy óriási kardot köszörültünk, mellyel az ellenünk elkövetett méltatlanság sárkányfejét levágjuk.
Rigó Dani rekedésig azt harsogta, hogy:
Van még igazság a földön! Majd megmutatja a mi hű népünk!…
Így aludtak el rideg szalmaágyon. Ilyen volt az én nászéjszakám, mikor a népszerűség ölelésére vágytam.
Másnap reggel megnyílt a börtönajtó, s azon a sima képű kir. ügyész lépett be hozzánk.
Uraim, bocsánatot a rendőrök ügyetlenségeért, kik a tengersári pénzhamisítók gyanánt önöket fogták el. Egy kis tévedés volt. Igazán sajnálom…
Izgalomtól reszketve álltam az ügyész elé, két öklömet fölemeltem… de Fütykös Lázár méltóságteljes nyugalommal tolt félre s azt kérdezte az ügyésztől:
Mi történt a képviselőválasztáson?
Az ügyész mosolyogva felelt:
Szavazást senki nem kívánt. Kikiáltották egyhangúlag Bogárdi Jánost.
