MÁSODIK FEJEZET Egy kis virág leszakítására – három kéz nyúl
MÁSODIK FEJEZET
Egy kis virág leszakítására – három kéz nyúl
Egy kis virág leszakítására – három kéz nyúl
Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben említé, ma délutánra Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a másiknál. Ma az »aranycsinálón« volt a sor. Csemez urat így nevezték azon tulajdonságaért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét s minden fogalmat arannyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy mázsa arannyal, ha valakit megdicsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kívánt, azt is aranyban fejezte ki: »arannyá váljék minden hajadszála!« stb. Ez már gyengéje volt és sok jó tulajdonságai mellett bízvást el lehetett neki nézni.
Tehát kalabriásoztak, mégpedig a kerti szőlőlugasban. A selmeci talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul szolgáló lécezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úri személyekből. Jószerencse, hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több ízben kiáltott fel: »Arany kártyám jár!«
Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos »balekok« ma, még a »tercbéla« sem szuperál nekik, nyakrafőre buknak mindenre és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.
– Horribile dictu… Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’ glas, Krisztin!
Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt és a rózsabokor árnyékába felállított vizes vödör jégkebelébe temetett kancsók egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, kik hálateljes pillantással fogadták azt a kis fehér kezecskéktől.
E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanús kinézésük volt. Valamirevaló pszichológus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket: szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget. Hát iszen volt is okuk megelégedve lenni szívök választottjával. Olyan gyönyörű, mintha nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költők szilaj, csapongó képzelete, mely átröpül a mindenség fölött, tündérvilágoktól válogat színeket az archoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok alakját, a suhogó nádtól a termet délcegségét, gyémánttól a szemek ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket és ami szépet kölcsönkér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól, mindazt vétkes vakmerőséggel öt betűvel fejezi ki »ideál«-nak.
Ilyen ideál Krisztina.
Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült hajadonra (Hogy megnőnek ezek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne dünnyögje magában:
»Ecce! mulier formosa ...«
Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: »No, te ugyan elérted, ami után vágyakoztál: aranyat kerestél teljes életedben s íme, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka«, Csemez úr vérszemet kapott s csodálatos gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.
»Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból van ő a kis körme hegyétől kezdve egészen a sarkáig.«
És azután eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag hercegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolat-fehér kezecskéje van, a királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz és azt suttogja: »Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a koronám a tied.« Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.
Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:
– Te, Stevo »(az »István« név Selmecen »Stevo«-nak finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. Elviszik tőled!
Csemez úr megütődve mereszté szemeit érdemes kollégájára.
– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!
Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka zsebkendőjét húzta ki zsebéből s megrázván azt óvatosságból, hogy ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebuló-diákok (mi gyakori dolog, ha a katedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő alkatrészektől, izzadó arcát és homlokát vele két ízben megtörlé.
– Oh, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen, ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo barátom, az, szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki…, mert a nő rendeltetése az…
– Ugyan mi?
Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot kötött és elkezdte azt rágcsálni.
– Azt hiszem… azt gondolom, – sőt tüzetesebben elemezve, állítani merem, hogy közel járok a helyes definícióhoz, ha a nő rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a lelke… oh, mennyire csüggnek rajtam…
Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.
– Én a Krisztint nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a réten, aztán leszakítsa és hamm… megegye.
– De a vonzalom, a szeretet?
– Szeressen engem!
– Az nem elég.
– Hát szeressen téged is…
Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit és mosolygott.
– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.
Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit és nem mosolygott.
– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik!
Csemez úr ásított és azt mondta kategorice, hogy nagyobb zörejt támaszt egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt vesztegetni ilyen haszontalan fecsegésekkel; többet érne egy kis kalabriás; ő a Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért, amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit Krisztina nyom.
Csemez úr hamiskásan hunyorított a félszemével és míg összes vonásai egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, kinyújtá nyelvét is s jellemzően csettentett vele.
– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy Krisztinát ellensúlyozza.
Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt. Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.
Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát, s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.
Vakmerőségét megdöbbentő csend követé. Mi fog történni? Minden arc kérdőleg fordult feléje.
Csutkás úr kivette burnót-szelencéjét, maga elé tevé az asztalra és a jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tűnjék fel mindaz, amit mondani kíván.
– Uraim és kisasszonyom! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…
Egy kortyot ivott a poharából és suttogva folytatá:
– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag. Csemez sem mondja, én sem mondom. – Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és kisasszonyom!
Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.
– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton… Mióta szegény megboldogult nőm…
– Ugyan, osszatok már! – vágott közbe az aranycsináló.
Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies pátosszal nyújtá Krisztina és apja felé.
– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve –, itt találtam meg, a Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem, mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.
Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, s sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kísérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.
– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé fordulva.
– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. Oh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a helyet is csókolnám…
Érzékenyülten törölgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyen a Luppánok címere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: »Glück auf!«
Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.
– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? ön az én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg… ő csügg rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?
Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hűlt helye volt ott. Mint a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arca már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. Istenem, istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, istenem, mi fog most történni?…
De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja valaki.
– Hahó! hahó!
– Nini, a Bohuska meg a...
A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós. Az a csúf Miklós gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta hazakerült Pestről, mert hát nagy fiú és…
Krisztina újra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába megtörik s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor.
– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. – Talán haragszol, hogy a Miklóst elhoztam?
Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.
– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott vagy! Történt tán valami?
Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe tette.
– Nemde, Miklós, ön szeret, – nagyon szeret engem?
Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.
Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi az egész! És íme, most!…
– Ha szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek! – Oh, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem bírom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint megláttam önt.
Miklós remegett, mint a nyárfa.
– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Oh, Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja az én szerelmemet?
– Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.
– Ön kérdezi, ön kéri tőlem?
– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arcát kezei közé rejtve. – Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen szeressen és én…
– S ön, Krisztina?
– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna s arca sajátságosan semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. – Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?
– Menjünk a lugasba – indítványozá Bohuska zavartan, kit még mindig leigézve tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.
– Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajan – oda nem!
– Hova hát? – kérdé Bohuska szelíden.
– Akárhova! A világba – mondá Krisztina keserűen és egy könnycsepp gördült végig szép arcán.
Miklós kínosan nézett a guruló könnycseppre és arról gondolkozott, ha ő azt most lecsókolhatná arról a bűbájos tündérarcról.
