TIZENKETTEDIK FEJEZET A HÉTKÖZNAPOK
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A HÉTKÖZNAPOK
A HÉTKÖZNAPOK
Ugyanabban az esztendőben, mely olyan vígan kezdődött a Jókai-ünnepekkel, tavaszkor nagy gyász borult Magyarországra. Március 20-án meghalt az óriások közül az utolsóelőtti, a legnagyobb, Kossuth Lajos Turinban.
Elmentek érte, hazahozták.
Budapestre sereglett egész Magyarország. Megint eljöttek a megyék, a főispánjaik, a városok és polgármestereik, de eljöttek az egyszerű földművesek is.
Nem volt ez egészen temetés, hanem egyszersmind a kormányzó diadalmas bevonulása egykori országába. A vasúttól a király belső titkos tanácsosai vitték a koporsószalagokat. A régi Úr jött vissza, aki isteni törvények alapján lett úrrá itt a szíveken, emberi törvények azt nem deposszedálhatták. Nem volt az egészen temetés, hanem fogadtatás. Kár, hogy ágyúk is nem dörögtek a Gellértről s heroldok nem futottak a koporsó előtt, akik harsonákkal hirdessék, hogy Ő megérkezett és átvette a hatalmat, hogy most már itt minden az övé, még maga a kormány is – akit magával fog vinni.
A temetés csak aztán napok múlva történt meg a Múzeumból. Jókai Mór lett az egyik szónoknak kiszemelve. Szép feladat, költőhöz méltó, de az álmatlan éjszakák megint előjöttek, a kínos töprengés órái: mit fognak Bécsben mondani, ha megtartja és mit fog a nemzet mondani, ha meg nem tartja? Két nyergen ülni, mindenütt tetszeni, sok bajjal jár. Jókai, húzódozásának okául, Helfynek egyik állítólagos híresztelését hozta fel, mely szerint őt Kossuth gyűlölte. Ennélfogva minden morál, esztétika és kegyelet ellen való volna, ha ő tartaná a beszédet, ő, akit a nagy halott ki nem állhatott. Fesztyéknek volt azonban egy barátjuk, aki maga hallotta Turinban Kossuthot méltánylólag nyilatkozni Jókairól s látta a kormányzó asztalán egyik regényét, melynek margóját teleírta Kossuth jegyzetekkel. Fesztyék ezt a barátjukat vacsorára hítták meg, beszélje el ezeket az öregúrnak. * Jókai figyelemmel hallgatta s egész éjjel álmatlanul küszködött, habozott. Az ő sokszor használt allegóriája ide illik: egy fehér galamb viaskodott fölötte egy fekete hollóval és győzött a fehér galamb. A beszéd megtartására határozta magát.
* Fesztyné Jókai Róza följegyzése.
Még egyszer láttuk tehát Jókait egy hozzá méltó nagy szerepben, ugyanabban az épületben, ahonnan a dicsőség útjára indult. Innen indult, hát ide kellett visszaérkeznie. Valóban itt van megint, de a szőke hajfürtjei nélkül kihamvadt tűzzel a szemekben. Ott áll a koporsó fejénél, oly közel Kossuthoz, mint utoljára negyvenöt év előtt a debreceni városházán, midőn »ad audiendum« hivatott fel a Közlöny-ügyben. Csakhogy akkor a másik beszélt s ő hallgatott.
Fölséges beszédet mondott most, méltót hozzá és magához. Hallottuk szelíd, csengő hangját, a szívek megmártódtak a hazafiúi érzések szent balzsamában s a szónok, másoknak adandó helyet, egy-két vonallal hátrább lépett a tömeg közé – hogy soha többé ne kerüljön már szembeszökő előtérbe csak még egyetlen egyszer ezen a helyen – abban a helyzetben, amiben a másik van.
Zajtalan, csendes napok vártak rá ezentúl, egyik hasonló a másikhoz, de az öregség kezdett beköszönteni. A munka nem okozott már neki oly nagy élvezetet, mint azelőtt s gyakran meglepte a melankólia.
Egy olasz újságírótól, Paralupe Rufótól, ki nála járt, már így búcsúzott ez év őszén:
– Szó ami szó, érzem, vénülök; úgy vagyok már, hogyha látogatóm akad, az jut eszembe, látom-e még valaha? Sokszor kételkedem benne.
De ilyenforma borongós hangulat ritkán lepi meg, ettől megmenti őt humora, mellyel nemcsak műveiben él, hanem elszórja mindenfelé. Pompás mondásaiból, jó ötleteiből kifogyhatatlan, nemcsak tarokkozás közben, de otthon az asztalnál is. Ha valamikor örült az életnek, bizonnyal most volt arra a legtöbb oka. Szabadságát senki se korlátozta, pénze volt bőven, de használta is. Csak egy oláh bojár tudja úgy szórni a pénzt. Egy delegáció alkalmából bécsi kiadásairól vezetett jegyzékből látjuk, hogy közel hetven forint esik egy napra s ennek nagyobb része borravaló, hordárnak, kocsisnak, szolgának és mindenkinek, aki neki valamely szolgálatot tett, habár a legapróbbat. Ha csak arra a kérdésre felelt is, hogy: merre van a Kolowrat-Ring? S kisebb borravalót egy forintnál nem ösmert. Azért aztán nem is szerettek vele egy vendéglőbe szállni delegátustársai, mert mindjárt megmételyezte a szolgaszemélyzetet a nagy borravalóival.
Ha Bécsben volt, akár mint delegátus, akár a trónörökös könyve dolgában, rendszerint a Hotel Wandlba szállt, hol az egész személyzet nagy tisztelettel viseltetett a szép öreg magyar úr, Herr v. Jokej iránt. Többnyire ugyanazt a szobát bírta a második emeleten, egy téres szalónt előszobával. A csendes utca alkalmas volt, hogy itt se hagyjon fel rendes szokásával, a reggeli előtt mindig dolgozott s küldözgette haza a folytatásokat. Szerette adni az urat a bécsi németek előtt. Az étteremben külön asztala volt, mely felvirágozva várta délben, este, ami csalhatatlan jel volt arra, hogy nem közönséges ember a borravalók tekintetében sem.
De a bécsi időzésnek is csak addig volt némi ingere, mikor még számon kérték. Mióta Fesztyékkel lakott, azóta szívesen sietett haza mindenünnen.
Fesztyék semmiben sem korlátozták, úgy élt köztük, mint a hal a vízben – de hát ezt is elunja az ember. Jöhetett-mehetett tetszés szerint. Csak a megszokás uralkodott még fölötte. Hanem iszen elég nagyúr az.
Az írásnak szánt időt most is íróasztalánál töltötte, csakhogy most már gyakran beengedte jönni a kis Mariskát, Fesztyék leánykáját, aki rendszerint virágot hozott a nagypápinak és pacsit jött adni. Az öreg sok időt töltött a gyermekkel, igen szerette és gügyögő korában csak ő tudott vele elbeszélgetni. Mert ez az ember, akinek sohase volt gyermeke s nem volt alkalma csecsemőkkel bíbelődő magyar anyákkal hosszú időket tölteni, jobban ösmerte a magyar csecsemő nyelvét, mint bármely dada. *
* Bródy Sándor a Jövendőben közölte Jókai egyik hátrahagyott kéziratából baba-nyelv szótárát, egy egész kimerítő közleményt aminő egyetlen etnográfiai munkánkban sincs.
A Kossuth-beszéd után mindössze egy pár apróságot írt az egész esztendőben, melyek közt legfigyelemreméltóbb »A három királyok csillaga« című elbeszélés. Ez ismét szülővárosában játszik. Jó, hogy elhozták a komáromiak jubileumára a szép tulipántos ládát – talált még benne valamit. Majd »Önéletírás«-át írta meg a new-yorki World felkérésére. Nem őszinte munka. Se nem emlékszik jól, se nem híven adja elő, amire emlékszik. Csak összezavarja azokat, akik a múltját ösmerik.
Most többet forog emberek közt, mint bármikor. Nyáron bejár a Svábhegyről és a Petánovicsban ebédelget, hol mindig kialakul körüle egy kis víg kompánia, amelyben jól érzi magát. Ha a hegyen marad, odahív magának vendégeket s folyik a nagy tarokkozás és falusias borozgatás délutánonként a Pestre néző verandán. A játékban rendesen ő veszít, mert ugrál és rosszul játszik. Emiatt aztán szidja a partnereket a játék végén. »Tolvajok, mindenből kifosztottatok, most már legalább egyétek meg a vacsorámat is.« Partnerei közül Nedeczkyvel szeret legjobban évelődni. Mindjárt »Gonosz Pista« a neve, ha kontrázza, másnak csak annyit mond, hogy »Dagadj meg«. A borocskát, mióta vénebb lett (ő is, meg a bor is), sűrűn kóstolgatja társaságban vagy vacsora közben, a konyakot pedig még a bornál is jobban szereti, de a dohányzásra nem bírta rászoktatni a rossz társaság, ahelyett egy kis burnótot szippant apjától rámaradt rózsafaszelencéjéből. Kedves, bizalmas vendégeit a szent János áldásának kiürítése után, kampós botját véve, rendszerint a kapuig kíséri, tréfásan búcsúzva: »Kíméljétek meg máskor a házamat!«
A téli hónapokban újra megkedveli a politikát, ott van az üléseken véges-végig. Igaz, hogy a politika érdekes és a szabadelvűpárt még egyszer népszerű. A klub üveghomlokú palotája előtt égő fáklyák jelennek meg és a mamelukok, kik huszonegy év óta nem szagolták a fáklyafüstöt, fölemelt fővel, peckesen mozognak újra a világban. Jókai, mint valaha régen, érdeklődik az egyes kis kérdések iránt, ott van majd minden mozgalomban, kapacitálja azokat, akik a Wekerle-kormányt Szilágyi nélkül nem akarják; esténként az István-szálloda külön szobájában vacsorázó képviselői társaságban időzött, ahol javában forr a politikai élet, egyházpolitika, »puroszok« elleni tervek, az összeférhetetlenségi kérdések foglalkoztatják a képviselőket. Ide jár Szilágyi Dezső, Darányi Ignác, Radó Kálmán naponként, néha megjelennek Tisza Kálmán, Bánffy Dezső báró, Kemény János is az öregek közül, és pongyolában mutatkoznak. Itt sziporkázik Beöthy Aldzsi. A két Barcsayból bugyog ki a jó kedély és szellemesség. Jókai új benyomásokkal telik meg, gyarapszik emberismeretben, új egyéniségeket ismer meg – de már késő –, az új anyag megvan, de a tűz már kialudt a konyhán, ahol megfőzze.
– Milyen világ ez! – mondta egyszer. – Az ördög ért meg benneteket! Én vagy három generációt átaludtam.
A klub tele volt stréberekkel, akik előre csörtettek, intrikusokkal, akik az egyszerű dolgokat szövevényesekké változtatták, irigyekkel, akik sajnálták másoktól a közgazdasági tevékenység gyümölcseit, »ha nekem nem jut a kalácsból, te se egyél« s dühösen követelték az összeférhetetlenségi törvény megalkotását. Belevetve magát a képviselői élet hullámaiba, bámult, hogy egy egész télen senki sem kért tőle váltóaláírást. Hát mi lett a világból? Hova lettek a régi magyar emberek, a mi ivadékaink, akik kártyázni se hagyták, minduntalan félrehítták aláírni? Hja, ezek már nem írnak alá egymásnak semmit. Az is elmúlt. A sok jó szokással egy rossz is. Pedig az öregúr várta már. Olyan rosszul esett neki, hogy őrá már nem szorul senki. Még jobban elbámult, mikor azt hallotta, egyik-másik amint dicsekszik, mennyit kapott a pártkasszából a választásra, egyik négyezret, másik tízezret, harmadik húszezret. Hiszen hajdanta is kaptak, csakhogy azt akkor titkolni illett, és ha kisült, mennyre-földre eltagadni, sőt esetleg párbajra hívni a leleplezőt. Úgy ám, de azóta éppen a másik oldalára fordult a világ. Mert nem azok az érdemes emberek, akiknek a megválasztása kicsibe került vagy semmibe, hanem akiket nagy pénzen hoztak be. Akire harminc-negyvenezer forintot költ a kormány, értékes ember lehet. A miniszterelnök bizonyára szereti. Az, hogy a kerület nem szereti, nem jelent semmit.
Ilyen volt az új levegő. Az etika szállt, szállt alá. Lent is, fent is. A nagy charmeur Wekerle megbukott az év utolsó napjaiban, mert az ország jobban szerette, mint kellett volna. Helyére Bánffy Dezső báró állott, ki Kossuth temetése elől Apanagyfalura utazott. Ilyesmit rögtön észrevesznek a Burg ablakából. Mosolygás fogadta az országban. Ez a minisztérium egy hétig se tarja magát. Bánffy olyan gyengének látszott.
De már két hónap múlva álmélkodva nézi az ország Bánffy dolgait. A ravasz erdélyi ember megrázkódott és olyan kemény, erős magyar érzésű államférfi ugrott ki belőle, aminőnek kezében még eddig nem voltak a gyeplők.
Jókai 1895. február 18-án hetvenéves születésnapját ülte a Bajza utcai házban, mely az ebédlővé átalakított műteremben folyt le patriarkális egyszerűséggel és vidámsággal. Már ezen az estén úgy ünnepelték Bánffyt, mint »erős kezűt«, pedig a közélet oszlopos emberei voltak a vendégek. Ott ült Tisza Kálmán, Csáky Albin, a volt kultuszminiszter és az akkori: Wlassics Gyula. Szemben velök foglalt helyet Beöthy Zsolt, a zseniális Horváth Gyula és Szilágyi Dezső, akinek nagy, nyomasztó tekintélyét, melyet kortársaira gyakorolt, nem fogja érteni az utókor krónikása, aki nem hallhatta a fehér asztalnál évelődni és »ráutazni« másokra. Olyan volt, mint a kontinensen utazó angol, aki azért utazik, hogy takarékoskodjék. Más beszélgetők (hacsak nem üres locsogók) a beszélgetéssel a mondanivalójuk anyagát fogyasztják, Szilágyi egy ilyen nekieresztett diskurálással szerzi meg beszédjeihez és tósztjaihoz az anyagot.
Persze volt sok tószt az ünnepeltre, mint minden magyar házban ilyenkor. Mindenkinek kedves volt az öregségnek ez a bájos képe. Homloka fénylett a derűtől, kékes szemei sugárzottak. Vacsora alatt egyszer csak eltűnt és a karján hozta be a kis Macát, aki kezecskéivel átkarolta a költő vörös nyakát. Minden pórusán a boldogság érzése látszott kiömleni.
– Hetven évet éltem – mondotta e lakomán –, de úgy rémlik előttem mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, aztán nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt. Most másodszor megint az a hazám van, amelyik szabad, boldog. Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most újabban megint van családom. Mikor azokat a híres pontokat csináltuk azon a bizonyos március 15-én, Degré Alajos valahol a külföldön járt és mire ő hazajött, minden kívánság meg volt már pengetve, kikiáltva, de neki mégis kellett volna még valami. Sokáig gondolkozott, míg végre kitalálta: »Követelem a só árának leszállítását.« – Ez akkor volt. Most félszázad múlva megint így van. Boldog vagyok, mert még egyszer megélhettem azt a napot, amelyez a nemzetnek annyira betelt minden vágya, hogy az ellenzék már ismét nem tud egyebet kívánni, mint a só árának leszállítását.
Tényleg ilyen boldognak érezte magát a nemzet ebben az évben és a következőben, amikor Dániel Ernő kereskedelmi miniszter elkészült a kiállítással s lehetővé tette az Akadémiának, hogy most már végre beeressze ezer évvel visszamenőleg a magyarokat a mostani hazájukba (kik addig nyilván útközben várakoztak).
A millenniumi ünnepélyekben, melyet páratlan fényben ült meg az ország, Jókai is részt vett az akkor itt időző Munkácsy Mihállyal, kin már akkor erősen meglátszottak a paralízis nyomai. A két világhírű mester többnyire együtt jelent meg a nyilvános helyeken, az Akadémia ünnepén és a királyi estélyen, hol Jókait különös vidámsággal szólította meg a király s a kertészeti dolgok iránt tudakozódott, mert utóbbi időkben sokat írt a gyümölcsfák és a szőlővenyigék ellenségeiről.
– Lesz-e sok gyümölcse az idén?
– Sok kárt tettek benne a cserebogarak, felséges uram.
– Hát bor lesz-e?
– Attól tartok, kevés lesz.
– Nekem is olyan értesítésem van az én tokaji szőlőimről. Pedig az idén több kellene, hogy legyen, mint máskor, mert többet megiszunk – tette hozzá a király kedélyesen.
Úgy lehet, a millenniumi ünnep nagy áldomásaira célzott, de célozhatott a választásokra is, melyek az ünnepség és kiállítás miatt csak késő őszre írattak ki s melyeknek vezetéséhez tűzzel-vassal látott hozzá a folyton nagyobbodó tekintélyű Bánffy, ki minden megrázkódtatás nélkül léptette életbe az anyakönyvi intézményt, melytől pedig nagy földindulást vártak annak ellenségei.
Ízzé-porrá törve került ki az ellenzék az urnákból, a legjobb vezérei fűbe haraptak, a jobboldal pedig olyan sáskányi sokaságban jött vissza, hogy a Ház baloldalán is mamelukok szorongtak. Hanem mi ez? Nézzetek csak körül, Jókai nincsen köztük. Jókai nem tagja a parlamentnek. Hogy történhetett az meg? A tavalyi év hérosza, kinek lábaihoz letette koszorúját az egész ország, nem jutott be az ország legfőbb tanácsába.
Jókait Karcagon léptette fel a párt Madarász Imre ellen. Nomen et omen, mindenütt ott a Madarász név, ahol valami baj éri. Karcag pedig olyan a szabadelvűpárt végrehajtó-bizottságának fiókjában, mint a selyemzsinór. Aki Karcagot kapja, annak harangoztak, az elvégezte politikai pályáját.
A nagy költő maga is megdöbbent, hogy ővele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselő volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. És csak most érzi, mi volt neki az immunitás. Milyen nyomorúságos parány az ember e képzeletbeli palást nélkül.
Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserűség hullámzott benne s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember. Föl se kell venni, mintha semmi se történt volna, sőt humorizálni kell fölötte, hiszen emberi dolog a bukás.
Ami a humort illeti, hát azzal váltig győzte, sőt ezzel fizette a számláit is, ezeket írva a bukás után Almásy Géza, akkori Szolnok megyei főispánnak:
Méltóságos uram, kedves barátom!
Itt küldöm neked ezt a partecédulát. *
* Egy karcagi számla volt a levélhez mellékelve.
Sokszor meghaltam már a hazáért, de a temetési költséget sohasem követelték rajtam. Kérlek, igazítsd el ezt a dolgot az illető faktorokkal. »Circumdederunt te.«
Egyebekre nézve legszívesebb üdvözlettel vagyok
Budapest, 1896. november 6.
igaz barátod Néhai Jókai Mór.
Magába zárta efölötti fájdalmát, büszkébb volt, mintsem panaszkodjék akár az ország, akár a párt vagy a miniszterelnök ellen, de a karcagi választókhoz írt levelében megcsendül egy bús akkord: »Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett, hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe«. Még elementárisabb erővel tör ki bánata a karácsony előtt megalakult Budapesti Újságírók Egyesületének a Royalban tartott díszbankettjén egy keserű tósztban. Ez volt utolsó nyilvános felszólalása. Néhány hétre rá a király a főrendiház tagjának nevezte ki, 1897. jan. 23-án s csaknem egyidejűleg a »Pro litteris et artibus« rendjellel tüntette ki.
Ez volt a tapasz a sebre, a jóvátétel. Mert ebben az országban minden úgy megy kicsiny dolgokban, nagy dolgokban, hogy vagy a király ront el valamit és akkor azt a nemzet hozza rendbe, vagy a nemzet ront el valamit és a király igazítja el.
S ezzel már vedd észre öreg poéta, hogy ki vagy elégítve, fényes pályafutásod véget ért, ideje elvonulnod, mert ha te nem unsz rá a világra, a világ un meg téged. Ami életedből a közönségé volt, azt ím átvette, termő tavaszod, nyarad és bájos őszöd gyümölcseit élvezte s megjutalmazta a maga módja szerint. Méltóságos főrend vagy, jó módban vagy, neved szépen cseng a földtekén végesvégig. Hát mit akarsz még? Mit vársz még? Ami időd még hátra van, az már az alkonyi szürkület. Az az idő csupán a tied. Ahhoz már nekünk semmi közünk.
