TALPIG EMBER • 1876 (28. kötet)
TALPIG EMBER •
1876
(28. kötet)
1876
(28. kötet)
Na, már olyan falu még sincs, hetedhét vármegyében, mint a miénk. Nemhiába hozatták Debrecenből a nagy harangot a magas, karcsú, bádoggal fedett toronyba. Aztán az is valami, hogy a szép hangú orgona Besztercebányáról került, olyan mesterembertől, ki csodadolgokat mívelt. A gümős Erzsók beszéli (bezzeg, tud őkigyelme mindent), hogy egyszer valamikor kiment egy orgonájával messze az óperenciákon túl, pogány országokba, s mikor a vademberek meghallották az ájtatos hangokat, melyeket a mester keze a sípokból kicsalt, nyomban áttértek a – keresztyén vallásra.
Ilyen falu Gerge. Ha még több nevezetesség kell, sorolhatom akár holnap estig. Ott a híres »Helység kútja«, tizennégyöles mély. Mikor alján járt a kőműveslegény, fényes délben megszámlálhatta a csillagokat az égen, olyan fekete éjszaka volt odalent. Hát a temető közepén a nagy terebélyes kőrisfa, melyről öreg emberek beszélik, az ő gyermekkorukban százesztendős aggok emlegették, hogy az óriás fát mindig így ismerik, van az tán ezeréves is. A kuruc világban tizenkét labancot akasztatott fel rá Rákóczi. De még a savanyúvízforrás sem tréfadolog ám. Külső országokba is elviszik kőkorsókban s ott a méltóságos urak iszogatják, nagy lassan, kímélve, mintha almázia volna, itthon pedig kedvére dúskál benne boldog-boldogtalan. Pedig csak itthon jó az igazán, ha kiviszik innen, elmegy az ereje: látszik, hogy a gondviselés egyenesen a gergeiek számára alkotta, megkülönböztetés okáért a többi rongyos községtől, hol sem olyan búza, sem olyan káposzta, sem olyan széna nem termett a világ eleje óta, mint a gergei határban. Megáldotta az isten mind a két kezével. Tűzre, árvízre nem emlékeznek élő emberek, még rossz termés sem volt a nagy kolera óta.
Hogy éppen erre a nyavalyás esztendőre fordult a beszéd, meg kell említenem az igazság kedvéért, hogy Gergén még a kolera sem mert lábatlankodni; egyetlen ember halt meg benne: a zsidó árendás; nem nagy kár volt érte!
Van is becsülete a nemes helységnek e széles világon. A gergei embernek még a szolgabíró is tisztességesebben köszön, mint más ember fiának, mert jómódú mindenik, s odavaló zsellér nem cserél a más falubeli »telkes-mágnással« sem. Vegyük, teszem azt, mindjárt a »felső végen« Bokros Mihály őkelmét, aki csak olyan »furmányos«-féle ember, de azért tessék megnézni a háza tájékát. Másutt a pap portáján sincs annyi látnivaló! A csinos, takaros ház fehérre meszelt falaival, újdonatúj szalmafedelével, a szépen megrakott boglyák (a parasztember címere) az udvaron. Azonkívül a csűr is, meg a házpadlás is tele van takarmánnyal. Pince, kamra nem kong, az istállóban pedig olyan szép riska-tehén kérődzik, lomhán bámészkodva tarka bornyára, a másik rekeszben ott a két erős pej ló, mely játszva dolgozza be a külső jószágot s még fuvarral is segít a gazda erszényén.
Nem volna ugyan rászorulva a fuvarkeresetre, de Bokros Mihály azt tartja, hogy nem szégyen a becsületes munka. Meg is segítette az isten munkásságáért, mert maga szerezte, amije van.
Íme, egy egyszerű földmíves, akinek az a nagy titulusa van: »talpig ember«.
Tedd le fejedről koronádat, népek királya, és nézz a szeme közé annak, aki nagyobb címet visel náladnál. Keze kérges a munkától, homloka ráncos a gondtól, mely beteg gyermeke lihegését virrasztja, szíve tele van szeretettel, vallásos érzelemmel, hittel, bizalommal. Mi ehhez képest a te kincstárad, király? Ajka nem mondott hazug szót soha, lelkét nem nyomja semmi teher. A becsületes földműves ember a legfüggetlenebb úr a földön. Csak egy hatalomtól függ – a természettől. Ha az nem mostoha hozzá, akkor magának köszönheti jó- és balszerencséjét.
És mégis ez a becsületes, őszülni kezdő fej ma gondterhes, ott nyugszik fekvő gazdája könyökére támasztva s sötét fellegek vonulnak át homlokán. A hajnal épp az imént kezdte egyre fehérebbre festeni az éjet, de Bokros Mihály szeme még nem volt behunyva. Beteg van a háznál.
Nagy, nehéz beteg, szeretett beteg, – Panna.
Hogy kicsoda Panna, azt sem én nem tudom elmondani, de még az apja, Bokros Mihály s az anyja, Judit asszony sem tudná; arra csak egy illetékes ember van: Pántlikás Laci, a bíró uram fia, ki amúgy igazán szíve szerint tudná lefesteni azt a nagy gyönyörűséget, azt az égi boldogságot, azt a paradicsomi bűbájt, amit az a fogalom jelent: »Bokros Panna«. Azaz, hogy ő is csak a furulyán regélhetné azt el szép holdvilágos éjszakán, mikor a magas mennyboltról ragyogó csillagok integetnek neki s csodás suttogással biztatják a reszkető nyárfalevelek, hogy egy nótába lehelje be lelkét, szegény szerelmes lelkét, melyben annyi sok gondolat, érzés fordul meg naponkint arról a leányról, hogy ha betűkre szedné valaki, tele lehetne velök írni a világ minden papírját.
És most ez a leány beteg Bokroséknál. Azért aggodalmas az apa arca. Maga sem tudja, miért aggódik olyan nagyon, hiszen a betegség maga nem valami kilábolhatlan; aztán jobban is van, mint tegnap. Ő sokkal nyugtalanabbul hánykódik fekhelyén, mint a beteg leány, kinek halk, szaggatott nyögései iszonyú kínokat okoznak a derék Mihálynak. Szomorú sejtelem látszik összeszorítni szívét. Honnan van ez? Hiszen volt már beteg máskor is a háznál elégszer, de férfias nyugalommal nézte azt Bokros Mihály mindig, mert azt tartja őkelme, hogy az ember is olyan szerkezetű, mint az óra, időközökben elromlik benne egy-egy sróf, egy-egy rugó, s annak bizony helyre kell igazodni egy kis betegség után, vagy megállani örökre.
Eh, bolondság! – gondolja magában. – Az bánt, hogy két napra kell elmennem otthonról fuvarba. Két napra menni el ilyenkor, és nem tudni, mi történik otthon, az borzasztó!
De mégis el kell mennie. A szegény ember szava kontraktus, ha a szegény embernek még a szava sem érne semmit, mije maradna akkor.
A kötelesség az első.
Judit asszony már egy fél órája felkelt, megfejte a tehenet s most reggelit főz, a betegnek keménymagos levest s a távozó gazdának puliszkát.
A nap beüti vidám arcát a szűk ablakon és megaranyozza a beteg leány halavány arcát és fülébe súgja a gazdának: »Munkára!«
Ez a szó nyomban elkergeti homlokáról a bánatfelhők fele részét. Most ahhoz a gyökeres orvossághoz nyúl, mely a magyar ember minden bajában használ: a pipához. Annak füstje mellett eloszlik a bánat, magával kapkodja a bodor füstoszlop.
Egy dohányzó ember gondolatait ki lehet találni a pipafüstről. Ha lassan, vékonyan eregeti, az a megelégedettség, nyugalom jele; a nagy »füstmacskák« már izgatottságra mutatnak; aki utána fúj a tóduló füstnek s fölfelé tereli, az bizonyosan hiú, kevély ember. Ám ha valaki az édes csutorát csak úgy öntudatlan tartja fogai közt s szaggatottan szippant egyet-egyet, annak nagy a gondja, mert a dohányzásnak bizonyos rendszere van, melytől ok nélkül nem tér el senki.
Bokros Mihály úgy kezelte ma a sárgakupakos veres jószágot, hogy azt sem vette észre, mikor kialudt; szítta kínjában és azt gondolta (ha ugyan gondolhatott volna ilyen bolondságra), hogy csak úgy szakad belőle a füst. Éppen azon módon ette meg reggelijét is a konyhában: egy háromágú rozsdás villával szurkált hol a puliszka közé, hol a tál mellé. Neki mindegy. Sem azt nem érezte, hogy pipázik, sem azt, hogy eszik.
Azután kiballagott az udvarra, hogy a szekeret rendbehozza, mert hat órára indulni kell, felrakodva gyapjúzsákokkal. Természetes, hogy itt is visszásan csinálta minden dolgát.
Mégis csak valami baj van! Ahá! az a baja, hogy a makra kialudt.
Bement a konyhába s egy égő üszköt tett a nedves trafikdohányra, melyről előbb elmondá mindama válogatott dicséreteket, amelyek akkor divatban voltak nagy Magyarországon amaz ártatlan plánta ellen.
– Judit – szólt be az anyjukhoz –, ígérd meg, fiam, hogy egész nap Panni mellett leszel, el nem mozdulsz mellőle, nehogy valami baja essék.
– Hová gondol kelmed, hát ki itatja, ki eteti meg a jószágot?
– Mindent elvégezhetsz, de a beteg ne lásson rövidséget; az az első…
– Inkább elhívom segíteni a Pántlikásék Laciját. Ne búsuljon. Tudom én a magam dolgát. Mikor indulnak?
– Akár mindjárt, csak egy kis szénát kötök össze az útra. Hallod-e, anyjuk, doktort hívass ahhoz a lányhoz, ha rosszabbul találna lenni.
Azzal megint kifordult az öreg s egyenesen a padlásra vezető létrának tartva, némi lelki megkönnyebbüléssel mászott fel a szűk padláslyukon.
A templom tornyán megkondult a híres debreceni harang. Mihály gazda levette kalapját s szokása szerint elmondá reggeli imáját, a – miatyánkot.
De ma még az sem jutott eszébe. Négyszer belekezdett, mindig kihagyott belőle valamit!
»De szabadíts meg a gonosztól«, – talált rá végre az eltévelyedett kifejezésre.
Aztán tovább is térdelő helyzetében maradt, ahogy az már kívántatik a szénacsomag kötéséhez.
Egyszerre borzadva vette észre, hogy a csukatlan kupakú pipából kiesett valami a széna közé. Talán az égő üszögből egy elmállott darab? Vagy a taplóból, mely az imént kialudt, de mely azóta meggyúlhatott az üszögtől.
A rémület gyorsaságával kapott utána. Sehol sem találta. Emberfölötti erővel kezdte felhányogatni a szénát. Semmi nyom. Lehajolt, szaglálózott: nem érezi meg az égés szagát? Szemei őrületes ijedtséggel fordultak szanaszét. Nem jő-e valahonnan a füst, nem csap-e föl a láng?
Semmit sem lehetett észrevenni. A széna kellemes illata belevegyült a szelelő lyukakon betolakodott hajnali szellő közé és átjárta a rémület e csendes tanyáját, hol kétségbeesve állt egy ember.
Milyen megindító kép!
Újra meg újra felhányta azt a helyet, hová a tapló vagy üszög esett, de ismét semmi nyoma. Egy hosszú óra folyt el így. Bokros nem mert onnan távozni. Fásult zsibbadtságban, nyitott, merev szemmel állott ott, mintha a siralomházban ült volna. Még gondolkozni sem tudott. A kétségbeesés minden érzékét megbénítá.
– Isten! – suttogá önkéntelen, a szelelő lyukon kitekintve a derülten kéklő égre. – Vétettem talán valamit?
Boldog ember, akinek kutatnia kell emlékezetében egy-egy vétkes cselekedet után!
– Eh, nem lehet. Az isten nem hagyhat el, míg én el nem hagytam. Ő a jobb, ő a nagyobb.
Ez a gondolat megvigasztalta Bokrost.
Az üszög vagy tapló beesett, az bizonyos. De bizonyosan nem égett már. Ha égett volna, nem lehetne annyi ideig elfojtva. Félre az alaptalan aggodalmakkal!
Az udvarról Judit hangja hallatszék.
– Hol van annyi ideig? Már itt keresik…
Bokros Mihály, a becsületesség és egyenesség példányképe semmit sem felelt, egy hanggal sem véteté magát észre, hanem mint az evet csúszott le a szénatartón az istállóba. Ne tudja senki, hogy a padláson volt.
– Hát még szénát sem kötött? Mit csinált azóta? – kérdé Judit asszony, midőn az istállóból látta kilépni.
Az nagy zavarral felelt, talán most hazudott életében először.
– Nem eszi a ló az idei szénánkat. Majd a rekettyésiből veszek nekik egy adagot útközben.
– Micsoda? Hogy nem eszi meg a ló? Hát eddig?
– Jobb vón’ bizony bele nem ütnöd az orrodat mindenbe. Nem úgy értem, hogy éppenséggel nem eszi, hanem véknyan ugrik mellette a hosszú fuvarnál, mert sáros.
Ebbe aztán bele is nyugodott Judit asszony, de azért sehogy sem ment a fejébe a gazda sápadt arca és zavartsága. Figyelő szemmel kísérte a konyhából, míg befogott.
– Hiszen nyergesnek fogta kelmed a rudas lovat, Mihály! Hol jár az esze? Uramfia! Én dirigáljam még a kocsisságban is!
Csakugyan a »Páva« volt befogva a »Burkus« helyén. Ezen már Bokros Mihály is elpirult fülig. Ez már olyan örökös csorba lesz az ő életében, hogy mindig föléje kerekedhetik Judit asszony.
Nem szólt semmit, némán igazítá helyre a hibát, azután érzékenyen búcsúzott el Judittól.
– Velem valami rossz fog történni, Judit, vagy veletek. Áldjon meg az isten és vigyázzon rátok. Az ő kezeiben hagylak!
Azután a beteghez ment be. Annak éppen forróláza volt, halavány arcára rózsákat rajzolt a forróság, homlokáról gyöngyözött az izzadság. Bokros lecsókolta a lefutó csöppeket és hagyott helyette olyakat, mik az ő szeméből hullottak oda.
Ezen már elérzékenyült a jó Judit asszony s »megeredt a jóság forrása« belőle is, elkezdett könnyezni.
– De hát mondja meg kelmed, van-e lelke, így ránk ijeszteni? Hát álomlátó próféta kend, hogy itt veszedelmeket jósoljon az ember fiának? Menjen útjára és siessen hazafelé. Addig Panni is jobban lesz.
– Igazad van, öreg. Megyek íziben, hanem el ne feledd, amit mondok. Ki ne mozdulj a házból, vigyázz mindenre. A többi aztán az isten dolga.
Az pedig, ami az »isten dolga«, nagyon szomorú történet volt.
Bokros elment, de magával vitte a nyugtalanságot is. Egész úton vissza-visszanézett Gerge felé, nem emelkedik-e háta mögött onnan, amit képzelete minduntalan rajzolt, füstoszlop az égre. Semmit sem látott. Mikor a hegyek eltakarták is Gerge környékét, még akkor is félve tekintgetett visszafelé.
De semmi sem tarthat egyenlően örökké. Nyugtalansága lassankint kisebbült. Elvégre is valószínű, hogy ki volt aludva a tapló vagy üszög. Órákig csak nem lett volna elfojtva a szikra.
Útitársai, a többi gergei fuvaros, akik szintén gyapjút szállítottak a vasúti állomáshoz, váltig csodálkoztak, hová lett a Bokros Mihály szokott jókedve, derültsége? Máskor ő volt lelke, központja okos szavaival földijeinek, ma meg szótlanul, komoran, lesütött fővel tartja a gyeplőt.
– Mi lelte kelmedet? Mitől foly úgy az orra vére? – kérdé Hagymás Péter, aki valóságos keresztkomája volt.
– Nagy az én bajom, koma – felelt ez mogorván és még beljebb húzta kalapját a szemére.
– Ha nagy, vágja ketté kelmed! Adja át a felét, ketten csak megbirkózunk vele.
– Még egyszer akkorára növekednék, ha elmondanám. Ne is kérdezze.
Hagymás Péter aztán nem is kérdezte többé, s az nem szólt többé egyetlen hangot sem magától. Csak azt látta, hogy társa egész éjszaka kínosan hánykolódott fekhelyén s hogy egyre sóhajtozott.
Hagymás nem tudta mire gondolni. Gyermekkoruktól ismerik egymást, de még sohasem látta így Bokrost, ki a keresztény türelem példányképe volt, pedig elég baja volt már. Tűrte férfiasan, csendes nyugalommal. Milyen baj lehet az, mely ennyire kivehette sodrából?
A nyugtalan éjszaka után szép őszi reggelre virradtak. A természet csendje és megkapó szépsége iránt nem érzéketlen az egyszerű nép. Komoly érzelmeket, vidámságot felváltva sokszor önt szívébe a természet arca. A parasztember előtt a természet olyan, mintha imádottja lenne, kinek egy bágyadt mosolya, egy komor szempillantása befolyást gyakorol hangulatára.
A gergei fuvarosok vidáman mentek haza, el-elmesélgetve a régi háborús világ csodás történeteit. Bokros is nyugodtabb lett; de amint délután közelebb-közelebb értek a szülőkörnyékhez, mindinkább sötétebb lett arca s meredt szemével örökké oda nézett, honnan a veszélyt várta.
Az országúton távol, vagy két puskalövésnyire, egyszerre három alakot vett észre Hagymás Péter.
– Pozdorjává legyek – kiáltá élénken –, ha ez nem Cseres Gáspár uram, a törvénybíránk, élete párjával, meg a Katica lánnyal. Ni, hogy tolja a potrohát előre, istókúgyse ők!
– Lehetetlen – ellenveté egy másik fuvaros –, mi az ördögöt keresnének itt? Aztán Cseres Gáspár sokkal gőgösebb, rátartóbb, hogysem gyalog jönne.
És mégis ők voltak. Mindinkább kibontakozott alakjuk, de milyen állapotban! Piszkosan, kormosan, megtépett ruhában.
A fuvarosok leugráltak szekereikről és odarohantak hozzájuk.
– Kend az, Cseres Gábor uram? – kiáltott eléje Hagymás. – Higgyek-e szememnek? Mi járatban vannak, az isten szerelmeért?
A törvénybíró most sem vetkőzhetvén le hivatalos állásával járó komolyságát és stílusát, ekképpen válaszolt:
– Milyen járatban lévén a magam részéről, az úgyis ki fogván tudódni, elébb én teszem azon kérdést kenteknek, hogy mi járatban vannak?
– Hát mi bizony hazafelé tartanánk, törvénybíró uram!
– Hazafelé? – mondá Cseres Gábor uram mérgesen. – Hát laktok ti valahol?
– Csupa gergei emberek vagyunk egy szálig.
– No, hát akkor, édes fiaim, akár vissza is fordulhattok. Azon a helyen, ahol Gerge állt, nem találtok többé falut. Tegnap este leégett földig. És most már azt is megmondhatom kendteknek, hogy mi járatban vagyok. Koldulok, édes fiaim, hogy éhen ne haljunk. Mindenünk odaégett. Én, Cseres Gábor, koldulok…
De már ezt, valamint Cseresné asszonyom megindult jajveszéklését, ki azt hajtotta váltig, hogy negyvenhat rőf fehérített vászna veszett oda, nem hallotta egy lélek sem kívülök. Arra a szóra, hogy a falu leégett, szekerükre ugráltak s hajtottak lóhalálban hazafelé.
Csak Bokros Mihály maradt ott szekerén elájulva s a gyeplőt kieresztve kezéből. Olyan élettelenül feküdt ott, mint egy halott. A két hű pára megállt egy darabig, mintha a szokatlan helyzeten tünődnék. Azután lassan, cammogó léptekkel megindultak magoktól. A gyeplő végighúzódott a poros országúton.
Éjfél lehetett, mikor a két állat feltartóztatlanul a gergei határba ért. Bokros ekkor tért eszméletre; megismerte a határt. Ismerős bokrok, hegyek, völgyek most is azt integették, amit máskor: »isten hozott!«, a csevegő patak a falu végén most is azt fecsegte: »honnan jössz, honnan jössz«; de ő most mind úgy értette azt: »jaj neked, ezer jaj.«
Megállította kocsiját, nem mert vele bemenni a faluba. Leszállt, otthagyta s csúszva, kerülő utakon, ingadozó léptekkel tartott a ház felé, hol kedveseit hagyta tegnap.
Oh, milyen látvány várt rá.
Romok az épületek helyén, lábai alatt égő üszkök, élettelen állatok, melyek a tűzbe szorultak s ott vesztek. Az éjszaka néma csendjét gazdátlan ebek iszonyú vonítása verte fel, mibe kétségbeesett emberi sírás vegyült. A fák megperzselve, komoran néztek rá, mintha saját lelkiismerete lettek volna. A hold bevilágította a rom és pusztulás szomorú tanyáját. Csupasz kémények meredeztek az égre, mindannyi vádpont ellene. Egyedül őellene. Az ő gondatlan vigyázatlansága százakat tett koldussá, földönfutóvá. Irtóztató!
Az erős férfi a földre roskadt, mint egy élettelen tömeg. Lábai megtagadták a további szolgálatot.
Ki tudja, meddig feküdt volna úgy, ha Fillér Miska, a bakter, bele nem botlik éjjeli hivatalos járkálása közben.
– Hop, hó – kiáltá az érdemes férfi –, ki vagy, hogy a lábam elé mersz kerülni? Felelj, mert mindjárt átszúrlak a dárdámmal.
Bokros erre a fenyegetésre hallgatag maradt.
– Tyű! Milliom adta! Hát nem mondtam, hogy én fogom el a gyújtogatót. Ne legyen Fillér Miska a becsületes nevem, ha nem ő az. Először, mert nem felel, másodszor, mert azt gondolom, hogy nem lehet más.
Ezzel aztán előlegül olyat rúgott a vélt gyújtogatón egyet, hogy Gergénél ocsmányabb helységben kettőnek is beillett volna.
– Ember fia, ébredj, mert foglyom vagy. Viszlek a faluházára. Azaz…
Fillér Miska homlokára tette a mutatóujját.
– Azaz, ha volna faluháza.
Aztán nyugalommal tette hozzá:
– Biz az leégett becsülettel.
És folytatá hivatalos büszkeséggel:
– Ilyesmi csak Gergén történhetik. Igaz-e, hé!
Bokros most nyitá fel szemét s gyönge, erőtlen hangon dadogá:
– Hol vagyok?
– Ejnye no – kiáltott fel a bakter. – Kelmed az, Bokros druszám? Bizony nem ösmertem meg. Hát, hát, jó helyen van kelmed, a Cseresék portáján. Éppen a csűr volt itt.
– Vezess haza, Miska.
– Jöjjön hát. Támaszkodjék rám! Ejnye, lámpás adta, hol vett be kend annyit a jóból?
– Nem volt az én számban ital soha.
– Ne tettesse magát kelmed. Nem ok nélkül kérdezem, hanem igazán kíváncsi vagyok, mert lássa, nagy bajban vagyunk. Hogy a falu leégett, az is nagy kár, a templomot is sajnálom, de még azt mind kiheverte volna Gerge, csak a kocsma maradt volna meg.
Bokros nem válaszolt; kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Egy poklot hordozott lelkében, s az nem hagyta őt sem gondolkozni, sem beszélni.
Miska megmagyarázta állítását.
– Lássa kelmed, enélkül minden megakad: törvénykezés, közigazgatás. Ma is átosontunk este bíró urammal a szomszéd Rekettyésre egy kis búoszlatóra. Addig őrizte a falut a jó isten… No, hát otthon van kend!
Isten mentsen minden igaz lelket az ilyen otthontól.
– Hallod-e te, Miska – kérdé Bokros, görcsösen kapaszkodva kísérője karjába –, hol ütött ki…
– Micsoda? A tűz?
– Ne olyan hangosan, ne kiabálj, szegény Pannim beteg, felköltjük.
– Hát még semmit sem tud? Éppen a kend házától ütött ki a tűz, a szénapadláson.
– Ne kiabálj úgy! – nyöszörgött a kétségbeesett ember roskadozva, megtört fényű szemét félénken jártatva körül háza tájékán.
– Ne féljen már attól, hogy Panni felébred. Elhallgatott már örökre. Éppen az ő sírját ástam délelőtt. Adhatna kelmed egy kis borravalót, mert bizony semmit sem kaptam még eddig.
A szerencsétlen ember felordított, mint a vadállat, s őrülten rohant el, holt gyermekét felkeresni.
A hold éppen most bújt ki egy felhőrongy mögül s oda világított a kormos, puszta földre, hol vékony szalmán egy asszony térdelt a holttest fölött és imádkozott, vagy tán nem is imádkozott, csak az égre nézett.
A férfi csendesen, csúszva közeledett oda, és leborult ő is némán, komoran a holttestre. Egy szót sem szólt sem ő, sem az asszony. Ilyen bánat ellen nincs ír a földön.
Panni az égő házba rekedt. Megfulladtan hozta ki Pántlikás Laci, kit szintén halálosan ütött meg egy leszakadt égő gerenda.
*
Pannit eltemették, a borzasztó tűz nyomai is kezdtek eltűnni. Az emberek hazatértek és összetákolák hajlékaikat; lassankint visszabillent minden a régi kerékvágásba. Még Judit asszony nagy fájdalma is csillapodott. A következő tavasz ismét vidáman, mosolyogva köszöntött be Gergére, vetés, fű szépnek ígérkezett. A remény újra elfoglalta helyét a szívekben, csak Bokros Mihály nem állott helyre soha.
Az ő lelkén egy olyan féreg rágódott, amit nem lehetett onnan száműzni soha többé. Tudni, hogy annyi szenvedésnek, annyi kioltott életnek (mert a tűzben húsz ember élete veszett el) ő az oka, és hurcolni magával e borzasztó titkot, és vigyázni még álmaira is, hogy azok el ne árulják, és látni maga előtt ébren, alva a kiterített holttesteket, égő házakat, kétségbeesve futkosó embereket, kik újjal mutogatnak, átkozva őt: ezt nem lehetett sokáig elviselni.
Az erős, izmos ember napról napra fogyott, hervadott, mint a gyökerében megtámadott növény. Mikor a tavasz jött, már járni sem bírt. Judit asszony vezetgette, ha néha kikéredzkedett a levegőre.
Az utolsó napokban sokan látogatták, mert mindenki szerette. Titkát senki sem gyaníthatta. A tüzet gyújtogatásnak tulajdonították.
Minden látogatót meghítt a legközelebbi pénteki nap délelőttjére magához. Valami mondanivalója lesz.
Senki sem bírta elképzelni, hogy mi; de azért eljött mindenki, ha a szegény Mihály bácsi úgy akarja.
Mikor mind együtt voltak, Mihály bácsi már akkor nagyon rosszul volt. Az ágyban feküdt, sápadtan, viaszsárgán, mint egy halott.
Judit asszonyt elküldte a papért. Gyónni akar.
– Itt van-e az előljáróság? – kérdé lassú, elfojtott hangon. Öregbíró uram, Cseres Péter (ő lett a bíró újévkor) jelentkezett, »miszerint csakugyan úgy áll a dolog sora,«, hogy ő jelen van.
– Kelmed okos ember, Cseres uram – kezdé a beteg.
– Ühüm… meghiszem… menjünk tovább, Mihály szomszéd.
– Kérdezek kendtől valamit.
– Állok eleibe, ühüm. Pszt. Pógár! Siess hamar a nótáriusért, mert megeshetik…
– Mi eshetik meg? – kérdé a beteg mosolyogva.
– Nem ért kelmed ahhoz – dörmögé Cseres. – Már az úgy dukál, hogy ahol tőlem kérdeznek valamit, ott ő feleljen. Azért rendelte őkelmét mellém a tekintetes vármegye, hogy nála tartsam a helység tudományát.
– Nem olyan nagyot kérdezek én, bíró uram, amit kigyelmed ne tudjon. Mondja meg nekem, mint tapasztalt ember, ha például egy égő taplót dugnék be egy kazalba, mikorra gyúlna az ki?
– Hüm! A helytől és időtől függ. Lehet, hogy harmadnapra is, ha levegő nem érné.
A beteg csüggedten bocsátotta le fejét vánkosaira. Ez az egyetlen reménye, ez a ki nem mondott, régen táplált édes gondolata is füstbe ment.
A pap lépett be. A beteg félkönyökére emelkedett.
– Gyónni akarok – mondá mindinkább elhaló hangon –, de kívánom, hogy szavaimat mindenki hallja. Nagy bűnös vagyok, mindenki ellen vétettem. Megérdemlem, hogy utálattal forduljon el tőlem minden embertársam. Az őszi nagy tűznek én vagyok az okozója.
A csodálkozás halk szisszenése futott keresztül a jelenlevőkön.
A beteg azután tagolva elmondá, hogyan hullatá be az égő taplót a széna közé a padláson, mennyit tűrt, szenvedett emiatt. Mint pusztult, veszett a nagy lelki teher alatt görnyedezve.
– Oh! – ordítá hörögve – most is látom a rettenetes lángokat!… Mint csapnak össze szegény leányom feje fölött… Irgalom! Mindjárt odaég! Panna, Panna! Megyek, megyek!
Feje erőtlenül esett le, és – elment, ahonnan sohasem tér vissza többé.
*
És azóta egy év múlt el. Bokros Mihály sírján a tavalyi fű hajtja már gyökereit. Bizony nehéz álma lehet odalenn.
Pedig hát ha tudná, amik idefenn történnek. Ha tudná, hogy egy csavargót fogtak el ezelőtt egy hónappal a rekettyési erdőkben, kire – sok egyéb közt – kétségtelenül rábizonyult, hogy ő gyújtotta fel ősszel a Bokros Mihály házát. Maga is bevallotta már: meg akarta magát bosszulni a gergei elöljáróságon, amiért mint csavargót besoroztatta önkéntesnek.
Judit asszony kijár a sírra és ezerszer elmondja:
– Nem kelmed volt a gyújtogató… Oh, minek hitte? Minek hitte?…
Vajon hallja-e, tudja-e azt odalenn az a marék por?
