II. Bocsoki József előadása
II. Bocsoki József előadása
Még azt mondja a főtisztelendő úr, hogy nincsenek kísértetek! Hát mi lett volna akkor a Milutin Jócó esete, aki látta éjfélkor megnyílni a, sírokat, amint azokból nagy fehér kutyák keltek ki, éktelen csaholással csörtetve a falu felé? Az se közönséges dolog, mikor a Hupiné asszonyom utolsó óráján csak elkezdett ott fent a padláson eszeveszetten táncolni a hamus hordó kalamajkát, s amint a pitvarban valának beteglátogató népek, egyszer csak közéjök csapódék, borzalmas zörejjel, egy óriási rög… gurult, gurult a földön, semmire mállva a fal mentében, mintha pusztán álomlátás lenne… De hatan vagy heten látták, hallották és Hupiné asszonyom e percben adta ki lelkét az Úrnak.
Hát arról vajon tud-e a tisztelendő úr, hogy tavaly éppen a pünkösdi szentbeszéde alatt lövést hallott a siket Mihók Bence s ijedten szaladt ki a templomból: »Hol lőttek?« Sehol. Ki hallotta? Senki. Kinevették. S íme, harmadnapra megjött a bús hír Olmütz városából, hogy a Matyi fia agyonlőtte magát tegnapelőtt déltájban.
De itt vagyok élő példának én magam… Érdemes, hogy meghallgassák kigyelmetek, mert ahány kukoricaszem ezen a csöven, annyiszor teszem le a hitet, hogy szó szerint igaz, amit mondok.
Az egész falu tudja, miből pénzeltem, éldegéltem azelőtt. Egy kis szűzdohánykával jártam-keltem erre-arra… Ahol egy ezüstkupakos tajtékpipa megakadt a környéken, az mind az én szántóföldem volt. De most már abba kellett hagynom…
Egy hang (közbeszól): Meghiszem kendnek, mert szigorúbb ám most a törvény, Jóska bácsi.
Törvény ide, törvény oda, fiam!… A törvény olyan, mint a papiros-sárkány, akinek a madzagját a nagy urak fogják, ott csapkod, kóvályog papírszárnyaival a levegőben, de miatta a szegény apró madarak is bízvást röpködhetnek, ha nem félénkek, – vagy fölötte, vagy alatta.
Nem a törvény, de a magasabb hatalmak végett hagytam én abba végképp a dohánycsempészetet. Aminthogy éppen azt beszélem most kigyelmeteknek.
Néha egész Budáig elvetődtem. Biztos vevőim voltak ott a hivatalnok urak közt.
Egyszer is Buda felé megyek, mendegélek a fehérvári úton, vagy tíz font dohánnyal a hónom alatt.
Verőfényes nyári nap volt. A budai házfedelek arany színben úszva csillogtak, nevettek, mikor beértem. A természetben fenséges nyugalom volt, valami félelmetes álomszerű csönd. Éppen egy kis kert mellett vitt el az utam. A fák levelei mozdulatlanul fityegtek a gallyakon, mintha nem is igazi fák volnának, hanem csak festve. A kertet egy patak szeli körösztül… Úgy terpeszkedik el a fák között, mint egy óriási giliszta. Talán az is volt, csak én néztem pataknak, káprázó szemmel.
Egy nagy fekete kecske-bak állt a kerítés mögött s rám nézett mereven, kísértetiesen. Mekegett is valamit, utólagosan úgy rémlik, mintha ezt lehetett volna kiérteni: Ki, ki, ki! Bocsoki!
Mert beléptem a kertbe, minthogy egy pajta volt a kert innenső szélén, s a pajta előtt egy papképű úr fel s alá járkált, valami igéket mormogva egy könyvből; észrevett messziről s emberi hangon szólított meg:
– Mit árul, bácsi?
– Izét – feleltem tartózkodva – egy kis izét. – A szokott titokteljes kacsintással magyaráztam meg bővebben.
– Ha jó az izé, veszek. Jöjjön kend!
Mondom, a kertbe léptem. Egy kis szélfuvallat rázta meg e percben a gallyakat fázékonyan. Összeborzadtam, mintha elkárhozott lelkek bús sóhaja suhogna a fák és füvek között. Hiszen legalább ne felejtettem volna keresztet vetni magamra. De édes istenem, ki gondolt volna olyasmire, fényes nappal.
A pajta gádorjában egy kandúr macska meresztette rám izzó, vörös szemeit. Huh, de borzasztó volt! Még most is remeg minden porcikám, ha rá gondolok.
De akkor észre se vettem. A borotvált képű úr sürgetve tuszkolt előre:
– Erre, erre, utánam, ott bent nézzük meg a portékát.
Megkerültük az épületet, hátulról mentünk be a pajtába, melynek arról az oldalról nem volt se kapuja, se fala. Ugyan bolond kőműves építhette.
– No, lássuk most, bátyókám, azt a plántát!
Gyanakodva vonogattam a vállamat, mivel még két másik úr is ott settenkedett.
– Menjetek a pokolba! – szólt az én vevőm, s a két úr rögtön eltűnt valami furcsa kerítések mögött.
Most aztán kibontottam a dohánykát.
Tetszett neki a színe. – Csak nem muskotály? – kérdé.
– De bizony van közte az is.
Még egypár kérdést tett: nem-e valami nagyon erős? Hát csak nem üti a földhöz az embert. Nem-e lesz nagyon nyirkos? Eszébe sincs a makrancosság, úgy ég az, mint a parancsolat. Kifogásolta, hogy nagyon vastagok a csutkái. Nem tehetnek arról a dohánylevelek, de meg ez a csutka omlós, mint a rakéta a pipában. Félek – mondja –, hogy nagyon pattog. Pattog – mondom –, de nem lő.
Így beszélgettünk magunk közt, nyájasan. Egy kicsit drágállotta.
– Mennyit akar venni?
– Csak nehány csomót; a legjavát.
Kezébe vette az egész nyalábot, hogy kiválassza.
Ekkor (sohasem fogom elfelejteni, ami most történt) kénszag ütötte meg az orromat.
A vörösszemű macska előjött valahonnan és nagy robajjal felugrott egy asztalkára. Hihihihi! mintha nevetne.
Úgy tetszett, valami reccsen alul a lábainál.
Rémülve láttam, hogy a föld mozdul egy helyen.
A vevő felkiáltott:
– Jaj, jaj, én már megyek.
– Hova megy, ténsuram? – hebegtem, de az utolsó szót már belém fojtotta a rémület, mert a föld csakugyan megnyílt s egy szempillantás alatt (akár hiszik kendtek, akár nem) elnyelte a vevőmet. Még láttam kezében a dohányt, amint a hóna alá szorította, még láttam vállait, fejét, amint fogyott, ment, szállt alá a poklokra…
Megdermedtem, lábaim megrogytak, reszketve mormoltam a miatyánkot (jó szerencse, hogy eszembe jutott e szörnyű percben), aztán mihelyt összeszedhettem magamat, futottam az átkozott helyről, ahogy csak lehetett.
Künn vihar rázta a fákat, forgószél hömpölygette a pelyheket és papírdarabokat, egy denevér, kip-kop, az arcomba ütődött (hess, pokol fajzatja!), a fekete kecskebak gúnyosan mekegte: Ki, ki, ki! Bocsoki!
A templom tornyában delet kongatott a harangozó. Remegve, roskadozva tántorogtam hazafelé a fehérvári úton. A harang utánam zúgta:
Bim, bum! Bim, bum! A te vevőd a sátán volt.
Az volt (isten engem úgy segéljen), ő volt és máig is adósom még a tíz font árával.
