EGY JELENET A VÉSZ NAPJAIBÓL • 1880 (31. kötet)
EGY JELENET A VÉSZ NAPJAIBÓL •
1880
(31. kötet)
1880
(31. kötet)
Mindenki emlékezni fog még arra az időre, midőn mentés idejében a kormánybiztosság ott székelt a Tisza-parton, a gőzhajózási társulat irodájában. A káosz első napjai voltak ezek. A kormánykörök az öreg Lukács ijedt jelentései folytán azt hitték, lázongás tör ki a sok nyomorra jutott ember között, kikről föl lehet tenni, hogy miután mindenüket elvesztették, el fogják veszteni a türelmet is, az eszüket is. Az alsóvárosi követet, az ősz Kállay Ödönt küldé le ily viszonyok mellett kormánybiztosnak Tisza Kálmán. Abban mégis lesz valamennyire bizalma a népnek.
És az jó intézkedés is volt. Az öreg hagyta magát kapacitáltatni azzal, hogy hiszen az ő kerülete ez, és úgysem kap a kormánybiztosságáért semmi fizetést. Lejött és szeretetreméltó modora, jó arca, egyéni tekintélye bizalmat öntött a népbe, s hihetőleg sok kellemetlenségnek, félreértésnek vette elejét.
Vele jött egy csomó képviselő is, Rohonczy Gida, Beöthy Aldzsi, Krajcsik, Horváth Gyula s több mások.
Volt elég dolguk ez uraknak és elég mulatságuk. A jó Kállay Ödönnek csak dolga volt. Reggeltől estig ott ült az emberekkel tömött irodában, s csinálta köztük a rendet. S a rendcsinálás fogalmával már együtt jár az, hogy mérgelődött, vesződött, veszekedett, sőt káromkodott is.
Egy ily rossz percében, mert szabadszájú ember volt az öregúr, s nyers, ha megharagudott, kiutasított az irodából egy feleselgető közöshadseregbeli hadnagyot.
Bezzeg lőn nagy izgatottság a csillagos gallérok között. A dolognak gyorsan híre ment, s a tábornok, ki a szabad Tiszán a hajón tartózkodék, nagyon fölindult e sértésen, s tanácskozásra gyűjté össze a hajóra a tisztikart. Mindenekelőtt is kiadván a rendeletet, hogy a katonaság minden segítséget megtagad egyelőre, s a kormánybiztos parancsainak nem engedelmeskedik addig, míg ezen ügy nem lesz elintézve.
A képviselők váltig könyörögtek az öregúrnak, hogy tegye jóvá valahogy a tisztikaron elkövetett sértést, engesztelje ki őket valami úton-módon, nem a »férfiúi virtus« napjai ezek, hanem a könyörületé. Most csak a szegény szegediekről lehet szó, akiknek vissza kell szerezni a katonai támogatást.
Az agg puritán makacs maradt. Amit tett, az meg van téve, amit mondott, az meg van mondva. Egy Kállay Ödön nem szokott visszavonni soha semmit. Csak hagyják őt, majd rendet csinál ő a katonaság között.
De bizony nem hagyták, mert Horváth Gyulának egy jó ötlete támadt, s titokban keresztülvitte.
Midőn a hajón javában tanácskozának a katonatisztek a teendők fölött, s már éppen a királyhoz menesztendő panaszsürgönyt fogalmazták, egyszerre csak megjelent Horváth Gyula a födélezeten, s kijelenté, hogy a tábornokkal kíván beszélni.
Rendelkezésére állok, uram! mondá a tábornok előlépve.
Én Horváth Gyula, országos képviselő vagyok szólott a jött , s azért jöttem, hogy Kállay Ödön és a magam nevében bocsánatot kérjek önöktől az elkövetett sértésért.
A tábornok homloka haragosan vonódott össze, de azért mégiscsak megkínálta hellyel Horváthot.
Nem tehetjük, képviselő úr! a nyilvánosan elkövetett sértés sokkal eklatánsabb elégtételt igényel.
-- Igazuk lehet önöknek ellenveté Horváth Gyula , de vajon lehet-e most elégtételről szó, midőn mindnyájunknak egy sokkal nagyobb, sokkal fontosabb dolgunk van, a halottakat temetni, az élőket megmenteni? Önök megtagadták a katonai segélyt. De ki szenved ezáltal? Kállay Ödön bizonyára nem. Hanem ez a szegény város, melyet az egész világ sirat, és csak mi vesznénk össze benne, akik hivatva vagyunk azt, amennyire lehet megmenteni.
Uram, ön el akar engem érzékenyíteni.
Nem, én csak azt akarom, hogy tegyük félre a haragot addig, míg a baj elmúlik. Akkor aztán kapni fognak elégtételt, aminő tetszik. Hanem addig legyen úgy, mintha semmi sem történt volna...
Minden késő mondja a tábornok, kissé engesztelőbb arccal , már megvan a sürgöny a kabinetirodába. Be fogjuk várni őfelsége rendelkezését.
Horváth Gyula látta, hogy nem boldogul, a végeszközökhöz nyúlt, s elővette az ő cinikus logikáját.
Minek az a telegram őfelségéhez? Nem lehet annak semmi jó eredménye, tábornok úr.
Ön nem beszél elég világosan.
Világosan fogok beszélni. Őfelsége legjobb esetben azt fogja tenni, hogy megharagszik e dolog fölött és megbüntet valakit.
Nos, nem elég az?
Nem elég. Mert minket nem büntethet meg őfelsége, nincs rá hatalma, a parlament tagjai vagyunk ha hát büntet, csak önöket fogja büntetni.
Hüm, hüm! Mond ön valamit… csakugyan mond ön valamit mondja a tábornok, a logika ereje által mosolyra kényszerítve.
Várom szíves rendelkezését.
Jól van tehát, uram. Nem küldjük el a sürgönyt, engedelmeskedni fogunk de ehhez az emberhez sohasem szólunk többet.
S így lőn, hogy csodák csodájára, ezentúl az azelőtt örökké bakafántoskodó csapatparancsnokok, ha Kállay valami rendeletet adott ki, soha egy mukkot sem ejtettek ki, hanem végighallgatva parancsát, szó nélkül szalutáltak és megfordultak.
Látjátok! mondogatta hetykén az öregúr ők már nem feleselgetnek; mégis ráncbaszedtem én a katonaságot, két hét kell hozzá, gyerekek, s az egész ármádiába behoznám a rendet.
Ezzel a hittel is halt meg a jó öregúr, áldja meg az isten a haló porában.
