AZ ELSŐ DINNYÉK • 1881 (31. kötet)
AZ ELSŐ DINNYÉK •
1881
(31. kötet)
1881
(31. kötet)
Szezon-csevegés
A holt idény egyedüli felfrissítője. Ma jelent meg először nehány előkelő étterem kirakatában.
Szép sárga bordácskái, amint a nap fénye keresztülfutkos a ripacsos és mégis igéző barázdákon, úgy néznek ki, mint valami rozsdaette ősi páncél kidudorodásai.
A spékelt kappanok tiszteletre méltó holtteste egészen háttérbe szorult, pedig e szegény kappanoknak egyéb dicsőségük sincs, mint az eltakarítási pompa, a fényes kosztüm, amelyben örök megsemmisülésük előtt megjelennek, közszemlére tétetvén ki előbb ünnepélyes díszben a közönségnek, miként a fejedelmek és költők… azután eltűnnek a sír éjjelébe.
A borospalackok sem okoznak feltűnést, arisztokratikus vignettejük dacára. Minden, de minden háttérbe szorul a természet gyermekének megjelenése előtt.
Az első dinnye! A nyár ajándékai közül a legkellemesebbik.
Megjelenése nem kihívó; nem feltűnő, mint tavaszkor a gránátszín piros cseresznyéi, mely messziről szeme közé mosolyog a járókelőknek; nem kacér, mint a tengerié lesz, mely zöld patyolat pongyolájából bájosan kikandikálni hagyja fehér, tejtől duzzadó testét, s halavány selyemhaja ingerlőn, mert kuszáltan tapad igéző idomaihoz…
Nem! a dinnye nem kacérkodik, ő csak a gyomrokat ingerli. Ami legszebb benne, aranyos színét kérges haj fedi el, vizes zamatja a belsejébe van bezárva, míg a cseresznye és a tengeri (van még több ilyen gyümölcs is, de nem merem mindnyáját megsérteni) valóságos svindler gyümölcsök, csalékony a felületük: a belsejük mag és csutka.
A dinnye egyszerűen, igénytelenül jelenik meg s mégis nagy hatást gyakorol.
Az idő hozza mondják önök, természettudósok , de nekünk, gourmandoknak, mégis úgy látszik, hogy ő nem az idő és a természet eszköze, hanem ezek állanak az ő szolgálatában.
Előkészítik a megjelenését, s ez bizonyos színpadi taktika. A gyomrot úgy alakítja át a forróság, a por, hogy az szenvedni kezd, sivár kietlen mező lesz előtte még a Marschal étlapja is. Nagy hiány érzete tölti be az ember egész valóját, s ezen tervszerűen előidézett alkalommal jelenik meg a piacon a dinnye.
Természetes, hogy nagy hatást szül, ragyogó arccal nézzük. A nyár beváltotta programja leglényegesebb részét.
Ez idén a megjelenés nem volt eléggé impozáns, mert mint mondják rosszul választotta az időt, a tömérdek tökkel úgyszólván egyszerre termett… de én nem tartom helyesnek célzásokat tenni a képviselőválasztásokra... a dinnye valóban megérdemli, hogy össze ne keverjük a követekkel… bár tagadhatatlanul van némi rokonság köztük…
Az első dinnyék sem nőnek magoktól… ezeket is többnyire a melegágy növeszti… forszírozva termettek, éppen mint többnyire a képviselők.
És mégis ezeké a dinnyéké a világ, amiket a kertész növeszt. Ezeké a dicsőségből a tejfel, ezek az arisztokraták… a »canaille« csak gyönyörködik bennök, de nem érintkezhetik, irigyelheti boldog birtokosaikat, epedhet utánok, de el nem éri, s durva tenyere be nem piszkolja arany színbe játszó kérgüket.
A paloták ebédlőtermei nyílnak meg előttük. Hol a falakról művészi képmásuk mutatja buja idomaikat, előkelő szép asszonyok pici piros ajka szívja föl édes testüket. Dinnyének lenni többet ér a világ valamennyi hivatalánál!
Hanem azután azok a dinnyék, miket a természet nevel föl, pazar pompájú napsugarakkal, tündérharmattal és dajkáló szellővel, azok ott künn a piacon hemperegnek, a kofák asztala alatt a ponyvákon, s vásott parasztgyerekek hajigálóznak velök: mert ezek már közönségesek.
Olyanok, mint a szerető a hetedik kézben.
Én már kóstoltam, jóllaktam vele, egy ajkbiggyesztés megilleti hát, aki meg csak most eszik belőle… már ti. a dinnyéből.
Szegény dinnye!
Van egy bizonyos logika a világrendszerben. Habár tagadhatatlan, léteznek megfoghatatlan dolgok, nem azt a problemát akarom említeni, hogy miért lesz az embernek veres az orra nemcsak a veres, de a fehér bortól is, az a csodálatos dolog: amiért a dinnyétől, dacára hogy csillapító szer, az emberek ingerlékenyekké válnak.
Szulejmán szultán híres francia szakácsának memoárjai szerint: valahányszor a padisah dinnyét fogyasztott, mindég olyan ingerült volt, hogy egy-egy török fejet leüttetett. S mikor meghalt, mint nagy humanista (mert minden szakács az), azt hagyta hátra, hogy az igazhívők egyetlen dinnyefészket se ültessenek el.
A mondat titkos értelmét csak a memoárok felfedezése után találták ki az ulemák, kik a koránból sehogy sem bírták eddig kiokoskodni. A nagy titok fel lett fedve, de azért a dinnyeevés kultuszát a legkevésbé sem csökkenté. Erősebb az írott betűnél, még a trónoknál is.
Fájdalom, ma már az emberek nem gondolkoznak csak esznek. Az evés mestersége bizonyos gépies dologgá süllyedt. Valaha még az is művészet volt.
Az irodalomban az utolsó gourmand a megboldogult Kecskeméthy Aurél volt. Az utolsó érző szív, mely hálás tudott lenni a természet és a szakácsok iránt.
Meggyőződése volt, hogy egy nő több bájt és gráciát fejthet ki egy dinnyének elegáns fölvagdalása és elfogyasztása közben, mint amennyi elég, hogy minden férfi fejét elbódítsa. Egy dinnyét evő nő ellenállhatlan… a superlativus a kellemben.
De ebbeli igényeit nehéz volt kielégíteni.
Egyszer a »Nemzeti Szállodá«-ban ebédelt egy barátjával. Nem sokára odaérkezett s egy másik, szomszéd asztalhoz ült Tóth Kálmán.
Kecskeméthy nemcsak enni szeretett, neki, mint minden igazi ínyencnek, gyönyör volt másokat enni látni is.
Tóth Kálmán megette levesét, s azután »vegyes fölszelt«-et rendelt.
Csinosan volt szervirozva. Három szelet, az egyik sonka, téglaszín vörös, fehér zsírszalaggal beszegve; a másik szelet bágyadt piros volt, ripacsos kissé és finom erekkel átfuttatva, fiatal korában a borjúelokvencia eszköze; a harmadik szürke, igénytelen húsdarab, marhaszelet… Királyi szemnek ékes pihenőhely együtt mind a három…
Kecskeméthy aggodalmas arccal tekintett oda, s sötét fellegek tornyosultak homlokán…
Félek mondá elkomorodva , hogy az az ember rosszul fogja megenni azt a húst.
Hát hogy kellene?
Először a sonkát, a zsírosat, azután a nyelvet, mely mintegy rendszeres átmenetet képez a száraz, itatóspapirosszerű, hideg, szürke húshoz… Oh, barátom, mily tökéletes rendszer!…
Egyszerre izgatottan kezdett helyén fészkelődni. Tóth Kálmán a szürke húst ette meg először.
Hallatlan! sziszegé. Skandalum!
Egyre izgatottabb lett, s dühösen csengetett a kellnernek, amint a jeles költő utoljára hagyta a sonkát.
Megyek… Nem nézhetem tovább!…
De a pincér nem jött. Tóth Kálmán eljutott egész a dinnyéig.
Félek hörögte fájdalmasan , hogy sóval fogja enni… A dinnyét, az isteni dinnyét, amelynek a paprika a hímpora…
Csakugyan a sótartó után nyúlt.
De már ezt nem tűrhette tovább. Felugrott.
Majd máskor fizetek! kiáltá a kellnernek s kisietett, hogy e rettenetes dolognak tanúja ne legyen.
Mert Kecskeméthyben volt bizonyos arisztokrata vonás: a borzalmas jelenetektől irtózott.
Halála előtt ugyanis azt sajnálta legjobban, hogy nem volt étvágya. Ő úgy élt és halt meg, mint utolsó védője és terjesztője a művészi evésnek.
Az ilyen embereknek halálos vétek meghalni…
»Mért nincsenek jó szakácsok?« panaszkodnak némelyek.
Egyszerű az ok. Mert nincsenek, akik őket megbecsüljék. Ahol nagy írók vannak, ott nagy kritikusok is támadnak. Ahol az egyik nincs, ott a másik is hanyatlik.
Ezért nem főznek már mai napság jól sehol.
Csak a természet hozza meg szolgailag évről évre az ő ajándékait…
De az is elhagyhatná! Mert nincsen, aki azokat kellemmel megegye.
