A MAKÓI TÁVGYALOGLÁS • 1880 (31. kötet)
A MAKÓI TÁVGYALOGLÁS •
1880
(31. kötet)
1880
(31. kötet)
Írta: János
Mindétig mondják az »arany orosz lány«-ban: »Adj hangot, Dóczy!«
Adok hát, mert nekem való téma ódzkolódott ki az világesemények ködmönéből.
Bizony hiába hozta meg Apafi Mihály jó erdélyi fejedelem őnagysága törvénynek, hogy »akinek lova nincs, járjon gyalog«, megfordult a világ csikorgó kereke, s nagyobb virtus már manapság a lúval versenyezni, mint jámbor keresztény cselekedetekben előzni meg egyiknek a másikat.
Sport, meg sport! Mindenki bomlik utána. Ami hajdanta éds apám fiatal korában a fejekben volt értékes, az mostanság már mind az inakba szállott, onnan mutogatja azt a gyengbe matériával oltott fiatalság.
Zmertych hitvány »velecipeld«-en gyütt ide Párizsból, ide, hol hajdanta a talyigás embert, a »tragacsost« kinevették, a kutyák megugatták, hollók, varjak agyonkárogták, most pedig bankettet ad neki a megromlott generáció.
Szekrényesi meg a Balatont úszta át. Órákon körösztül ott lubickolt a nyomorult vízben, s mégsem változott el se csukává, se durbinccsá, pedig megérdemelte volna. Mert amelyik ember ember, ne kívánkozzék békának!
No, ez mind csak semmi, hiszen hadd szalajtsa meg az egész világot a hivalkodó divat, meg a cafrangos civilizáció, de már azt nem tűrhetem békén, hogy az édes szülőfalumat, Szögedet is megmozdítsa; annak úgy kell itt állni örökkön-örökké, ahogy az úristen ide teremtette.
Ki azzal a pennával most, János, ha okos ember vagy, s csördíts közzéje annak a sok vékony lábikrájú magyarnak, kiknek olyan nagy a mehetnékjük, hogy üresen ballagtatják maguk után a fürhéces szekereket, s ők gyalog mennek mellette!
Egy jó cimborám beszéli, hogy a város lovai meglátván az úrias voltában megfogyatkozott tempót, mély gondolkodóba estek a fölött, lovak-e ők csakugyan, vagy hogy csak passzionátus turisták?
Hanem hát tudom, hogy honnan fúj a szél. Mind a königräczi csata ennek az oka! Ott kapott vérszemet arra az osztrákmagyar ember, hogy őneki vannak a világon a legjobb lábai.
Ez a lábak korszaka!
Én uram teremtőm! Valaha a magyar úri ember csupáncsak egyedül arra használta a lábát, hogy a sarkantyús kordován csizmát legyen mire fölhúzni, aztán legyen mivel elaprózni a csárdást s megrúgni a Kata szolgálót vagy a »Kullancs« agarat, ha nem engedelmesködnék.
De nem így ezek a fiúk! Kilencen indultak neki Makónak, per pedes apostolorum, garibaldiánus ingben és mazurka schrittekben.
Egész processzió volt körülöttük, mintha valami isten csodája lenne kilenc gyalog embert látni; nagy csoport vergődött össze, s integette a végbúcsút, mintha a harcba menő hősöket üdvözölné az újszegedi hídfőnél.
Oszténg megindultak a jóslatok, az egyik aszongya: X fog győzni, mert a már baka volt és ki van próbálva a lába, a másik aszongya: Y fog győzni, mert a még nem volt baka és nincs elrontva a lába.
Melyik oszt a helyesebb kombináció?
Fölharsant az »éljen«, elindultak; por előttük, por utánuk, ezeket már a forgószél sem állítja meg hírös Makó városáig, ahol kiosztják a prémiumot, az ezüstkelyhet (megisszuk azt üvegedényből is!), meg az aranymedaliont, akiben a szeretője haját szokta tartani az ember. (No, én magam legjobban szeretem a markomban tartani a Katám haját.)
Hogy ím elmenének, elgondolkoztam a világ folyásán, s eszembe jutott a palóc újságíró cimborám mesebeszédje a hajdani fullajtárokról, kiket régenten a felsőmagyarországi urak használtak kengyelfutóknak, s az erre a hivatalra szánt jobbágy-gyerekeknek idejekorán kivágatták a lábszárukból a vastagabb inakat, úgyhogy mikor az beforrt, olyan lábuk lett, mint a zergéé.
Egy ilyent ösmert még a palóc kollegám, ha ugyan el lehet a szavát hinni; Majgónak hítták, s amint sebesen vágtató jó lovakon menne Balassagyarmatra, meglátja az öreg Majgót az országúton.
Hova megy kend, Majgó?
Gyarmatra.
Én is oda tartok. Üljön föl kend a kocsira, elviszem.
Nem lehet, kérem alássan feleli kelletlenül az öreg , mert nagyon sietek. A patikában van dolgom.
Aminthogy igaza is volt, mert mire a palóc kollegám beért, addig az öreg Majgó már meg is reggelizett az »arany vászoncseléd« című korcsmában.
No, az öreg Majgó kellett volna ide tegnap, akkor nem vallottuk volna azt a szégyent, hogy a makói ember három minitummal sebesebb a szegedinél, pedig még csak prémiumot sem kapott érte.
Ha már a makói ember ilyen, hát még milyen gyors lehet ott a lú?!
Röstellem a dolgot, de nem tehetek róla. Sajnálom, ha a jó szittyavér így alul kerekedik, de legjobban mégis a vallásos kegyeletem és érzelmeim vannak megsértve, mert a buzgó radnai búcsúsok, kik útközben találkozának a vörösinges távgyaloglókkal, szent áhítattal és mormogással vetettek magukra keresztet, s csodák csodájának beszélték itt Szegeden, hogy a tizenkét apostol megjelent előttük, azon módon a bibliai ruhájában, de olyan bomlottul siettek Makó felé, alkalmasint Jeruzsálembe, hogy a jámbor búcsúsok szentül hitték, magukkal viszik a Jézus Krisztust, minélfogva az elöléneklő bíró-gazda, hogy meg ne lássák: a szűre ujjába dugta.
