NEGYEDIK FEJEZET HOGYAN FAKAD A RÜGY, A BIMBÓ ÉS A RÓZSA?
NEGYEDIK FEJEZET
HOGYAN FAKAD A RÜGY, A BIMBÓ ÉS A RÓZSA?
HOGYAN FAKAD A RÜGY, A BIMBÓ ÉS A RÓZSA?
A politika és az irodalom nálunk Magyarországon édes testvérek, két szép leány képében. Ha az egyik bajban van, a másik segíti ki. Nyelvünknek jogait a politikusok vívták ki. Mikor a tanácsteremből szobáikba vonultak vissza államférfiaink, literatúrát csináltak a nemzetnek az íróasztalaiknál. Zrínyi Miklós, Pázmány, gróf Széchenyi István, gróf Dessewffy Aurél és Emil, Szalay László, b. Eötvös, Kemény a példák erre. Mikor aztán az ő vetésüket verte el a jég (mindig a bécsi felhőkből jő), akkor az irodalom lépett ki a sorompókba, az írók csináltak politikát a költészetükben és visszaszerezték, amit a politikusok elvesztettek.
Hanem a két szép leányt mégsem egyformán nézi a magyar szem. Csak az egyik a szeretője – a Politika; a másik testvérnek csak akkor udvarol a nemzet, ha az igazi nincs jelen, akkor észreveszi.
Így volt most is. A szürke provizórium alatt ismét az irodalomhoz fordult a figyelem s a »Politikai divatok« nagy eseményszámba ment.
Jókai szerencsés volt abban, hogy meg tudta találni minden időben a szükséges témát. Mert nem véletlen az, hogy már tárgyainál fogva ingert ébresztett az olvasóban. Az »Egy magyar nábob«-ban az 1848 előtti társadalmat rajzolja, mert ehhez áhítozott vissza a regény megjelenésekor 1853-ban minden magyar szív. A »Régi jó táblabírák«-ban a régi megyéket eleveníti meg patriarkális tisztviselőikkel és intézményeikkel, mert a paragrafusok labirintusával agyonnyomott közönség előtt eldorádónak tűnik fel a kocsiülésről élő szóval ítélkező régi jóízű szolgabíró. A »Politikai divatok«-ban a szabadságharcon viszi keresztül az olvasót. Nem csoda, ha minden szalonban erről beszéltek. Nemcsak a fővárosban, hanem a ripszbútoros, birsalma illatú vidéki vizitszobákban is, ahol hárman-négyen összejöttek, átélve az olvasottakat mégegyszer s keresve a regény alakjaiban az élő mintákat, (amely rossz szokás ellen hiába tiltakozott Jókai minduntalan). Ez a Pusztay, tulajdonképpen Petőfi, az öreg Lávaynéba a szerző a saját édesanyját rajzolja, stb.
Politikában ez idő tájban nem voltak események, a politikusok újra visszaszállingóztak a falvakba szántani, vetni, sajnos, aratni nem, mert a két szomorú emlékezetű ínséges év következik, még Schmerlingnél is nagyobb csapás a szegény, sokat szenvedett országra.
A »Politikai divatok« tehát hódítanak. A kipontozott helyekről (ahol a Prottman körme járt) találgatják, mi lehetett ott s eközben nő a Jókai alakja mint költőé és hazafié szemmel láthatólag, éppúgy, mint a Hatvani bűvészetében a narancsfa. Végre azonban be kellett következnie egy eseménynek, amely a »Politikai divatok«-at háttérbe szorítsa. Ez a másik esemény egy másik regény volt, »Az új földesúr«. Jókai írta azt is.
Álljunk meg, urak, és vegyünk itt lélegzetet. A nap úgy látszik, most ért delelőre. Jókai lángelméje most produkálta a legszebbet »Az új földesúr«-ban. Kár, hogy nem él már Szontagh Gusztáv; hadd emelne megint kalapot. * »Az új földesúr« hatása alig fejezhető ki szavakkal; más nemzeteknél számokkal szokás kifejezni: hány kiadás fogyott el belőle az első mohóságban. De ez még a »vándorló könyvek« országa. A krisztusi legenda, hogy mily kevés hallal elégíttetett ki sok ember, itt a szellemiekben nyilvánul. Egy kölcsönkért könyvpéldányból száz ember élvezett. Hiszen nemrég még a fejedelmi vagyonú nagy mecénással, gróf Festetics Györggyel is megtörtént, hogy valamely tetszetős versecskére találván imitt-amott, azt sajátkezűleg lemásolta ahelyett, hogy a könyvet szerezte volna meg.
* Szontagh Gusztáv azzal mutatta be Jósika »Abafi« című regényét az Akadémiában: »Uraim, le a kalappal«.
Nagy irodalmi ünnep volt a regény megjelenése, régen esett ilyen vagy semmikor és soká nem lesz hasonló, mert a »Toldi szerelmé«-ből, mely ennél is nagyobb zajt fog csapni egy napon, a hetvenes évek vége felé, most még csak egyes töredékek rejtőzködnek az Arany János asztalfiókjában.
Az új regény tárgya ismét azt bizonyítja, hogy Jókai nem véletlenül botlik meg egy-egy regénymesében, hanem tisztában van azzal, hogy bírja a közönség szeretetét, kezében tartja s öntudatosan tör célja felé, azt fokozni. Úgy kell őt felfognunk, hogy mikor nagyobb alkotáshoz kíván fogni, mindenekelőtt gondosan fölteszi magának a kérdést: Miről szeretne most a közönség olyasmi és mi szükséges ébrentartására? Előbb a miliőt dönti el. Csalhatatlan abban az érzéke.
Ha megvan a miliő, kiragad abból egy vagy több vezéreszmét. Így pl. »Az új földesúr«-ban leírandó a Bach-korszak, mert erről akar olvasni a közönség. No, mármost milyen két vezérgondolatot talál abban Jókai? Az egyik a non cogito, ergo non sum, – a passzív rezisztencia. Ehhez kell egy hős, egy magyar földbirtokos, legyen ez Garamvölgyi. A másik vezérgondolat az, hogy a magyar föld magyarrá gyúrja át az ellenséges idegent. Ehhez is kell egy hős. Ez legyen Ankerschmidt osztrák generális. Jókai azt írja »Az új földesúr« millenniumi kiadásának előszavában, hogy ezt a gondolatot Haynau viselkedése ébresztette benne, aki magyargyűlölő s birtokot vesz Magyarországon. A vezéreszmékhez annyi fő-, és mellékalakot csoportosít körültekintő óvatossággal és gonddal, amennyi szükséges, hogy a főgondolat minden oldalról meg legyen világítva.
Eddig Jókaiban az öntudatos művész jelentkezik; ez mind az ész munkája, a mester elhelyező ügyessége, pontos kiszámítása és hatalmas átgyúró ereje.
Mikor aztán már annyira van, átteszi alakjait írói képességének egy másik csodálatos kohójába, ahol életet lehel beléjök, különböző külső és belső tulajdonságokkal ruházza fel. Lassú, hetekig tartó processzus ez, míg végre mindenik megkapja a maga formáját, de ebben a procedúrában már nem annyira skrupulózus az író, folytonos engedményeket tesz a groteszk iránti hajlamainak s személyeit teleaggatja furcsaságokkal.
Van egy jegyzőkönyv, egy piciny »notesz« a zsebében (van otthon az íróasztalán több is) s ebbe ezer meg ezer bohókás gondolat, ötlet és excentrikus történet van bejegyezve. A méh kaptárba gyűjti, ami mézet összehord, Jókai ide jegyzi be, ami furcsaságokat olvas a lapok »Különfélék« és »Vegyesek« rovatában, azt, ami benn volt és amit esetleg ő gondolt hozzá. Ez a »tulajdonságtár«, melyből Jókai ruházza népeit. Így aztán természetesen igen mulatságosak, eredetiek és újak, de így összegyűjtve nem mindig hatnak, az igazi élet illúziójától megfosztva az olvasót; mert amennyi különös, ferde észjárású ember megterem és elfér az egész földtekén, azok egy történet keretében, egyetlen pontra hozva agyontarkítják a könyvet és elnyomják benne a főcselekmény komolyságát.
Amint ezzel is elkészül, berakja alakját alkotó műhelyének harmadik kohójába, hogy azok ott mozogjanak kavarogjanak és magoktul fűződjenek össze mesévé, az ő fantáziájának segítségével, melyet köztük felejt – de az önkritikát ide sokszor be sem ereszti.
Arra azonban még most is gondja van, hogy a vezéreszme valahogy ne szenvedjen és el ne homályosodjék. A mese a vezéreszmét szolgálja. Ronthatja az alakokat, a szimmetriát, az összhangot, tönkreteheti a valószínűséget, de a vezéreszmének kímélet és tisztesség adassék. Elkerülhetetlen tehát (»Az új földesúr« példájánál maradván) az Ankerschmidt lovag életfolyásához egy lány vagy egy fiú, aki a másik főszemélynek Garamvölgyinek a lányát veszi el vagy megfordítva. Legyen eszerint Ankerschmidtnek egy leánya, Garamvölgyinek pedig egy öccse, akik egymásba szeretnek s egybekelnek. De vajon ez elég-e, hogy a lovagot magyarrá tegye? Hátha nem elég? Meg kell még valamivel támasztani. Hiszen nem kerül semmibe. A három kötetben sok jó ember elfér együtt. Minélfogva még egy motívumot keres a szerző. Egy kedvence legyen, aki itt jut pillangós főkötő alá és egy másik kedvence, aki itt jut csipkés szemfödél alá. (Jókai szereti az ilyen ellentéteket.) Egy hant ragassza ide, mely olyan valakit takar, akit nagyon szeretett. A feladatot könnyű megoldani. Legyen még egy leánya, akit itt temetnek el magyar földbe. Most már csak azt kell kigondolni, milyen körülmények közt, milyen halállal múljon ki a szegény kisasszony, stb.
Így készül el nála a mese főgerince. Aprólékos fontoskodás volna szálról-szálra követni akarni az alakokat. Csak az isten tudja, miképpen fonódik a szederinda.
Mikor végre kész a mese gerince, akkor leül írónk és a bűbájos tolla alatt születik meg a voltaképpeni regény, szaporodnak az alakok és támadnak gyönyörűbbnél gyönyörűbb epizódok. Úgy viszi őt a saját fantáziája, ahogy aztán az ő írása minket olvasókat ragad ellenállhatatlanul ungon-berken keresztül az ő eszményített világába, nem is gondolkozunk már, csak követjük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától, nyelvének zengésétől és humorának édességétől, még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is elfelejti célját, lecsapja hibákat kijegyző ceruzáját s rohan-rohan a tündéries pompába öltözött betűerdőkön át mosolyogva, könnyezve, ahogy a nagy költő akarja s felkiált a végén, mint Erdélyi János: »Jókait nem kell bírálni, Jókait élvezni kell.«
Megvesztegetőbb író nálánál talán a világirodalomban sincs. Vannak olvasók, akik, ahol meglátnak valamely regényéből egy tárca-folytatást, sietve vetik magukat rá, habár nem tudják az elejét és nem fogják esetleg olvasni a folytatást. Ezt a különbséget így magyarázza meg egyikök:
– Nekem mindegy az összefüggés, nem törődöm a mesével. Én a Jókai hangját akarom hallani, éppúgy, mint a Blahánéét. Az gyönyörködtet és üdít fel.
Körülbelül fején találja a szöget. Előadása, modora és hangja valóban a legfőbb erőssége, mellyel nemzetét meghódította s beláthatatlan időkig minden más írót túlszárnyal. Divatba hozta az elbeszélés könnyed folyamatosságát, mintha csak oda volna lehelve, amit mond, a természetes fordulatokat, melyek egymásból látszanak kinőni, mint a fák gallyazata. Természetesen, minden erőszak nélkül kapcsolódik gondolat a gondolathoz. Mestere a stílusnak, szinte teremtője egy olyan nyelvnek, mely a népiesből fakadva és megtisztulva éppen oly tökéletes a hortobágyi gulyások ajkán, mint a budai minisztertanácsokban.
Ez az elbeszélési bravúr teljesen elsöpörte az eddigi értekező, nehézkes vagy szónokias előadási modort. A magyar elbeszélő prózára nézve korszakot alkotó az ő föllépése. Azzal a kis fokával az elbeszélési könnyedségnek, mely például a német irodalomban elegendő, nálunk, ahol egy Jókai írt, akár tollat se vegyen kezébe az író, az elkényeztetett közönség, mely unalmat egy percig se tud elviselni, szembe kacagja. Innen van aztán, hogy bár elég sok gyenge író fogyasztja itt is a tentát, akiknek nincs elbeszélni való anyagjuk, de hogy a maga szegényes pecsenyéjét, még ötödrangú író is kiválóan tudja föltálalni, azt Jókainak köszönjük. Franciaországban is Brillat-Savarin óta tálalnak szebben, mint bárhol másutt. Persze a tálalás Brillat-Savarin éléstára nélkül csak egyszerű ügyesség.
Jókai kompozíciója és karakterei rendesen kidolgozás közben romlanak meg. Mikor még tervel, akkor a földön van és minden körülményről tud számolni. De amikor írni kezd, akkor már nincs a földön, hanem a felhők között, mint Icarus. Itt már nem bírja magát zabolázni és nagy fantáziája, röpke szárnya elviszi a saját tervétől. Kidolgozás közben egy ötlete villan. Milyen pompás epizód lesz abból! Csábítja, hívja az epizód, mint a sellő.
Lelke édeleg rajta, belemerül. Csak az epizódot látja már s nem a kompozíciója egységét. Tehát megírja az epizódot s most már csak az a célja, hogy az epizód minél plasztikusabb, minél teljesebb és csattanósabb legyen. Tegyük fel, hogy a regény személyei közül valamelyiknek eddig megrajzolt jellemével ellenkezik a szerep, amit az epizódban szánt neki a szerző, biztosak lehetünk benne, hogy nem fog kegyelmet kapni, inkább a regény alakja szenvedjen, mintsem az epizód. Az egyik epizód esetleg másik új epizódra csábítja, ahol az előbbi alak megint módosul karakterében az új epizód kedvéért. Némi joggal mondják tehát Jókai kritikusai, hogy egy hosszú regényen át csak igen ritkán bír következetes jellemet rajzolni; tökéletes emberek csak azok, akik egyetlen epizódban szerepelnek, vagy rövid novelláinak hősei, kiket nincs ideje elrontani.
»Ha hibásak a regényalakjaim – írja ő egy helyütt –, az a hibájuk, hogy nem látom őket, mert bennük vagyok. Ha kívülről mintáznám őket, meglehet, hogy jobb lábon állnának.«
Ez a kedélyes mentegetőzés voltaképpen egy, a kritikusai szájából kivett igazság és a mi elméletünk megerősítése. Csakugyan az a baj, hogy ő maga van bent alakjaiban, azokat úgy kényszeríti beszélni és cselekedni, amint az ő fantáziájának jól esik, holott megfordítva az alakjainak, kik külön-külön más egyéniség, más vér, kellene kényszeríteniök Jókait akként szőni és gyúrni meséjét, ahogy azt az ő szenvedélyük és élethűségük kívánja.
E tulajdonságokon kívül nagyon meglátszik írónkon, hogy keveset érintkezett emberekkel a kevés viszonylatban. Inkább könyvekből ösmerte, mint élő mintákból. Élete jobbadán a négy fal közt folyt le, közvetlen környezete színészekből és pózoló alakokból állt, a természetes ember a maga pongyolaságában ritkán jelenik meg előtte. Különösen tájékozatlan az asszonyokról; normális nőt úgyszólván nem ösmerte. Innen van, hogy egyéneket hibátlanul rajzolni nem tudott, inkább csak típusokat. De ezekből majd minden regényében nyújt sikerültet. Ha egy szakácsnét vagy egy kasznárt fest, ahhoz minden szakácsné és kasznár bámulatosan hasonlít, de ha csak úgy vesszük, hogy egy embert rajzolt, akkor nincs eltalálva.
Be kell azonban ösmerni, hogy e hibák felsorolásához éppen legrosszabb alkalom »Az új földesúr« megbeszélésénél van, mert sehol se mérsékli magát Jókai annyira, mint e regényében; jó tulajdonai csakugyan hibái nélkül jelentkeznek. Látjuk lángelméjét teljes pompájában kibontva, látjuk művészetének eszközeit, látjuk, mit adott neki az isten és mennyit nyújtott abból nekünk ő. És mégis nagyjában most is ott van a »minden tudó embere«, Garamvölgyi Aladárban, ki előre látja a tiszai árvíz jövetelét és figyelmezteti az új földesurat a sírbolt építés alkalmával, csakhogy ezúttal nem engedi a szertelenségbe csapongni. Ankerschmidt lovag szintén túl ideális, hiszen ez nem Ankerschmidt, hanem Lancelot; mindegy, még mindig ember. Elrajzolt alak csak egy van, Straff, s élettelen báb csak Pajtayné. A remek epizód-alak se hiányzik Kampós kasznárban.
Többé-kevésbé minden regénye ilyen, csakhogy a hősök a többiekben túlzottabbak. Mindenikben van egy-két bravúros leírás, mint itt a tiszai árvíz, a »Politikai divatok«-ban a komáromi hídleszakadás, »Az elátkozott család«-ban a komáromi földrengések, »Kárpáthy Zoltán«-ban a pesti árvíz.
Jókainak vannak jobb és vannak rosszabb művei, mert ahol sok fát vágnak, ott sok a forgács is, de talán egy sincs, melyen rajta ne volna a lángész fénye és egy sincs, melyet nem volna élvezet elolvasni. Mintha az aggteleki barlangban járnánk, hol a formátlan kőalakzatok éppen úgy meghatnak bennünket, mint a formásak, mert önmaguktól képződtek.
Jókai maga őserő; eredeti gondolatmenete, képei, színei, ötletei, fordulatai a természet legfrissebb ajándékai a világirodalom számára. Lelke az egész népfajnak lelke, amelyhez tartozik, meséi úgy képződnek, úgy folynak, úgy végződnek, ahogy az a népléleknek jól esik; innen van csodálatos varázsa, melyet kritika meg nem törhet. Hogy Jókai többet kapott az istenektől, mint amennyit tanult a kritikusoktól, az esztétikából és az irodalmi remekekből, az kétségtelen, de ezt teljesen elég konstatálni és tovább örülni Jókainak úgy, amint van. Shakespeare is tengert tolt Csehországba, sok hibás dolgot írt, de az angolok így is meg vannak vele elégedve. Jókainak azonban egy hosszú életen át zúgták fülébe a feltűnni vágyó kritikusok, hogy a kompozícióban, a pszichológiában és a jellemek kidomborításában gyengébb és hogy egyéb nagy tulajdonaival ebbeli művészete nem áll arányban. Hja, persze hogy nem áll arányban. De már ez egyszer így van és így is fog maradni, a telhetetlen kritikusok pedig éppen abba a hibába esnek, melyet kifogásolnak Jókainál, hogy az összes hősök hősiességét, az összes tudósok tudását és az összes erényeket egy alakba önti, mert ők meg az összes írók fényes tulajdonságait az egy Jókain követelik.
Igaz, hogy gyorsan dolgozott, szédítő gyorsan. Flaubert »Bovaryné« című regényén öt teljes évig izzadt, gyomlálva abban hibákat, jobbal pótolva egy szót, tökéletesebben fejezve ki egy gondolatot, át meg átdolgozva jellemzőbbre, hangulatosabbra egy jelenetet, vagy egy kis dialógot s így lett »Madame Bovary« műremek. Jókai nem volt képes ilyen, vagy csak távolról is ehhez hasonló munkára. Leült s egy ültő helyében írt meg egy novellát. Közönségesen három-négy hónapig dolgozott egy regényen. Négy részre vágott egy sima papírívet, margót hajlított rajta s elkezdett írni reggeli előtt hajnalban kényelmes szürke hálókabátjában, Folyt az egyik gondolat a másikból s mire reggelizni hítták, hét-nyolc ilyen papíros telt meg – a margón voltak a javítások, alig egy, vagy kettő. Nagyobb törlések éppenséggel soha elő nem fordulnak kéziratában. Ha valamit odaírt, ami talán ellenkezik azzal, amit már előbb írt meg, inkább kigondolt valami furfangos érvet, amivel a hibás dolgot megtámassza, mintsem hogy kitörülje. Úgy hozta ő a maga műveit, mint a rózsatő a virágjait. Csak ilyenek lehettek azok és nem másformák. Csak így volt azoknak teremtése neki gyönyörűség.
Át sem nézte többet a kéziratot (hiszen sokszor már várták is a nyomdában), megesett vele nem egy ízben, hogy valamelyik alakjának, aki már négy-öt folytatáson nem szerepelt, elfelejtette a nevét. Molnár Jánosnak hítták a regény elején s Varga Ferenc lett a közepe táján, ő azt soha észre nem vette.
Magától értetődik, hogyha Jókai hozzászokik a gyomlálási rendszerhez, az öncenzúrához és az átdolgozáshoz, regényei kerekdedebbek volnának, nagyobb illúziót keltenének az olvasóban s különösen alkalmasabbak volnának idegen nyelvekre való átültetéshez, mivelhogy a fordításnál éppen a legragyogóbb tulajdonságai, a természetesség, az elevenség, a humor, a graciózitás és a nyelv csodálatos muzsikája elpusztulnak, vagy legalább elhalványodnak, míg ellenben hibái, a fantasztikus, szertelen mese, a kompozíció egyenetlensége és a lélektanilag hibás alakok épségben megmaradnak.
És hát ebből látni, mekkora nagy legény ő! Egy író, akinek jóformán csak a gyengébb tulajdonságait viszik ki a külföldre s aki azokkal is ott ragyog a legnagyobbak közt!
Nyelvének gazdagsága még talán az Arany Jánosén is túltesz, mert Arany gonddal kereste a szavakat, mint az ötvös nagy körültekintéssel nyúlt be kincses ládájába, hogy a gyöngy mellé színre, tűzre, nagyságra, gömbölyűségre a legalkalmasabb gyöngyöt fűzze. Jókai rögtön megtalálja az igazi szót és kifejezést. Stílusa egyszerű, világos és hangulatos, bár a germanizmusoktól nem mentes; gondolatmenete kristálytiszta és egészséges, nincsenek homályos helyei: amit gondolt és érzett, azt kell gondolnia és éreznie az olvasónak is. Dialógjai jellemzők, epigrammatikusak és mégis természetesek amellett. Tömörebb írót alig ösmerünk a világirodalomban s ha ebben vét is, az csak olyan hiba, mint ha a lóherének négy levele nő – mikor három is elég volna.
Ami azonban páratlan a világon, az írónk örök ifjúsága, a nyár eleje.
Az idő közönségesen megteszi változásait az írókon is. Ahogy cseresznye vagy szamóca terem tavasszal, barack a hév nyár közepén, szőlőgerezd az ősz végével, éppúgy jönnek az írók termékei: versek a fiatal korban, szerelmes regények, azután bölcselkedő dolgok az élet végén; Jókai marad örökre az, aki volt, piros szamócát hoz nekünk örökké.
Ki fölött nem uralkodik az idő sem, mit akarná azt megzabolázni a kritika?
Az őserő szuverén. A kritika csak a művészet érdekeit védi. De az őserő hatalmasabb a művészetnél; félretaszítja a kritikát és úgy bugyog fel a néplélekből gyűlt nedveivel, ahogy az ő fenséges kedve tartja.
