IV.
IV.
Míg a vizsgálóbíró az elbeszélt eredményhez jutott, addig a kastélyban semmi említésre méltó sem történt, ha csak azt nem vesszük eseménynek, hogy Cserepes jegyző úr Szirupka méltó bosszúságára éppen »quart-bélát« mondott »aduban«, midőn a megnyílt ajtón Kléner úr lépett be nagymérgesen.
– Ah, ily korán, – szólt Cserepes, az akták alá sanzsirozva a kártyát.
– Mindent kisütöttem, – szólt kedvetlenül Kléner úr, mint kinek orra vére foly.
– Én sem ültem itt hiába…
(De nem ám, gondolta az orvos, húsz partit vert rám a kópé.)
– Azóta már nyomában vagyok Daróczynak.
– Ne mondja!
– Kutattam, szimatoltam, nyomoztam, kérdezősködtem, inquiráltam s sikerült konstatálnom, hogy Stiriába futott.
– Az messze van – mondá Kléner úr, kinek kedve telt bosszúját tölthetni valakin, – Stiria messze van.
– Sebaj! Azért hosszú az igazságszolgáltatás keze, hogy oda is elérjen. Gondos fáradozásaim folytán sikerült hű személyleírását összeállítanom.
(Egy albumban megtalálta a lurkó az összes gazdatiszti személyzet fotográfiáját.)
– Cserepes úr, ön buzgó tisztviselő, – szólt Kléner úr meghatottnak látszó hangon, – hanem azért bízvást pipára gyújthat azzal a személyleírással…
– Hogyan, főnök úr? – kérdé az indignálódva.
– Daróczyt én már el is fogtam, kint van az udvaron, illetőleg rögtönzött börtönében, a kastélybeli jeges veremben.
– Jó híves hely… – mondá Cserepes minden zavar nélkül.
– Az úton ki is vallattam. Mindent bevallott az akasztófáravaló… Mindent bevallott.
– Hála istennek…
Kléner úr keserűen ráförmedt.
– Mi? Hála istennek? Önből a káröröm beszél, domine. Ön mindig ellenségem volt, halálos ellenségem. Még azt mondja: »hála istennek«, mikor engem valaki tönkretesz. Ilyen ügyet egyetlen ostoba szóval, hogy »én vagyok a gyilkos« lelkiismeretlenül befejezni, ilyen ügyet, melyben annyira kitűnhettünk volna, most a szervezés előtt. Uraim, én nem találok szavakat méltatlankodásom kifejezésére… Ez leverő, ez elszomorító…
Kléner úr oda volt a felindulástól.
– Csomagolja be, domine, a corpus delictiket és a jegyzőkönyveket. Többé nincs itt mit keresnünk. A Perzse-ügy véget ért. Mindent kivallott az a gazember; nem maradt semmi kisütni valónk. Semmi, semmi… Ami még következik, az már egészen a törvényszék dolga.
Cserepes éppen berakni kezdte a puskákat, a golyót és aktákat egy hosszú fekete tokba, midőn Pintér Lajos kocsija gördült be az udvarra.
– Uram, – szólt a fiatal ügyvéd, amint belépett, – sietve jövök ön után, hogy e szerencsétlen ügyben szolgálatára lehessek az – igazságnak. Ha a vádlott vallomását elolvasom, sok enyhítő körülményt fogok felhozhatni. Ön ezt meg nem tagadhatja.
– Bizonyára, bizonyára, – felelt Kléner úr – azonban a bűnös vallomása még nincs jegyzőkönyvbe véve, ami különben azonnal megtörténhetik.
Daróczyt elővezették, sápadt és levert volt. Gyenge, szakadozott hangon beszélt, melytől nem lehetett még ily körülmények közt sem megtagadni a rokonszenvet.
A szokásszerű előzetes kérdések után, a dolog érdemére tértek.
– Milyen indokból s miként vitte ön véghez a bűntényt? – volt a hivatalos kérdés.
– Tettem őrült szenvedély sugallata – felelt Daróczy egy könnycseppet törülve ki szemeiből. – Én nem viseltettem azelőtt ellenszenvvel a gróf irányában, ő sem bánt velem rosszul. Múlt szerda óta azonban minden megváltozott. E nap reggelén magához hivatott, s értésemre adá, hogy további kiképeztetésem végett külföldre kíván küldeni, készüljek az elutazásra. Megköszöntem és kijelentém, hogy szívességét nem vehetem igénybe, én nem távozhatom innen. »Hah, tudom miért« – ordított fel indulatosan és arcul ütött. Vérem felforrt, a düh mint orkán tombolt bennem, s öklöm felemeltem rá, ő meghátrált a mellékterembe, s magára csukta az ajtót belülről. Egy irtózatosat ütöttem öklömmel az ajtóra s aztán tehetetlenségem érzetében szitkok közt távoztam, fontolgatva, mit kell cselekednem. A felkorbácsolt düh és a bosszú gondolata messze elűzött otthonról a laposi pusztára, a számtartóhoz, kitől tanácsot akartam kérni. A számtartóéknál ott találtam kedvesemet, Pintér Évikét. Ő elbeszélte, – oh minek is beszélte el! – hogy a gróf ott volt előtte való nap s szerelmi nyilatkozatot tett, mit ő visszautasított, el nem hallgatva, hogy szíve enyim. A gróf viselete meg volt előttem magyarázva. Valamivel nyugodtabb kedélyben mentem haza; otthon egy levél várt rám a gróftól.
Daróczy kivette zsebéből s átnyújtá Kléner úrnak, ki azt hangosan olvasá fel:
»Kedves Daróczy!
Mai viseletemet számítsa ön be, kérem, szokott betegségem megújuló lázrohamainak s bocsássa meg.
Gr. Perzse.«
– Csatolja a többi iratokhoz! – szólt Kléner úr, a levelet Cserepes elé dobva.
– E levél majdnem kibékített, – folytatá Daróczy – a kastélyba mentem, hogy személyesen megkövessem a grófot. Nem csodálkoztam, hogy szereti Évit; hiszen oly szép, oly kedves! S elgondolva, mit érezhetett, midőn visszautasították, szinte megsajnáltam szegényt. A kastélyban megmondták, hogy az úr nincsen otthon, délután kilovagolt egyedül, Ilye felé. Egy pokoli gondolat támadt bennem: ha Ilye felé lovagolt, akkor bizonyosan Évikéhez ment. De mehetett-e oda a tegnapi jelenet után? Nem, semmi esetre sem! Eh! de hát ki felel nekem arról, hogy a tegnapi jelenet csakugyan úgy folyt le, amint Évike előadta! Ki fog egy tizenhét éves fő szilárdságára építeni ott, hol egy szegény fickóról és egy főúrról van szó? Izgatottan rohantam ki a rétekre a gyalogúton Ilye felé, magam sem tudom: mi célból. Egy ilyei fuvaros jött velem szembe; megkérdém, nem látta-e a grófot? »De bizony láttam«, felelt a fuvaros – »a tiszttartó-kisasszonnyal sétál a fiskálisék udvarán.« Szédülés fogott el, meg voltam semmisülve. A szerelemféltés kínzó ördöge beleszabadult szívembe s kegyetlenül marcangolta. Oh, ez nagy kín volt, uraim! Én megcsalatottnak, kijátszottnak hittem magam.
Daróczy végképp kimerült, engedelmet kért, hogy leülhessen.
– Bizonyára, bizonyára! – felelt Kléner úr s maga is szelencéjéhez folyamodott a kimerülés meggátlása céljának tekintetéből, – hogy az ő hivatalos stílusában beszéljünk.
– Egész éjjel nem hunytam be szemeimet. A féltékenység merész kezű bűnszerző, ki rakásra költi a fájóbbnál fájóbb helyzeteket, és ki tudja azokat színezni, pokoli terveket kohol, csábító, borzalmas gondolatokat teremt. Én egy egész éjjel társalogtam a féltékenységgel!… Reggel önkéntelenül a kastélyba támolyogtam. A gróf a tornácon állott; arcát sohasem láttam oly vidámnak, megelégedettnek, mint ma, midőn rám nézett. Oh, ez a vidámság végső tőrdöfés volt szívemnek! A világ összefolyt körülöttem, fejem zúgni kezdett és e zúgáson mintegy átszűrődve csapott hozzám a gróf hangja: »délután vadászatra kísér ön«. Ah, a vadászatra fogom kísérni! Egy ördögi démon fülembe súgta: használd fel az alkalmat! Összecsikorítottam a fogamat: »Nem, nem fogok elmenni, itthon maradok, beteggé teszem magam.« Az urasági parkon keresztül siettem lakásomra. A nap derülten ragyogott, a fák, virágok mosolyogtak, de nekem úgy tetszett, hogy komor este van, az égen fellegek járnak, s hogy a fák, tüskebokrok belekapaszkodnak ruhámba és azt beszélik: »öld meg, öld meg!« Még a föld párázata is azt látszott lihegni, még a levegő milliárd atomaiból is hangok emelkedtek: »öld meg, öld meg!« A földet megrúgtam lábammal; a toppantásra ismét azt felelte tompán: »öld meg.« Hallgass! ordíték s befogtam füleimet, de a csodálatos hangok még mindig hallatszottak s elkísértek szobám magányába is. Kimerülve roskadtam egy pamlagra s igyekeztem lelkem jobbik felét feléleszteni zsibbadtságából, de egy átkozott darázs a nyitott ablakon keresztül szobámba repült s minden idegemet fölrázta monoton dongásával: »öld meg, öld meg«. Megölöm! – kiálték s golyóra kezdtem tölteni puskámat. De csakhamar neszt hallottam kívülről. Az ajtókilincset fogta valaki. Mint akit gonosz tetten kapnak, megrezzenve dobtam a fegyvert egy szögletbe. Látogatóm a tiszttartó volt, kit a gróf küldött értem. Puskámat és a tölténytáskát fölszedve, komoran indultam vele a kastélyba. Amint a címerterembe léptem, láttam, hogy a gróf a szomszéd szobában háttal fordulva áll, felnyitja a nagy antik zöld szekrényt s néhány golyót csúsztat vadász-zekéje bal zsebébe. Ez máskor föl sem tűnt volna, de most nem bírtam szabadulni attól a gondolattól, hogy engem akar megölni. Hah, tehát embervadászatra megyünk! Mit jelentsenek egyebet a golyók? Nos, legyen hát embervadászat!
Kléner úr közbeszólott:
– Nagyon jól tenné vádlott, ha a részletekbeni túlterjeszkedési előszeretetének nem adná oly kétségbevonhatatlan jeleit. Mindenekelőtt rövidség! Ami a dolog mesés oldalát illeti, az a védő fiskusé. Bizonyára…
– Csak kevés mondandóm van még. Ami ezután a vadászaton történt, azzal magam sem vagyok teljesen tisztában.
A bűnös arca borzadást tükrözött vissza, hangja reszketett.
– Útközben a gróf hallgatag volt, többször rám nézett komoran, majd hirtelen lekapta rólam szemeit. Úgy látszott, erős tusát vív magával. A »Madzag«-dűlőnél egyszerre megállapodott és azt mondta érctelen, vontatott hangon: »Ha én azt mondanám önnek: ön szegény ember, menjen Amerikába, adok önnek ötvenezer forintot, kezdjen azzal valamit, és mindezekért csak azt kívánom, hogy feledje el ezt az egész itthagyott világot mindenestől, mit felelne ön arra?«… »Nem bírnám elfeledni«, – mondám – »nekem nagy számadásom van még ezzel a világgal.« A gróf gúnyosan nevetett és egy áriát kezdett dúdolni a »Traviátá«-ból. Szándékosan hátramaradtam kissé, hogy végsőig felcsigázott bosszúszomjam elpárologjon, s ez csak úgy volt lehetséges, ha a grófot minél távolabb tudom magamtól. A démon még mindig azt sugdosta: »legtávolabb lesz ő a föld alatt«. A gróf alig előzött meg húsz, harminc lépéssel, midőn egyszerre megállt, hátranézett s puskáját tölteni kezdve, felém fordult.
A düh és bosszú pokoli lavinája önté el egész valómat, látván, hogy nem a tölténytáskából, hanem a zubbony balzsebéből tesz a csövekbe lőkészletet. »Tehát golyózunk! Tehát meg akarsz ölni!« Őrülten kacagtam fel. »Későn kelt, méltóságos uram!« ordíték vadul, s egy szempillantás alatt célba vettem őt fegyveremmel. Úgy rémlik, mintha e másodpercben rám tekintett, s leeresztett fegyverét ő is felemelte volna, de semmiről sem vagyok bizonyos; a világ összefolyt körültem, görcsösen húztam meg a sárkányt, … egy dördülés… s ő elbukott. A fegyvert iszonyodva dobtam el magamtól, s futottam a világnak. Lábaim reszkettek, fejem zúgott, keblem villámsebesen dobogott, azt hittem, le kell roskadnom lelkiismeretem ólomsúlya alatt, de csalódtam, s még talán könnyebbségemre szolgált, hogy futhatok a végkimerülésig, a kétségbeesésig, a halálig.
– Elég – szólt Kléner úr. – Ön befejezte vallomását. Amit ezentúl mondhatna ön, az nem tartozik a dologra.
Azzal intett a törvényszéki drabantnak, hogy vezesse ki.
– Bíró úr, – szólt a bűnös az ajtóban megfordulva – csak egy szavam van még, egy kérésem. Ha lehet, legyen büntetésem halál, s legyen meg minél gyorsabban. Szánom bűnömet és megérdemlem a halált.
– A törvény megteszi a magáét, – mondá a vizsgálóbíró mosolyogva, mint mikor otthon azzal biztatja a kis Árpádkát és Töhötömöt, hogy katarceltlit hoz nekik. A többit végezze el ön az istennel!
– Nos, – fordult a bűnös távoztával Pintér Lajos felé – miféle enyhítő körülményeket tud ön felhozni a természeteseken kívül?
– E percben még nem vagyok készen.
– És ön megkísérlené? Igazán kíváncsi vagyok.
– Mit tart ön azon állításról, – kérdé Pintér – hogy Perzse is gyilkossági tervet forralt?
– Eh uram! Amit az állításokról egyáltalán tartani szoktam. Nos, de föltéve, hogy bebizonyítható lenne is, mit nyomna az a latban? A gyilkos és kezdeményező mégis csak Daróczy.
– Azonban mindenütt lehetnek titokzatos körülmények, amik…
– Hahaha! Ön erővel mesés elemet akar vegyíteni ebbe a prózai anyagba. Ez egy egészen közönséges, ostoba gyilkosság, fényes nappal, birka-bárgyúsággal végrehajtva. A vallomás után egyetlen szó is fölösleges kommentárnak. Kombinálni meg pláne nevetséges. A bevégzett tény előttünk fekszik egész meztelenségében…
A fiatal ügyvéd fel volt tüzelve a bíró gúnyos modora által s nagy kedvet érzett volna ellentmondani.
– Be kell ösmernem, hogy igaza lehet, de én mégis látni óhajtanám az összes tanúvallomásokat és bűnjeleket.
– Ha kedve telik önnek… mutassa elő Cserepes úr.
A fiatal Pintér figyelmesen olvasta végig a már majdnem csomaggá nőtt iratokat.
– Nos! Van önnek valami észrevétele? Egy kis mesécskéje az ilyen magamszőrű öreg rókák számára?
– Uram, – jegyzé meg az ügyvéd indulatosan – én nem mesélni jöttem, hanem enyhítő körülményeket keresek; olyanok kell, hogy legyenek, s a jelen ügyben minél tovább gondolkozom, annál többet fedezek fel.
– Bizonyára, bizonyára, – szólt a vizsgálóbíró – azok lehetnek, sőt vannak is. De mit ér az? Nem mindegy-e, ha valakit életfogytiglani, vagy csak húsz évi fogságra ítélnek?
Pintér sóhajtott.
– Ah uram! a fölfogástól függ… az embert elítélik, becsukják, kivégzik, egyszóval eltávolítják az emberi társadalomból, de énjének egy másolata megmarad a közvéleményben. Hadd lakoljon az eleven, igazi bűnös, de szeretném, ha az itt maradt másolat nem lenne oly nagyon, nagyon fekete… A szerencsétlen jegyese volt nővéremnek…
Az ügyvéd egy könnyet törült ki eleven, átható szemeiből. Fejét lehajtotta szomorúan, gépiesen forgatva kezében a bűnjeleket, a finom damasztcsövű grófi fegyvert, a holttestbe fúródott golyót, s a Daróczy egyszerű puskáját, melyet ő maga is annyiszor használt azelőtt. Mennyi mindenféle gondolat cikázott fejében!
– Uram, – szólalt meg végre szórakozottan – én a vizsgálatot korántsem találom még befejezettnek. Nagyon egyoldalú… hiányos…
– Hogyan? – kérdé Kléner úr vontatva.
– Pszt! Csitt! – ordított fel az ügyvéd magánkívül, s olyat ütött öklével az asztalra, hogy annak összes tartalma táncolni kezdett. – Csitt! Egy gondolatom van! Igen, igen. Hadd rendezzem eszméimet… Ah!…
A meglepetés örömrivalgása volt az az «Ah» szó.
Az ügyvéd arca fellángolt, szemei szikrákat szórtak. Kléner úr türelmetlenül toppantott.
– Micsoda impertinens modor ez?
Az ügyvéd oda sem hederített, szíve hangosan dobogott, hangját elveszté örömteljes fölgerjedésében. A szavak ott ültek arcán, homlokán, de nem bírt azoknak Kléner úr füleinek fölfogható alakot adni.
– Perzse grófot nem ölte meg Daróczy – rikkantott fel végre tompán. – Nem! Nem!
