HARMADIK FEJEZET Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből kiszorultak
HARMADIK FEJEZET
Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből kiszorultak
Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből kiszorultak
Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy »érdekesek«. Nagy, beszélő, kék szemei voltak, dús szőke haja, délceg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthon jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián, s ha a jószerencse kedvez, nekiindulhasson az életnek azon reménnyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmecen s máris ő a »tóngéber« nemcsak az ifjúsági gyűlőhelyeken, az »Arany mécses«-ben és az »Eleven kalapács«-nál, hanem a női szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint ott áll némán, meredten, a földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkéntelenül feje fölé kapkodva az akácfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: »Szeret-e?… Nem szeret-e…«
Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelméről kérdezősködött, s miért lett elmélázó és szomorú…
Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.
Oh, az első vallomás nagy költői szó.
A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: »Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek…«
A napsugár leszól az ifjúhoz: »Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…«
A közelgő alkony sürgős hírt küld hátra az éjhez: »Ne jöjj el, maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét«…
És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség megdöbbentő áhítattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.
– Oh, istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyúrmává összeszorulni és ádáz sebességgel forog körülötte, egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.
És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erőt rajta s csírájában legyűri benne a születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve, száz meg száz megújuló változatban, aszerint amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy a szerelmet véli látni kifejezve.
Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenlétéhez és szokott elevenségével mondja:
– De mármost, gyerekek, elég volt ebből ennyi: igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyújtsd ide a karodat, Miklós.
Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyújtotta.
Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.
– Istenem, istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon, és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.
– Ön? engem? Mondtam valamit?
S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.
– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fényétől és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!
– No, bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb.
– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen s pír borítá el arcát. – Azt mondani »szeretlek«, aztán azt mondani »nem szeretlek«, ez mind tréfa? Az szó csak s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.
Amint Bohuska bátyja dúlt arcába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett pici piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.
– Látod, látod – szólt és könnyeit törülgette –, mármost csakugyan nincs egyéb hátra…
Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.
– …Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…
Macska-hízelgéssel simogatta meg a Krisztina állacskáját, lecsüngő fejét mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélő hangon mondá:
– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejű volt…
Krisztina dacosan vetette hátra fejét.
– Nem lehet – mondá lassan –, nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem… úgy gondolom.
– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra tágultak. – Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!
A nap elsötétült, közelgő vihar előszele rezegtette meg az ákácfaleveleket, a hőség egész a tűrhetetlenségig nevekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy fatörzs mellé és eltakarta sápadt arcát.
– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szelíden s szemrehányó tekintetét, melyet könnycseppek homályosítottak el, óva fordítá el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.
De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két kis kezét fejére bocsátá.
– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… oh, Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.
Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könnyek, s arca szokatlan büszkévé változott.
– Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, kimérten –, de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nőm.
Aztán egész magasságában fölegyenesedett és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált előle egy lépést és így szólt nyájasan, de szomorúan:
– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy…
Omló könnyzápor borítá el szép arcát.
Oh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta, végignyargalt az erein és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját, s fenyegető szilaj hangja reszketett.
– Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá s hangja mennydörgés lett –, ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!
Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könnyeit.
– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…
A visszhang a »Szitnya« hegyéről kétszer visszamondta: »Senkit…«
Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkozik, hanem az indulatai ragadják.
– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom!
– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a »Fekete nő« című regényben, és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a »Három testőr«-ben, úgy tudjon szeretni, olyan különösen, mint Gaston a »Hét aranyhajszál«-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a »Fekete gyémántok«-ban.
– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kacagott fel Bohuska kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!
– Oh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném… de most… most…
Miklós még szorosabban fogta a karját.
– …Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép… egészen csinos fiú, és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.
Ijedt tekintettel fordult a kertnek.
S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úri ember lépegetett feléjök.
Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézes-mázos nyájasságtól ragyogott az ábrázata.
– Nini, nini – kiáltá kedélyesen –, maga bizony sírt, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott vén fickó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.
Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.
– Igen, igen, átkozott vén fickó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…
Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:
– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett volna ki jobban az »öreg«-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthető; én megértettem.
– Oh, oh, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosollyal.
A nők értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyűlölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és rafinirozott diplomaták.
Luppán lovag megütődött a »bácsi« megszólításon.
– Ne te ne, kecskebéka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a »bácsi« szóhoz s kész lesz azt egy helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…
Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem csillapítja, isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.
– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé, úgy, hogy az egészen elfödje Luppán úr elől arcát s azon egy negédes grimaszt, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kacajra fakasztá.
– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami sihedernek, kinek be nem nőtt a fejelágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az élet Szahara pusztájának.
Luppán úr nagy lélegzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arcán előidézett, minélfogva önkéntelenül odakapott a kötényke felé, hogy azt szeretetre méltó pajkossággal elrántsa.
– Nem, nem, nem! – sikított Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.
A vén szerelmes utána iramodék s a futó angyalt, ki egy, az udvaron heverő vályúban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Oh, hogy dobogott a szíve!…
– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.
– A Szahara-pusztában – figyelmezteté Bohuska.
– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Oh, én már eltemettem és tudni fogok egy másikat is…
Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy percre megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsú derekát, melynek érintésétől csudálatos izgató forróság szökött ereibe és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.
– Eltemetni, – úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, Krisztina, boldogítani! – Ön méltó arra, hogy az én feleségem legyen.
E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr a vaskos, szőrös kezét, mely most ónsullyal bírt – vállára helyezé:
– Ember! – mondá és a másik kezét is odanyomta. – Ne ízetlenkedj! Nem látod, hogy ő idegen rád nézve, mint előttem a szanszkrit-betű. Valóban egy betű a leányszív, nemde, Csemez? Betű, mely néma, mégis beszél. Én ösmerem e betűt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam…
– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arcot vágva, mialatt kezével arany óraláncát babrálta – a dolog, melyet ti feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi dolog, és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy a leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett »jeleneteket« végighallgatni…
Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban előlépett s büszkén fölemelve szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:
– Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; és magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem öntől…
Ünnepélyes csend következett.
Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig hallhatólag dörmögé: »Vakmerő ifjonc!« – Luppán lovag ajkaiba harapott és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ottfönn: »Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Lacikám, megint milyen malheur!«
Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől talpig végignézte a kipirult arcú ifjút, egyet szippantott elöljáró beszéd gyanánt a szelencéjéből s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak fedelét, hogy előrelátható volt ama rendkívüli esemény, mellyel a következő perc méhe terhes.
Ezen rendkívüli esemény pedig Csutkás úr nyilatkozata volt.
– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is kényes volt a helyzet, egy szál szövevénnyel több vagy kevesebb, egyre vezet… Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is a sorompóba léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak várakozz egy kicsit, majd mindjárt kettévágom én az egész gordiusi csomót valamivel. Hehehe!
– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell mondanom önnek, hogy…
– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára, és ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán éppúgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.
Csutkás úr és Luppán lovag ez erőteljes szavakra helyén látták, oda járulni az »igazi férfiúhoz« és melegen megrázni a kezét.
– Köszönöm – szólt –, de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, mert, mert…
Megakadt, nem bírta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai indoklást.
– Mert – mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak.
E tudományos fejtegetés után öntelt arccal nézett szét s egyenkint nógatá be a jelenlevőket a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába lehetett nyitni.
Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. Nemcsak hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, hogy padlón, széken, almáriom-tetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes, foliánsok, különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók arcképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipadohányt sem, s ha igazi »aranycsináló« vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bízvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni »jutányos« kamatok mellett.
Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot, s Csemez úr, mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá nem nyúljanak, némi torokköszörülő köhécselés után a következőleg kezdé az elaborátumot:
– Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt, nekem a leány kell. Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna sem szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minélfogva megérdemlem, hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacs fejű ember s nincs rá hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet; én a leányomat csak olyan embernek adom…
Hosszú lélegzetet vett s behunyta a szemeit és hátravetette a fejét.
– Csak olyan embernek, csak olyannak…
Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a karjait kinyújtá.
– Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.
Néma csend, csak a Bohuska mosolyog.
– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem volna…
Luppán lovag élénken kiáltott közbe:
– Ábránd! Ez ábránd, Stevo!
Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, lassú hangon felelé:
– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a kancsót fiam, Krisztina!
Luppán úr erre a szóra vette a kalapját és így szólt az ajtóból:
– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, mint a szegénység kigúnyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom…
Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyőjével merész vágásokat intézvén a levegőbe, dünnyögve távozott.
Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajudó, merész gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.
Nyugalommal kelt föl s lépett Csemez elé.
– Meghallgattam önt – mondá – és szaván fogom; én meghozom önnek azt a darab aranyat.
– Ah, ah! – kiáltá Csemez úr meglepetve. – Te meghozod?
– Nem ma, sem holnap, isten tudja, mikor: de meghozom, vagy – meghalok.
Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyulladt ki, mely, mint égő gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arcát.
– Oh, Miklós – suttogá a leány boldogan –, ez szép, regényes szó volt öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném, én is olyan nagyon szeretném.
Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá fejét s egymás után nyújtogatta ki becsukott markának megnövesztett köröm-agancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből, végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüst gombokat mellényén, mintha találgatná rajtuk: »pap… katona… kutyapecér…« Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor és halkan motyogta:
– No, nem baj… nem baj! Ők csügg… csüggnek rajtam.
