A GYERMEKSZOBÁBAN • 1879 (30. kötet)
A GYERMEKSZOBÁBAN •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Tegyél még egy hasábot a kályhába, Borcsa, aztán gyújtsátok meg a lámpát. Hadd lássam a gyereket.
Szép fehér idő van odakünn. Hogy izzadnak az ablakok! A kicsinyek összebújnak a kályha mellett: a rostélyon kiömlő lángfény beönti arcukat, úgy néznek ki, mint valami rézbőrű indiánusgyerekek.
A külső ablaktáblára szemlátomást rajzolódnak a jégvirágok. Az öreg piktor, a természet, sohasem fogy ki új meg új alakzatokból. Mire valók? Közeledő divat előőrsei. Jégvirágok, jégszívek fölé.
Igazi meleg még csak itt van a gyerekek közt. S e szívek is amint jönnek-mennek az évek, ki fognak hűlni, mint a föld. Minden hideg lesz, minden fagyos lesz, s még a halál is lejárja magát, mert majd egyszer ahova megy, mindenütt csak kihűlt testeket fog találni.
Itt még szeretnek, hisznek. Szeretni, hinni egy. Itt még nagy este a Szilveszter-este, az utolsó nap az esztendőből. Itt még nem gondolkoztak arról, hogy ember mérte meg az időt, s ahova a cirkalom hegye véletlenül ért, odajutott az utolsó óra az évből. Itt még nem tudják, hogy az idő megmérhetetlen, örök, nem változik ez a kalandárium kedveért, s itt felejti Montedegói Albertet is, amint küllőim kimért szabatossággal fordul.
Felhők fölött, hol a nagy égitestek, plánéták, hallgatagon virrasztanak, vagy őrülten futkosnak a mérhetetlen űrben, úttalan utakon, ott semmit sem tudnak arról, hogy az emberek idelenn keresztelőt tartanak az Időnek s külön néven jegyzik föl évkönyveikbe.
Parányok, akik az óriást apró részekre akarják szétszabni. Csak hadd higgyék, hogy tudják.
Kong odakünn az öreg harang. Vecsernye lesz, a tiszelendő úr föl fogja olvasni hányan születtek, hányan haltak meg az idén. Rögök a föld sarából, amik ismét sárrá válnak. Meddő foglalkozás, összeszámítani: a sár lett-e több, vagy a rög.
Nem, nem mozdulok ki a gyermekszobából. Olyan jó itt, olyan üde itt a levegő. Igazítsd meg, Borcsa, a nagy órát a harangszóhoz, hadd tudjuk pontosan a percet, amint az újév ideteszi a lábát.
Ülj ide, Miklóskám, a térdemre, te meg, Pannácska, ülj föl a pamlagra, de meg ne mozdulj, ne rendetlenkedj, mert már ilyenkor újév táján, mikor már nincs messze a haragos Mikulás látogatása, nagyon vigyázza az olyan kislánykák magaviseletét, s úgy fölkap, úgy elvisz valami kenderáztatóba, hogy még talán Keméndy néni sem talál rád, de sohasem.
Most pedig hallgassatok, beszélek nektek valamit az újesztendőről, mert ma van a Szilveszter estéje.
Mondd meg, bácsi, kicsoda az a Szilveszter? Az is valami bácsi?
Hát az olyan bácsi, aki nagy patkós csizmában jár, évről évre megjön, s mindent elvesz, mindent elvisz.
Ez vitte el az édesmamánkat is? Oh, a csúf bácsi! Mért nem csukja be Borcsa az ajtókat.
Nem ez az esztendő vitte el a mamácskát, Pannácska; hanem ennek az apja. Az vitte el , virágos sírba tette
Hej, ha én azzal valaha találkoznám mondja a kis Miklós öklét összeszorítva.
Az esztendőkkel sohasem lehet többé találkozni.
A bácsi sem tudja, hova bújnak el?
De bizony tudom. Az óperenciákon túl van egy nagy fekete óriás, az egy rettenetes nagy pipából szí, abba a pipába belevágnak mindent, s ott füstté válik minden. Ennek az óriásnak Idő a neve.
De hát az új esztendők miből támadnak?
Hát abból a füstből lesznek új évek, új dolgok olyan alakban, annyi változásban, amint azt a csibukozó óriás fantáziája magával hozza.
idő! De nagy úr lehet az, bácsi! De fényes lehet a ruhája! Be szeretném megösmerni.
Az a legnehezebb tudomány! Mert minduntalan változtatja a ruháját, s arca is változik: majd tündöklő piros, majd halvány sápadt, ma véres, holnap viruló, egyszer ráncos, máskor sima. Hanem ha majd megnősz, kis öcsém, a szívverését vigyázd meg az Időnek: arról rá fogsz ösmerni, bármilyen álarc takarja.
De ha az idő olyan kegyetlen, mondja meg azt Kákay Aranyos bácsi, hogy van hát mégis szíve?
Az idő nem kegyetlen, csak igazságos. Mielőtt megsemmisítené az embereket, az éveket s mindazt, ami van, előbb kiszolgáltatja az emberiség ítéletének, s amit az ítél, azon nem ront. A hibákat helyrehozza; ront, tör, de a romokból újra épít. Hallgassatok meg, majd elmondom nektek körülményesen, hogyan van az. Van nekem egy kis tükröm, az nekem megmutat mindent, meg egy kis kürtöm, ha én azt a fülemhez teszem, meghallok mindent, még a madarak beszédjét is.
Kitől kaptad? Talán a Jézuska hozta?
Nem biz az, hanem egy szép nénitől örököltem, akit Fantáziának neveznek. Hanem hát legyetek türelemmel egy kicsit. Bemegyek a másik szobába, benézek a tükrömbe, s fülemhez igazítom a kürtöt. Addig Borcsa megcsinálhatja a teát.
Csörögnek a csészék és kanták, meggyúl a szeszlél és köpcesedő kékes láng nyújtogatja éles nyelvecskéit mindig följebb. Majd mint tavaszi szél zümmögni, morogni kezd, míg bent a kályhában tüzes kis csillagok kezdenek sziporkázni.
Hát ugyan látott-e, hallott-e valamit a bácsi?
Mindent meghallottam, mindent láttam s éppen a legszerencsésebb pillanatban rátok nézve.
Ugyan? Igazán?
No, de most csend. A fekete óriás éppen az imént ott ült egy felhő tetején, amit maga pipázott maga alá (vagy hogy még most is ott ül) s audienciát adott.
Egy öreg ember közeledett hozzá sántítva, erőtlenül, három aranyládát cipelt a hóna alatt. Ruhája kopott fehér volt, arca ráncos, bajusza jégcsap, szakálla csupa zúzmara. Reszketve járult az óriás elé s lábainál összerogyott.
Megjöttem, uram nyögte halkan. Elvégeztem pályafutásomat, itt vagyok, hogy megsemmisüljek.
Ki vagy? Alig lihegsz!
Én az 1879-iki év vagyok, uram!
Ah, te vagy az! Akkor még négy órád van hátra. Számolj be.
Az öregember ekkor az óriás elé helyezte a három aranyládát és kinyitván azokat így szólt: Itt a tavaszi ruha, emebben a nyári hímes selyemöltönyöm, a harmadikban őszi mentém.
Az óriás átvette a ládákat s intett neki, hogy vetkőzzék le.
Egy pillanat alatt meztelenül állott ott az öregember, míg lélegzete és szívverése egyre halkabb lett.
Most pedig add be jelentésedet monda mennydörgő hangon az óriás, úgyhogy reszketni, hajladozni kezdtek a felhők, mint erdők zúgásában a pókhálók a gallyakon.
Az öreg elszámolta tetteit híven, igazán. Értelmesen kiáltotta el egyenkint, olyan sorban, amint történtek.
Egyszerre azonban halkabb lett hangja, s félénken suttogá:
Elöntettem Szegedet. Hirtelen fölvettem tavaszi ruhámat, s megdagasztottam a folyamokat.
Az óriás szemei haragban égtek, s vadul kiáltá:
Légy átkozott! Be fognak jegyezni a fekete könyvbe. S elirtózik századokon át, aki csak nevedet fogja említeni.
Bocsáss meg, uram! A népeknek példa kellett. S Szegedet lesújtva fölemeltem. Tavasszal belopóztam legszebb kertedbe, s a legszebb virágok magvát vittem magammal, s elültettem az emberi szívekbe: a részvétet Szeged iránt. E részvét gyümölcseit utódaim meg fogják érni csakhamar, s büszkélkedni fognak véle előtted.
Tévedsz kiálta az óriás , amit egyitek elront, százan sem bírják helyreállítani. Mert sebesen suhantok el az emberiség fölött, s az nem elég leleményes, hogy ruhátokba kapaszkodva, kikutassa zsebeiteket, s elvegye maga számára mindazt, amit én odarejtettem.
Hát egyebet, hát rólunk nem beszélt az óriás bácsi?
De bizony megkérdezte, hogy a kis Pannika, meg a Miklóska mit csinál. Az öregember azt felelte, hogy jók vagytok, s hogy megérdemlitek a kíméletet a jövő Év-től is.
Hát a mamácskát nem említette?
Az később történt. Egy szép fiatalember lépett elő. Az 1880-ik év. Magára vette az öreg ruháit. Öltözködés közben meghagyta neki az óriás, hogy a mamának egy külön kis ablakocskát kell fúrni az égben egy csillagon keresztül, ahonnan mindig rátok nézzen.
Ah! Oh! Mi egyebet még?
Meg, hogy egy ajtót is csináljanak neki, ahonnan minden éjjel lejöhessen hozzátok, amikor alszotok No, már erre a szóra aztán úgy megörültem, hogy kiesett kezemből a kis tükör, meg a kis kürt, s se nem láttam, sem nem hallottam semmit többé.
A kályhában már csak elhalóban pislog a parázs, mint egy-egy megvillanó kígyószem, amint a léghuzam lefújja róla helyenkint a pernyet. A kis Miklóska lemászik térdemről s odabúvik a húga mögé. S míg én bodor füstök között elmerengve lesem az érdekes éjfélt, azalatt a kicsi szőke fejekben nagy összeesküvés fogamzik az égi hatalmak ellen; súgnak-búgnak együtt.
Ma jön el hát először a mamácska. A Pannika elalszik, hogy eljöjjön, de Miklóska lopva virrasztani fog és tettetni az alvást. Ha aztán jön, s az ágy szélére ül, hirtelen kisuhan az ágyból s becsukja az ajtót belülről és sohase ereszti vissza többé.
