V.
V.
Kléner úr szánakozóan nézett rá.
– Megbolondult szegény. Jó, hogy kéznél van a doktor. Fogassa meg, amice Cserepes!
– Nem ő ölte meg, – hörgé – mert… mert…
– Meg kell kötözni – vélekedék Kléner úr valamivel nyugodtabban.
Az ügyvéd harsogó hangon folytatá:
– Az a golyó, amely a hullában volt, nem a Daróczy puskájából jött,… nem jöhetett…
– Miért? – kiáltott fel Kléner úr.
– Mert sokkal nagyobb, mintsem valaha beférhetett volna a csőbe, sokkal nagyobb.
A jegyző és doktor villámhirtelen ugrottak oda, hogy a próbát megtegyék.
– Csakugyan – mondá az orvos. A dolog csodálatos. A haláltadó golyó nem lehetett a Daróczy puskájában.
Kléner úr pedig ott állott az asztalhoz támaszkodva, mint egy kővé változott nagy húsdarab, a tubákpikszist meredt kezében tartva. Apró szemei bambán tapadtak a semmibe, tátott szájának alsó ajka mozgott, sőt még a tokája is, segítségére jövén tőszomszédjának; de értelmes hangot nem volt képes adni. Végre a tubákpikszis is kifordult kezéből, s a padozatra esett. A tubákpikszis csörömpölése mégis felverte kábultságából.
– Oh, oh, oh! – gagyogá a jeles férfiú.
– Ez aztán fordulat! Ez aztán rébusz! – kiálták egyszerre az orvos és jegyző.
– Oh, oh! – hajtá egyre Kléner úr.
Az ügyvéd sietett elégtételt venni.
– Ugye, hogy hiányos volt a vizsgálat?
Kléner úr megsemmisülve ugrott nyakába.
– Az volt, hiányos volt! – rebegé szelíden, mint egy megvert gyermek és fölemelte a szelencét a földről, hogy szippanthasson.
Ez a szippantás visszaadta őt önmagának.
– Azaz, amennyiben e hiányról magamnak is volt tudomásom. Bizonyára, bizonyára… Ha jól emlékszem, mondtam is Cserepesnek.
– Nem volt szerencsém hallani – viszonzá amice Cserepes átkozott maliciával.
– Elég rossz, elég rossz. Különben is ön nem képes felfogni szunnyadó eszméimet. Pedig a szunnyadó eszme életre ébredhet, ténnyé válhat, csodákat mívelhet. Lássa ön! Ez egy szunnyadó eszme volt bennem, melyet most az ügyvéd úr fölrázott, életre ébresztett. Félek azonban, kissé korán. Az eszméknek érni kell, uraim! Nekem egy bizonyos rendszerem van, egy összefüggő láncolat, melynek szemei a tények; ő azt tette, hogy midőn én a lánc egyik oldalán vizsgálódtam, tapogatództam, egyszerre odarántotta kezemet a lánc másik végére, hova bizonyára magamtól is eljutottam volna, de később.
Pintér tanulta valaha a lélektant, s a bírót meg akarta nyerni az ügynek, tehát következőleg válaszolt.
– Bocsánat, vizsgálóbíró úr, ön igaztalanul vádol engem. Az eszmét ön érlelte meg bennem, nem én önben. Figyelemmel kísértem szavainak hátterét, s azon meggyőződésre jutottam, hogy ön valami meglepő fordulatot tartogat ez ügyben.
– Teringette! – jegyzé meg a csodálkozásban kiizzadt homlokkal Kléner úr, – ön éles ész! Teringette!
És a derék ember méltán is csodálkozhatott, mert hát még neki magának sem volt azelőtt sejtelme a szavainak hátterében lappangó csodagondolatról, melyet az ügyvéd onnan előhúzott.
– Hm! a tenger sem tudja, hogy drágagyöngyök hevernek a fenekén. Bizonyára nem. Hanem átkozottul éles esze van annak a prókátornak!
– Hm! Átkozott éles, éles… – folytatá hangosan – hanem lássa, az ilyen plágiumok éppen nem szeretetre méltók. Ne mártsa ön máskor orrát rendőri ügyekbe! Nem vagyok hiú ember, minélfogva ez egyszer megbocsátok önnek, de csak oly föltétel alatt, ha hagy engem intézkedni, kideríteni ezen világhírre vergődhető ügyet, bele nem szól, míg eszméimet rendezem, míg azokat formába öntöm, kisütöm és feltálalom. Ne piszkáljon ön addig a saját kedvenc ételemben, mert az illetlen is, bosszantó is.
Pintér Lajos mosolyogva fogadta el ezt a föltételt, s Kléner úr hozzálátott eszméi rendezéséhez; a corpus delictiket s tanúkihallgatási jegyzőkönyveket átvitte a másik szobába, egy csésze feketekávét rendelt, magára zárta az ajtót és teljes másfél óráig időzött bent. Csak nehéz lépéseit lehetett hallani koronkint, amint sebesen vagy lassabban, de mindig szabálytalan lépésekkel járkált a szobában, azonkívül néha egy prüsszentés, egy-egy »oh, oh! « felkiáltás jelezte, hogy ő jelen van, s keresi az igazságot.
Mikor kijött, arca sugárzott.
– Mindent felfedeztem, – mondá mohón – az ügy ki van domborodva részleteiben is. Világhírű másfél óra volt ez, uraim… Ez az orr megtette kötelességét… szólíttassék elő a vádlott!
A nagy fali óra tizenegyet ütött éjfél előtt.
Cserepes meghunyászkodva sietett ki, hogy az őröket fölzavarja. Daróczy nem aludt, nem kellett fölkelteni. Egykedvűen lépett a bíró elé. Nem volt semmi mondanivalója többé, s nem volt semmire kíváncsi többé. Csak addig reszketett, míg a homályosan világított folyosón vezették. Minden szögletből a gróf árnya nézett rá rémesen…
Kléner úr a belépő vádlott felé fordult.
– Üljön le, barátom. Önnek előbbi vallomása össze nem egyezik a valósággal!
– Bocsánat, de én semmit sem tagadtam el. Mit is tagadhatnék már?
– Ne vágjon a szavamba! Én fogom elmondani, mint történt a katasztrófa. Ön megtöltötte csütörtökön délután puskáját golyóra, de csak az egyik csövet volt ideje Pintér belépte miatt megtölteni: ez azért áll, mert Kis Gazsi és többek vallomása szerint csak egy lövés történt, ennek pedig szükségképp a gróf puskájából kelle jönnie, mert Pintér Mihály és a mindenes vallomásából kitűnik, hogy a gróf puskájának csövei közvetlenül a vadászati kirándulás előtt meg lettek tisztítva, – tehát az egyik cső belső kormossága világosan bizonyítja a lövés megtörténtét.
Daróczy felemelkedett, reszkető ujjaival végigsimítá homlokát és lélegzetfojtva hallgatta a bírót, míg agyában zűrzavaros gondolatok nyargaltak.
– Megengedem, hogy önnek szándékában volt a grófot megölni. Puskáját fölemelte és célzott. A gróf arccal fordulva állt ön felé és éppen fegyverét töltötte, ki tudja, mily szándékkal, midőn szemei önre estek, s mint gyakorlott vadásznak azonnal észre kellett vennie, hogy az ön puskájának iránya neki szól. Amit most fogok mondani, egy szempillantás alatt történhetett, s egyike azon rendkívüli eseményeknek, miket a szeszélyes végzet keze fon, s miket teljesen konstatálni nem lehet. Az a tény azonban biztosan levonható, hogy ön e percben megrántotta a sárkányt, az lecsattant, de fegyvere nem sült el: bizonyítja ezt a piramidlin összerepesztve talált kapszli; de ugyanazon pillanatban kellett eldördülnie a gróf puskájának is, mert csak így lehetséges az ön csalódása, mellyel a lövést magának tulajdonította. Az ön őrülettel határos lélekállapota, a gróf elbukása különben is megfoghatóvá teszik csalódását. A véletlenség nagy mester, ügyes fickó, de az öreg Kléner eszén nem megy keresztül…
Itt szünetet tartott Kléner úr és hosszú lélegzetet vett.
– Uram, ön ezennel szabadlábra van helyezve, s csupán életbiztonság elleni merénylettel vádoltatik, s mint ilyen, ha elég bizonyítékot sikerül szerezni, meg is lesz büntetve. Távozzék!
Daróczy pedig nem távozhatott, mert ájultan rogyott össze. A nagy bűn terhét megbírta, de a nagy öröm leverte lábáról.
– Kléner úr, ön derék ember! – szólt Pintér Lajos a bíróhoz lépve.
Kléner úr élénken szorítá meg kezét, aztán az orvossal és Cserepessel is kezet fogott.
– Én magamnak nem követelek semmit, uraim, – mondá ünnepélyesen – hanem az orromnak tisztelet adassék. Az egy olyan sróf az igazságszolgáltatás gépezetében, melynek hiányát nagyon meg fogják érezni, ha majd nem leszek. No, de a halál még bizonyára messze van… ne gondoljunk rá! szippantsunk!
Kléner úr bekövetkezett prüsszentéseire föleszmélt Daróczy, de szólni nem tudott még most sem. Lajos kezén fogta s némán vezette le a homályos lépcsőkön kocsijához. A szögletekből most már nem néztek rá síri árnyak. Csak a vén Blikk sompolygott el mellette nyihogva, s folytonosan keze után kapkodva a sötétben. Ki tudja, megnyalni akarta-e, vagy megharapni?…
*
A Perzse-ügy, melynek mai napig is sok homályos oldala van, nagy szenzációt keltett, nemcsak a megyei, hanem tágabb körökben is, s Kléner úr neve emlegetett lőn. Még a budapesti hírlapok is egész terjedelmében közölték a kisbelédi vizsgálatot, s Kléner úr megérte azt a régen álmodott dicsőséget, hogy a sajtó személyével foglalkozott. Ah, azok kéjes, boldog napok voltak! Nem tudom, akkor szokott-e rá a hírlapolvasásra, hanem az tény, hogy azóta naponkint türelmetlenül várja a »Budapesti Közlönyt«, melyet remegő kezekkel szokott felbontani, elhalványodott arccal gusztálva az első lapon egy nevet, elől-hátul ilyenforma sorokkal: »Ezen meg ezen miniszterem előterjesztésére ezen meg ezen rendjelt adományozom stb.«
A lap megjelenik napról-napra, de az a bizonyos név egyre késik. Kléner úr nem csügged el a gusztálás alatt, elsápadt arcára lassankint ismét visszakerül a rendes pirosság, kihúzza szelencéjét és élvezeteset szippant belőle, mintha mondaná az orrának: »még nincsen rendjel«. Az aztán egy haragos prüsszentéssel mintha visszafelelné: »türelem!«
