III.
III.
A »fiskálisék« kerítésén reggel óta kelepelt egy szarka, a falusi lakók ez a kedves, fekete-fehérbe öltözött komornyikja, ki az érkező vendéget bejelenti. Eleinte unatkozva gubbaszkodék egy redves karón, melynek hasadékain ki s be mászkáltak a mindenféle bogarak, a magát otthonosan érző szú és a lapos bödék nagy sokasága. A szarka nagy komolyan nézegette, csak néha piszkálta meg őket hosszú, összenyomott csőrével immel-ámmal. Nagy oka volt a kedvetlenségre. Az a malheur esett meg rajta, hogy az imént, midőn étkezési kombinációkkal egy ízeshúsú bogár felé nyúlt, egy apró pille röpült torkába, s szűk szájpitvarában összevervén szárnyait, a szarka torkát konokul megcsiklándozta. Biz az bosszantó dolog volt. Sokáig rázta utána a fejét, s – mint már mondottuk – kedvetlenül turkált az istenadta mindennapi kenyérben, mely a lyikacsos karó minden zege-zugából bőven özönlött ki sütkérezni a napra. No, de az idő megenyhít mindent s a vendégek előfutárja a kellemetlenség utóízének elmúltával ismét napirendre tért, s mint valami kényes dáma a legyezőjét, szélesre teríté szét farkát, rázva azt jobbra-balra, hangos kelepeléssel: »sürögj-forogj, kukta, szakács, jön a vendég, kedves vendég!«
Egy gyönyörű, ábrándos szőke fő bukkant elő a folyosón sorba rakott leanderbokrok közül. Talán oda is tartozik, a leandertőn nőtt a legszebb virágnak!
– Hess te, hess te, … nem kell most a vendég! – és megfenyegette ujjaival a csúf madarat.
A szarka kutyába sem vette a bizalmatlansági szavazatot, egyre kelepelt:
– Jön a vendég, kedves vendég.
Dejszen ma ne jöjjön senki. De hát ugyan ki is jöhetne kedves vendégnek? Hiszen itt van! Itt van a legkedvesebb vendég, aki azt a szép rózsás leányfőt megzavarta. Csitt! Hova beszélünk! Hiszen ezt még senki sem tudja, ez még mély titok, a szép szőke főbe nagy ravaszsággal belopódzott gondolat, mely még ott is csak inkognitó kóvályog; igazi nevét nem meri elárulni, sem azt, hogy a szív küldöttje titkos hódítási instrukciókkal ellátva, csak olyan átutazó perszónának adja ki magát, ki ha akarom – gondolat, ha akarom – füst, ha akarom – ott van, ha nem akarom… – biz az akkor is ott van.
A szép szőke fej márvány-homlokán azonban a nagy ábrándos kék szemekben sugárzó öröm fölé valami piciny bánatfelhőcske van odaállítva intendánsnak. Beszélyírói látcsövünkön megadatott azon privilégium: látni még olyan rejtett dolgokat is, miket talán Kléner úr orra sem lenne képes kiszimatolni. Egész jogosan bocsátkozhatunk hát Éva kisasszony (mert hogy őróla van szó, még a »Családi Kör« rébuszainál is könnyebb kitalálni) arckifejezésének magyarázatába. Magyarázatába a megmagyarázhatlannak!
Mert négyszemközt szólva, van-e abban logika, hogy mikor valakinek öröm ül a szemeiben, bánat üljön egy milliméter távolságnyira a homlokán? Éppen olyan, mintha valakinek a csizmapatkója szikrát adna, mikor térdig lubickol a vízben. Fiatal leányokkal azonban sok olyan történik, ami akkor válik igazán érthetetlenné, mikor már meg van magyarázva.
Ne vállalkozzunk tehát sisiphusi munkára, elégedjünk meg annyi leleplezéssel, hogy Éva kisasszony szívecskéje már nem semleges terület; hogy választottja most itt van; hogy a szarka fecsegése most prózai; és végül, hogy valami nincs ínyére. Többet még a beszélyírói látcsövön sem lehet meglátni a nőből.
A Pintér és Kléner urat hozó cséza mintha az égből csöppent volna le, hirtelen berobog az udvarra.
A szőke fő ijedten tűnik el a bokrok közt, de csak egy pillanatra, a másikban már ott pihen apja keblén.
– Oh, a szarka, a kedves szarka… hogy megmondta…
– Bemutatom neked tekintetes Kléner Pál urat, őméltósága barátját.
Eveline kecses pukkedlit vágott, amint azt a cseh táncmestertől tanulta a »madám«-nál, mit Kléner út átkozottul ügyetlen meghajlással viszonozott. A leány szembeszökő szépsége vagy a burnótszelence távolléte tette-e olyan ügyetlenné, zavarttá, biztosan megállapítani nem lehet. Elég az hozzá, hogy nagyon esetlen és zavart volt, bemenet fejét ütötte bele a külső ajtó keresztfájába, a konyhában feldöntött egy mosódézsát, az eleibe siető prókátornak (Pintér úr fiának) azt mondta, hogy »kezeit csókolom«.
No, de ez nem tartott sokáig, a lovas legény nyomban megérkezett, s Kléner úr tele szíván orrát, lassankint magához kezdett térni, kivált midőn a »Hol veszi itt magát, papa? Milyen esemény, hogy ily váratlanul jött! Minek köszönhetjük ezt a szerencsét?« s több efféle kérdések kellőleg meg lettek már őrölve a társalgás garatján.
Kléner úr önbizalmának visszatértével ravaszsága is megjött, s csakhamar ő vezette a társalgást oly szeretetreméltó ügyességgel, hogy legkevésbé sem volt feltűnő, midőn hamis mosollyal kijelenté, hogy szeretne Eveline kisasszonnyal négyszemközt váltani nehány szót.
Eveline csodálkozva mereszté nagy kék szemeit az idegenre, s kérdőleg fordult atyja felé. Az mogorván intett, hogy annak úgy kell lenni, s ujjával a szomszéd szobára mutatott.
Kléner úr udvariasan karját nyujtá, hogy a megrezzent leányt oda vezesse.
– Nem, nem… oda nem lehet… a mellékszobában egy, egy… valaki van.
– Ki van a szomszédszobában? – kérdé az öreg úr.
– Egy úr… egy vendég… kissé gyöngélkedik – hebegé Évike elpirulva.
– Csak nem muszka emisszárius, hogy olyan nagyon titkolóztok?
A leányka arca teljesen lángbaborult.
– Nem, hanem…
– Hanem?
– Még a muszka emisszáriusnál is gonoszabb, – jegyzé meg nevetve az ügyvéd – szívhódító…
– Oh te! Oh te! – kiáltott fel Évike sírva fakadva és szégyenülten futott a kertbe, a virágokhoz. Azokhoz a szép, kedves virágokhoz, akik megértik, akik legjobban tudják, de nem beszélik ki az édes titkot.
Az öreg türelmetlenül ütött öklével az asztalra.
– Lajos fiam, meg akarod-e mondani, ki az?
– Ejnye no, hát Daróczy Pista… Tegnap idejött s most kissé rosszul érzi magát.
Az öreg felordított, mint a sebzett vadállat, szemei, melyeket vér öntött el, vadul forogtak üregeikben, ajka remegett, orrlyukai sebesen lüktettek a felindulástól, de egyetlen szót sem hallatott. A vasfejű öreg azt tartotta, hogy ami most következhetik, az már mind a Kléner dolga.
Maga Kléner úr pedig egész hidegen húzta ki a szelencét, szippantott és mutatóujjával orrát mindkét oldalról gyöngéden megveregette, mintha mondaná: »Te hoztál engem ide, tied a dicsőség, az érdem és jutalom«.
Legelső dolga volt Évike után látni.
Ott ült a lugasban, kezeibe temetett arccal. A kezek még nedvesek a könnyektől, és az arc alattuk már mosolyog. Az elárult titok feletti fájó érzés csöndes megelégedéssé változott. Elvégre is meg kellett tudnia a papának ezt a dolgot, örökké nem lehetett titok. Most már legalább keresztülesett ezen is. Oh, szinte jó, hogy kiböffentette az a szószátyár Lajos! A papa tán meg is örül neki, ellenezni semmi esetre sem fogja: mert hiszen ő maga is mennyire szokta dicsérni Daróczyt!… Ha valami nyugtalanítá Évikét, az a Daróczy viselete volt, ki feltűnő mogorva, levert kedélyű.
De a szerető leány tudott annak találni ezer okot. Valami kellemetlenség érte, pénzzavarban van, vagy tán a papával szólalkozott össze? Eh, hiszen nem lehet mindig jókedvű.
Kléner úr éppen akkor ért Évi közelébe, midőn fantáziáját ezen okok népesíték be, tehát észre sem vette.
– Bocsánat, édes kisasszony, – mondá az érdemes férfiú, mellette foglalván helyet a gyeppamlagon – de okvetlenül szükség kegyedhez nehány kérdést intéznem.
Évikének eszébe jutott a »madám« tanítása: »mindenekfelett legyetek udvariasak, gyermekeim, mindenki irányában, még ha nem jól esik is« – és azt felelte Kléner úrnak:
– Rendelkezzék velem!
– Engedjen előbb még egy megjegyzést.
Kléner úr ünnepélyesen szívére tette kezét.
– Esküszöm, hogy nem kíváncsiság ösztönöz kérdéseimre, bármily különösek legyenek is azok. Egy emberélet függ szavaitól, kisasszony. Legyen szíves tehát meghódolni e tekintetnek s őszintén felelni mindenre.
Évike megrettenve nézett Kléner úrra: tréfál-e, vagy igazat mond?
– Istenem, – rebegé – mit akarnak tőlem?
– Egy kis felvilágosítást. Hm, hm, lássuk milyen őszinte! Mondja meg például, szereti-e Daróczyt?
Évike fölpattant ülőhelyéről, keble sebesen dobogott, melle zihált.
– Ki adta önnek e szabadságot?
– Szomorú tisztem, kisasszony, Daróczy veszélyben forog…
– Ah, – szólt fölrettenve, fájdalmas sóhajjal – mindjárt éreztem. Igen, uram, én szeretem őt teljes szívemből. De kicsoda ön?
– Mindenesetre barátja.
– Ah uram, ha ön barátom, kérem, könyörgöm, ne hagyjon sokáig kétségben. Milyen veszélyben forog ő?
– Lehet semminőben. Feleleteitől függ…
– Akkor kérdezzen, felelni fogok.
– Mióta szereti Daróczyt?
– Magam sem tudom. Van-e a szerelemnek kezdete? Talán egy hó, talán egy félév…
– Daróczy nem volt valakire féltékeny?
– Senkit sem szerettem kívüle.
– De kegyedet kívüle is szerették többen. Bizonyára, bizonyára…
– Nem tudom.
– Vigyázzon, kisasszony, ön nem őszinte. Ezzel mindent elront.
Kléner úr most ahhoz a ponthoz jutott, hogy a legnagyobb tételt tegye föl egy kockára.
– Önt Perzse gróf is szerette, sőt levelet is írt kegyedhez.
– Ez igaz, Perzse gróf írt hozzám egy udvarias levelet.
– Hah! – tombolt örömreszketve Kléner úr lelke. Milyen orr!… Milyen orr!
Évike halk, szakadozott, fuldokló hangon folytatá:
– E levélben azt a kérelmét adta elő, hogy tűzzem ki a napot és helyet, ahol velem egy gyöngéd tárgyról beszélhessen. Én bátyámhoz híttam őt meg, ahol jelenleg tartózkodom.
– Mely nap történt ez? – vágott közbe a bíró.
– Hétfőn. Én keddre tűztem ki az időt, ő megjelent s itt e kertben legnagyobb meglepetésemre kinyilatkoztatta, hogy szeret engem.
– S mit felelt kegyed? – kérdé Kléner úr mohón.
– Megmondtam neki, hogy szívem nem szabad, hogy én Daróczyt szeretem.
– Patvarba! – álmélkodék a jó úr, míg homlokára mogyorónyi izzadság-csöppek gyűltek. – Persze le volt verve.
– Nagyon szomorúan távozott, s különös meglepetésünkre másnap a válasz dacára, ismét megjelent dúlt, sápadt arccal. Mondta, hogy egész éjjel nem aludt, s hogy egy határozat érlelődött meg lelkében: még egyszer házasságot ajánl, s ha el nem fogadom, meghal.
– Ezt mondta! Ah, ezt mondta! – szótagozá Kléner úr lehangoltan.
– Szavai komolyan, síri nyugalommal hangzottak. Megijedék s nem mertem elutasítani. Azt hiszem, engem is megölt volna. Oh, az irtóztató volt, midőn feleletemet várva, rám nézett azokkal a meredt, üvegszín szemeivel; még most is borzadok tőlük.
– Úgy, úgy, ön tehát nem utasítá vissza! – kiáltott fel a bíró élénken.
– Tehettem-e azt? Négy heti gondolkozási időt kértem… Addig, gondoltam, kimegy fejéből…
– Szólt erről valakinek?
– Atyámnak nem mertem, csupán bátyám tudja. Előtte nincs titkom.
– Hogyan, Daróczyval sem közölte?
– Alkalmam sem volt hozzá; a gróf első látogatásának eredményét elmondtam neki, mert másnap találkoztam vele egy nagynénémnél. A második látogatásról azonban semmit sem tud: éppen ma akartam azt neki felfedni.
Kléner úr felkelt, meghajtá magát s miközben kezeit dörzsölte, még egy kérdést látott jónak tisztába hozni.
– Köszönöm, kisasszony, ön teljesen felvilágosított; még csak arra vagyok kíváncsi, hogy László gróf meg volt-e elégedve a válasszal?
– Azt hiszem, igen. Kezet csókolt, midőn távozott, s bátyám beszéli, hogy amint a kocsihoz kísérte, mosolyogva szorított vele kezet. Ő, aki sohasem szokott mosolyogni.
Kléner úr előtt most feltárulni látszott az egész szomorú dráma. Látta azt lelki szemeivel és gyönyörködött benne, mint a művész a majdnem egészen kész képben, hol az összehordott nagyszerű anyaghoz csak itt-ott hiányzik egy keskeny vonás, egy-egy szín.
Nyugodtan készült távozni, de Éva útját állta.
– Tudni akarom, uram…
A bíró hosszan nézett rá és oly gyöngéden, mint csak tudott.
– Elég korán meg fogja tudni, szegény, szegény gyermekem!
Azzal megfordult s végigsietve az udvaron és szobán, hol az öreg Pintér még mindig némán, fiának egyetlen kérdésére sem felelve ült, felrántá a szomszédszobába vezető ajtót s ünnepélyes hangon kérdé:
– Daróczy István, itt van ön?
Évike éppen ekkor lépett be s remegve állott meg a baljóslatú hang hallatára, mely reszelve hasította a levegőt s erős rángásba hozta szívét. Az ügyvéd is meg volt lepetve, csak az öreg tudta, mi történik.
– Itt vagyok! – volt a felelet a másik szobából, s az ajtóban megjelent Daróczy. Gyönyörű, férfias alak, szelíd kék szemekkel, sugár termettel, becsületes, nyílt arccal.
A bíró élesen nézett erre az arcra: a Kain-bélyeg nem volt rajta.
– Ön a törvény nevében foglyom.
Az ifjú megrezzent s valódi bűnösként lesüté fejét: hosszú, göndör fürtei beárnyékolták. Az ügyvéd Kléner úrhoz ugrott s vállon ragadta:
– Ki ön! Mit akar? Hogy mer itt rendelkezni? Ezer villám! Az én házamban, barátommal.
– Uram, az ön barátja gyanú alatt áll, hogy meggyilkolta Perzse Lászlót.
– Hazugság! – ordított az ügyvéd magánkívül.
Daróczy felemelte fejét, egy szelíd tekintetet vetett barátjára és egy fájdalmasat Évikére, aztán a bíróhoz lépett.
– Igen, én öltem meg őt, mert nagyon… nagyon szerettem Évikét.
– Boldogtalan! – kiáltott fel az ügyvéd, de kiáltása egy velőt hasító női sikoltásba veszett, melyet egy a padozatra hulló test tompa zuhanása követett.
…A hanyatló nap szokás szerint vidám arccal kukkant be a zöld ablakfüggönyökön keresztül, búcsúzni a kedves falusi ház lakóitól, s a szarka még folyvást ott kelepelt a rothadt karón; de a nap olyan sötét arcokat talált, hogy abban a hitben, hogy éj van már s elkésett útjában, nyomban visszahúzódék; és a szarka is, mintha azt kiabálta volna ez egyszer: »gyilkos, gyilkos!«
