HOMÁLYOS ÜGY • ELBESZÉLÉS • 1875
HOMÁLYOS ÜGY •
ELBESZÉLÉS •
1875
ELBESZÉLÉS •
1875
A fölbukkanó nap által bearanyozott síkságon, a kövér életet lehelő füvet eltaposva, meredten fekszik egy holttest. Köröskörül a buja lóherén vércseppek közé keveredett a reggeli harmat, szokott csillogását elvesztve; az apró sás húsos levelei, amint a hajnali fuvalom lengeti, úgy tűnnek fel, mint megannyi hegyével függőlegesen fölfelé állított kard, miknek véres pengéje rezegve hajlong. A szomszéd hangyafészek lakói tömör csoportokban tódulnak a komor színhelyre, hol az ünnepélyes csendet csak egy-egy holló szárnycsattanása veri föl, vagy a szél síró nyögése, mely szakadozott közökben meg-megzörgeti a fűzfabokrokat és tompán elhallgat, mintha érezné, hogy a természet ma halottas-ház. Egy vadászeb fekszik a hulla mellett és nyalja a megaludt vért, aztán kiölti hegyes, szederjes nyelvét, hű, okos szemeit behunyja, mintha gondolkoznék, majd felszökik, körülugrálja a véres tetemet és kínosan vonít fel; füleit nem hegyezi, azok lekonyulva függnek le, jeléül, hogy nem élő állatot illet borzadályos hangja – az eget ugatja.
Ah, egy élő állat közelít! Egy gyámoltalan, megiramodott nyúl. Épp imént veré fel vackából a pór kaszája. Egyik hátsó lába, mit a penge érintett, vérzik, csupán három lábon folytatja pályáját. »Hahó!« ordít a pór s követi a vérrel jelölt nyomokat. Az üldözött egyenest a holttestnek tart s csak a vértócsánál áll meg, meghökkenve. A vizsla odapislog könnyű zsákmányra és meg sem moccan; egykedvűen nézi a hajszát s mint valami semleges nagyhatalom, a füle tövét vakarja. A nyúl azonban reszket a semleges nagyhatalmaktól is (akár példát is mondhatnék rá) és irányt változtat a hullámzó búzaföldek felé. A pórsuhanc abban a jóhitben, hogy a reménybeli ízes pecsenye elvérzik s meg kell lelnie, lélekszakadva fut a nyomon, mígnem felbotlik a hullában s hanyatt esik; keze könyökig süpped a vérbe, feje hozzávágódik a halott koponyájához és megkongatja.
A suhanc őrülten sikolt fel, felugrik, el akar futni, de az ijedtség uralmába vette tagjait s alig négy lépésnyire összerogy. Mozdulni nem bír, szemeit behunyja, hogy ne lásson, de lát: a hulla le van festve a levegőbe is, úgy, amint azt a valóságban megpillantotta, és le van festve a sötétségben is; ha az égre néz, a felhők azt ábrázolják, még a nagyugarnak hagyott fekete szántóföld is úgy néz ki ott a távolban, mint egy agyonvert ember, elterülve a köröskörül zöld mezőn. Ki ne remegne ilyen képektől?
A vizsla odasompolyodik az ijedt suhanchoz s lassú nyöszörgést hallat. Az okos állat lapos, benőtt ábrázatából homályos, karikázó szemeiből olvasható, hogy megértetni akarja magát.
A suhanc felrezzen a nyöszörgésre és megösmeri a vizslát.
– Blikk! Csiba te! ki az a halott ember, Blikk?
Ha meg tudná mondani!
De ha meg nem mondja, legalább fölébreszti a kíváncsiságot a szerencsétlen kamaszban, ki hason kezd csúszni a test felé, lassan, óvatosan, dobogó szívvel, behunyt szemeit hasonló óvatossággal nyitogatja, csupán parányi nyíláson engedve azokat a borzalmas helyre tekinteni. Egy puska volt az első tárgy, mit így látott: gyönyörű, ezüsttel kivert, damasztcsövű kettős fegyver. Milyen kár, hogy az most már senkié!
Azután egy megmerevedett kéz látszott ki a fű közül; összeszorított ujjakkal. Éppen egy »katinkabogár« mászott rajta: a népköltészet szerelmi postásai, kik megviszik a parasztlegények és leányok édes üzenetét távoli országba, s kezére szállnak annak, akihez küldettek szerelmes szavakkal. Vajon ide ki küldte?…
A suhanc még közelebb kúszik, botjával elhárítja a szerb-tövis kimagasló, szúrós leveleit, melyek az ismeretlen arcot eltakarják; még a foga is vacog, mikor odanéz:
»Oh, ki hitte volna! Oh, ki hitte volna, Uram, én Istenem!…«
A meglepetés és ijedtség rokon érzelem, de mint az ugyanazon darab pénzre vert kétféle kép közül, ha felül van az egyik, okvetetlen alulra kell kerülnie a másiknak, itt is aláfordította az ijedtséget a meglepetés. A suhanc nekiiramodott a falunak, jajveszéklő, ordító hangjával mindent betöltve:
»A gróf meg van ölve… meg van gyilkolva! A nagy gróf… a hatalmas gróf!«
Az ódon egyház falai komoran visszhangozták: »a nagy gróf… a hatalmas gróf« … Az emberek sápadtan adták odább: »… a nagy gróf, a hatalmas gróf«…
A templom mellett emelkedett a büszke palota, a Perzse-grófok ősi fészke; az megtelt borzalmas suttogással, tompa lármával, s bádog kúpjára kitüzetett a fekete lobogó.
…Nyomban egy forgószél kerekedék, felkapva gazt, szemetet, elhullasztott lúdtollakat, papírdarabokat az utcákról és udvarokról, forgatta köröskörül a levegőben, aztán vakmerően belekapaszkodott a gyászzászlóba, kicsavarta és odavágta nyelestül a templom falához. Arcul ütötte a templomot és elsüvöltötte magát: »A nagy gróf… a hatalmas gróf… meg van ölve!«…
