KOSZTOLÁN – Swehla vezér bűnhődése –
KOSZTOLÁN
– Swehla vezér bűnhődése –
– Swehla vezér bűnhődése –
Nyitra megyében annyi a vár, hogy még ma is hemzsegnek ott a várurak. Persze a hadikürt nem harsog ki a várudvarról, kobzos nem pengeti lantját a vár azon ablaka alatt, amelyikben muskátlis virágcserepek vannak, sisakos lovag nem kérezkedik be a felvonó hídnál. – A nagy oligarchák kihaltak, a váracsok részint épségben, részint romokban, részben szegény emberek kezeire jutottak, s innen a gúnyos röpkemondat a nyitrai várurakra, melyben a rossz magyarság is benne van: »Várban lakok, bocskorban járok.«
A szőke Vág folyam csupa várak közt jár.
Nem is csoda ez: mert egyik megyében sem volt annyi várnak alkalmas hely, mint Nyitrában. Már a bejövő magyarok is sok castrumot találtak itt, Galgócot, Nyitrát például még a tót hercegek építették. Ez még olcsón jutott a magyarok kezére, ha igaz az a »piros kantár, fehér ló« dolog.
A várépítéshez a királytól kellett engedélyt kérni. Ő jelölte ki a helyet is. S ez már bizonyos sablonra ment: »Menj Nyitra megyébe és ott építs!« Százával vannak ott a várfundusok. Égnek meredező sziklák, teke-alakú hegycsúcsok, regényes völgynyílások. A főuraknak még a saját birtokukon sem volt szabad várat építeni; mindig a király adta az engedélyt és a helyet is.
Minden vár két részből állott: a külső és belső várból. A külső vár volt a terjedelmesebb, itt voltak az őrség és más várnép lakházai, az istállók, a gazdasági épületek és a kert. Itt szokták tartani a hadgyakorlatokat és tornaünnepélyeket. Az egészet bástya köríté, néha mély árok és magas földsánc is.
A külső várnak mintegy a szíve volt a belső vár, megint bástyákkal erősítve. Mintha egy nagy karikagyűrűbe egy kisebb volna betéve. Itt állt az őrtorony (a várnép végső menhelye), a várúr lakása, itt volt a kút (víztartó medence).
A külső és belső vár közt vonóhídon közlekedtek. A várúr és családja a főtéren álló lakházat foglalta el; itt volt a lovagterem, a kápolna, a vendégszobák, valamint a fegyvertár; alul a börtönök húzódtak, nyirkos, borzasztó lyukak. A legtöbb várban alagút is volt, melynek titkát csak a várurak bírták, s mely messze, néha mérföldnyi távolságokban vezetett ki lakatlan rengeteg közepén.
Az őrtoronyban egész nap ott guggolt a toronyőr (rendesen a legjobb szemű fickó a várnépből), kémlelve, ügyelve a környéken történő mozzanatokra, s a várurat mindenről tudósítva előre megállapított jeladással, tárogatóval vagy kürttel.
Jó Nyitra megyében még a hegyek se voltak elegendők, a Vágvölgy közepére, termékeny lapályra is jutott egy vár: Kosztolán. – Királyi várerősség volt hajdanában, s talán emlékezetes története se lenne, mint annyi másnak, ha véletlenül belé nem botlik Swehla vezér.
Swehla vezér cseh volt és a Mátyás király seregében szolgált cseh csapatjával jó zsoldért. De a barátság csak addig tartott, míg Mátyás a horvátok ellen nem indult.
Swehla vezér ekkor így szólott:
– A csehek és a horvátok majdnem egy nyelvet beszélnek, egy vérből valók. Vér a vére ellen nem harcolhat. Eressz engem haza, fölséges királyom!
A király a fejét csóválta: »Ritkaság a csehben ilyen becsületes ember!« majd hangosan mondá:
– Hát eredj, nem bánom. A kedvetlenül kihúzott kardnak, jól tudom, úgyis tompa az éle.
Ellátta költséggel, s a cseh hazaindult. Amint ment, mendegélt danoló csapatjával Morvaország felé, egyszerre eléjük tárult a reggeli szende napfénytől bearanyozva, a gyönyörű völgy Kosztolán festői várával.
– Ez a paradicsom! – lelkesedének a csehek.
– Itt volna jó lakni… Vajat enni, olvasztott zsírt inni (mert ez a jólét non plus ultrája a cseheknél).
– Hm – mormogta Swehla vezér –, van egy jó eszmém, de egy kicsit vakmerő.
Éppen arra ment egy cigányasszony. A vezér rákiáltott:
– Hej, vén szipirtyó, erre, erre! Tudsz-e jósolni?
– Tudok, uram.
– Miből? Égi jelekből? Az nem ér semmit. Az égnek nem hiszek, az messze van s csalárd.
– Én a tenyeredből jósolok.
– A tenyér? Az más. Az az enyim. Abban megbízom. Az nem csal meg. Nesze, fogjad s jól nézd meg, mi áll rajta.
A cigányasszony figyelmesen forgatta, nézegette a kéztő-erek kusza útját.
– Mondd meg, sikerül-e az a vállalatom, amire most gondolok?
– Sikerül.
– Vesztek-e csatát?
– Halálod után győzetel le.
– Viszem-e sokra életemben?
– Magas állásban fogsz meghalni.
Ezzel a jóslattal körülbelül meg volt elégedve Swehla vezér és a csapatjához fordult:
– Hát tudjátok-e, mit gondoltam? Itt van ez a tündér vidék, amire azt mondtátok, hogy »de jó volna itt lakni!« hát lakjunk itt. Búza, fa, széna, víz van itt bőven s azonfelül annyi szép asszony, hogy Prágában sem több. Amott áll a vár, a királyé. Csinos fészek! Nehezebb volt építeni, mint beleköltözni. A király most el van foglalva a horvátok ellen; vagy visszatér, vagy otthagyja a fogát. De akármi essék, ezt a várat most gyerekjáték lenne elfoglalni. Van is benne őrség, meg nincs is.
– Foglaljuk el! – rivalgták a hosszú cseh legények.
Így foglalták el Swehláék Kosztolánt csekély ellenállás után. Swehla egészen otthon érezte ott magát, megerősítette, javíttatta, mintha örökre az övé lett volna, s mintha örökre benne akarna lakni.
Kiüzent Morvaországba, ahol akkor a »cseh testvérek«-nek nevezett vallásos párt fegyveresei feküdtek munka nélkül: hogy jöjjenek be, lesz itt elég zsákmány és hadikaland.
Be is jöttek mintegy kétezeren, s Swehla valóságos kiskirály szerepét játszta velök, pusztítván a vidéket egész Pozsonyig.
Még akkor nem volt távirdadrót, sok idő beletelt, míg a király a dolgot megtudta, s még több, míg az általa küldött sereg Kosztolánhoz érkezett, hogy a várat visszafoglalja.
Magyar Balázs uram vezette a sereget, aki nagy ellensége volt a cseh rablóknak. Alvezérei faltörő kosokkal rendes ostromot akartak, Magyar Balázs tagadólag rázta a fejét:
– A csehnek a legérzékenyebb része a gyomra. Éhséggel akarom őket elpusztítani.
S körülvévén a várat, csupán arra szorítkozott, hogy eleséget nem engedett bevinni.
– Nekünk jó dolgunk van idekünn. Ráérünk jóllakva bevárni, míg ők kiéheznek.
A csehek tűrtek egy darabig, de Swehla előre látta a borzasztó véget s nehányad magával az alagúton nagy titokban elmenekült Ótura felé, hogy segítséget hoz Morvaországból. Az őrségnek azonban az lett mondva: »Bent fekszik betegen a szobáiban.«
Swehlára nem várt szerencse. Menekülésében elfogták az óturaiak, s Magyar Balázs elé került.
Mátyás híres vezére nem soká törte a fejét, mit csináljon: egyszerűen felköttette Swehla uramat szemben a várral, a legmagasabb fára, fejére helyezvén vezéri tollas kalpagját, hogy a vár népei rögtön felismerjék.
Fel is ismerték, s lett nagy rémület. A gonosz rablók reszketve suttogták:
– Beteljesedett a cigánynő jóslata: »magas állásban fogsz meghalni.«
De beteljesedett a másik is, hogy a »halála után győzetik le«, mert a megijedt és kiéhezett őrség nyomban kitűzte póznára a megadás jelét: a fehér kendőt.
